https://verskucko.com

Címke: hazaszeretet

  • Bánk áriája: Simándy József: Hazám, hazám – videó

    Zene: Erkel Ferenc
    Szöveg: Egressy Béni, átdolgozta Nádasdy Kálmán
    Előadja: Simándy József

    Forrás: YouTube

  • Sinka István: Március idusán

    A szót,
    mely tűzként lobogva
    s viharzó erővel
    elröppent egykor,
    örök, messzi fények
    szent papjai előtt
    kimondom most én is:
    Március!… Szabadság!

    Ezt zengik az örök,
    messzi kék hegyek,
    a róna, az éther,
    s a költő nevével
    ezt zúgja a vérem;
    mert rút a járom
    és rút a szolgaság!

    Felködlő arcukat
    az érkező századok
    mossák meg majd fénnyel,
    hogyha ideérnek,
    hol Petőfi emléke
    – magyar föld csudája –
    soha ki nem húnyó
    csillagként világol
    minden árnyakon át,
    gyötrött hazám egén.

    S amit most tűzszívem
    a napba lobogtat,
    bámulják akkor is
    s zúgják túl az Időn:
    Március!… Szabadság!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szuhanics Albert: Boldogasszony Anyánk

    Boldogasszony Anyánk, tekints le az égből,
    Őrizőn figyelj ránk, a mennyei székből!
    Miként egy jó anya, úgy nézzél e népre,
    Add, hogy fogyásunknak, végre legyen vége!

    Szent István királyunk, egykor szent kezedbe,
    Ajánlá országunk, esküdvén nevedre.
    Óvó tekinteted járjon minket körül,
    Mi boldogok leszünk, az Isten könyörül!

    A Kárpátok ölén imád minden magyar,
    Új zsoltárok zengnek hegyen, völgyön hamar!
    Szent fiad örvendez, mi rossz, fordul jóra,
    Ím visszatér Urunk, közeleg az óra!

    Légy hát engedelmes, legyél töredelmes,
    Legyél szerelmetes, szeretettel teljes!
    Lelkedet mossad hát, patyolat tisztára,
    Úgy várjál Uradra, Istened szavára!

    Üdvözlégy Mária, Istennek szent anyja,
    Királynőnk, magyarok Nagy-Boldogasszonya!
    Apostol-királyink, országunk szentjei,
    Előtted szolgálnak, míg létük mennyei.

    Érdemük láthatják, angyalok az égben,
    Koronánk üzenet, úgy ahogyan régen.
    Szent és sérthetetlen ez az ország, s népe,
    Legyen itt boldogság, bőség, örök béke!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sík Sándor: Szent István-himnusz

    Örvendezzünk, keresztények.
    Isten adta e napot,
    Fel a szívvel magyarok:
    Szent királyunk, árva néped
    Hódolattal jő elébed.
    Légy velünk, légy velünk!
    Országodról el ne vedd
    A te áldott jobb kezed.

    Országunknak építője,
    Ronthatatlan Szegletkőre
    Építetted e hazát.
    Krisztus küldte koronád.
    Szent királyunk, megfogadjuk:
    Örökséged el nem hagyjuk.
    Esküszünk, esküszünk:
    Mindörökké az vezet:
    Halhatatlan Jobb kezed.

    Dicsőséges koronádat
    Máriának felajánltad.
    Ő vigyáz azóta ránk,
    Nagyasszonyunk, Szűzanyánk.
    Szent királyunk, esdve kérünk,
    Kérd a mennyben most is értünk
    Máriát, Máriát.
    Útja vesztett népedet
    Vigye hozzá szent kezed.

    Erényeid fénye – lángja
    Szétragyogott hét országra.
    A te áldott nyomodon
    Szentek földje lett e hon.
    Szent királyunk, felsír hozzád
    Tépett szívű Magyarország:
    Légy velünk, légy velünk,
    Régi, – jámbor népedet
    Támassza fel szent kezed.

    Kérjük édes Istenünket,
    Kinek súlyos karja büntet,
    Ám ha hozzád fordulunk,
    Újra védő jó urunk:
    Szent királyunk érdeméért,
    Rajtunk tartott szent kezéért
    Megbocsát, megbocsát
    S minden régi jót megáld:
    Szentistváni szép hazát.

    Forrás: Lélektől lélekig

    Szent István, hazaszeretet, hit

  • Vörösmarty Mihály: Szózat

    Hazádnak rendületlenűl
    légy híve, oh magyar;
    bölcsőd az s majdan sírod is,
    mely ápol s eltakar.

    A nagy világon e kivűl
    nincsen számodra hely;
    áldjon vagy verjen sors keze:
    itt élned, halnod kell.

    Ez a föld, melyen annyiszor
    apáid vére folyt;
    ez, melyhez minden szent nevet
    egy ezredév csatolt.

    Itt küzdtenek honért a hős
    Árpádnak hadai;
    itt törtek össze rabigát
    Hunyadnak karjai.

    Szabadság! itten hordozák
    véres zászlóidat,
    s elhulltanak legjobbjaink
    a hosszu harc alatt.

    És annyi balszerencse közt,
    oly sok viszály után,
    megfogyva bár, de törve nem,
    él nemzet e hazán.

    S népek hazája, nagy világ!
    Hozzád bátran kiált:
    „Egy ezredévi szenvedés
    kér éltet vagy halált!”

    Az nem lehet, hogy annyi szív
    hiában onta vért,
    s keservben annyi hű kebel
    szakadt meg a honért.

    Az nem lehet, hogy ész, erő
    és oly szent akarat
    hiába sorvadozzanak
    egy átoksúly alatt.

    Még jőni kell, még jőni fog
    egy jobb kor, mely után
    buzgó imádság epedez
    százezrek ajakán.

    Vagy jőni fog, ha jőni kell,
    a nagyszerű halál,
    hol a temetkezés fölött
    egy ország vérben áll.

    S a sírt, hol nemzet sűlyed el,
    népek veszik körűl,
    s az ember millióinak
    szemében gyászköny űl.

    Légy híve rendületlenűl
    hazádnak, oh magyar:
    ez éltetőd, s ha elbukál,
    hantjával ez takar.

    A nagy világon e kivűl
    nincsen számodra hely;
    áldjon vagy verjen sors keze:
    itt élned, halnod kell.

    1836

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Reviczky Gyula: Szent-István napján

    I.

    Hatalmas, bölcs, előrelátó,
    Jézus tanát megismerő;
    néped’ pogányságból kiváltó,
    te jóság, bölcseség, erő!…
    Kinél dicsőbbet és nagyobbat
    nem szülnek hosszu századok:
    első királya magyaroknak,
    áldassék áldott jobb karod!

    Hazámnak szentje, nagy királya!
    Tisztelni meg nem szűn’ e nép.
    Kezében a kereszttel állta
    meg ezer éven át helyét.
    Török félhold, tatár s a német
    hiába vívták ekkorig:
    a vésszel mindig szembe nézett,
    Mohácstól le Világosig.

    Ha néha hallád is fohászát,
    midőn kitört az érczkebel,
    panaszkodón, hogy ős hazáját
    egy rosszabbal cserélte fel:
    véres csatákban, végveszélyben
    azért nem ingott, csüggedett;
    mint büszke czédrus, oly kevélyen
    állott meg századok felett.

    S lesz még idő, jön még olyan nap,
    midőn, dicsőséges király,
    hatalmát a rég’ vert magyarnak
    majd nem gyöngíti belviszály,
    ha majd a népek viharába’
    csak a te koronád nem ing,
    s a magyarok fölkent királya
    magyar király leszen megint!

    II.

    Magyarok első szent királya,
    hitetlenből hivőt csinálva,
    a honszerzés másik felét,
    mely még dicsőbb, te végezéd.

    Körülhordatva a keresztet,
    a kóbor lábat, kósza kedvet
    egy helyhez, egy honhoz kötéd.
    Örök dicsőség a tiéd!

    Im, ezer éve fenragyog már
    a szent kereszt és áll az oltár,
    honnan tömjénfüst és ima
    hozzád repül, Isten fia.

    Üdvünk sehol se volt, csak épen
    a megváltó kereszt jelében.
    Te tudtad ezt, óh, bölcs, dicső!
    S nem ölt meg ellenség, idő.

    Élünk, vagyunk már ezer éve
    sok harcba’, sok viharba’, vészbe’,
    s mig a kereszt marad jelünk,
    dicső király, el nem veszünk!

    III.

    Dicsőség, szent jobb kéz,
    balsorsban reményünk;
    tanuja, hogy nincs oly vész,
    melyet túl nem élünk:
    a magyarnak légy kalauza váltig,
    egészen a boldog Kánaánig.

    Békülőnek békejobb,
    küzködőnek támasz.
    A ki téged félredob:
    bajba’ meg nem áll az.
    Ezer éves szent ereklye, érd meg
    a boldogabb újabb ezer évet.

    Büszke, bátor öntudat
    emelje hazánkat.
    Te mutasd meg az utat
    a magyar királynak,
    hogy a mit te kezdtél oly dicsően:
    ő folytassa, végezze dicsőbben!

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Verseghy Ferenc: 189. Ének szent István király’ jobbjáról

    Oh szent jobb kéz! földünk’ fénye,
    nemzetünknek szent reménye,

    kútforrása létünknek,
    hű dajkája hitünknek;

    légy Budáról országunknak
    Mózes’ karja mindnyájunknak.

    Oh szent kéz! óvd földünket,
    minden rossztól népünket!

    A’ pogányok vakságából,
    a’ vadságnak rút sorsából

    a’ magyarnak hajnala,
    ah! te voltál angyala,

    hogy tanítsák a’ gyarlókat,
    gyámolítsák a’ habzókat,

    te rendeltél véneket,
    te egyházi rendeket.

    A’ ki félvén a’ hívságtól,
    búcsút vett az ál világtól,

    annak bátor szent fokot,
    te szerzettél klastromot.

    Akkor is, ha tán Rómába
    vagy Jézusnak szent honába

    jámborságból vándorolt,
    a’ magyarra gondod volt.

    Hány özvegynek gyámolója,
    hány árvának pártfogója

    volt hazánkban irgalmad,
    szünhetetlen szorgalmad!

    A’ betegnek, éhezőnek,
    mindenféle szenvedőnek

    te nyujtottál orvoslást,
    köntöst, ételt, ápolást.

    Végre, hogy köz boldogságunk,
    fenn maradjon bátorságunk,

    Isten’ annya pártfogónk
    általad lett gyámolónk.

    Néki adtad koronánkat,
    ő rá bíztad új hazánkat,

    hogy földünknek népeit
    óvja úgy, mint híveit.

    Illy felséges tetteidnek,
    illy tündöklő érdemidnek

    bére az, hogy Tégedet
    rothadás nem sérthetett.

    Bére az, hogy több csudával,
    mint dücsődnek zálogával,

    mellyért áldja nemzetünk,
    fényesnek tett Istenünk.

    Várad, Szent-Jobb szól ezekről,
    szól Ragúza több lelkekről,

    kikkel érted az Egek
    sok jeles jót tettenek.

    Hogy Mohácsnál megrontattunk,
    Tőled is, óh! megfosztattunk,

    nyűgben sírtak népeink,
    árván nyögtek szíveink.

    Ámde háza Ausztriának
    megtérítvén a’ hazának

    mind az eltünt díszeket,
    visszaszerzett Tégedet.

    Áldd meg Isten! jóvoltáért,
    és Te szent kéz, a’ hazáért

    légy e háznak csillaga,
    légy hűségünk’ záloga.

    És ha tán köz-ellenségünk
    rajtunk üt, vagy más inségünk,

    oh terjedgy ki Te reánk,
    hogy megszánnyon köz Atyánk.

    Intsd meg szívét a’ magyarnak,
    kit balságok megzavarnak,

    tűrje mennyért séreit,
    ’s várja értök béreit!

    Köss közöttük egyességet,
    tartsd fel a’ köz békességet,

    hogy mint egy test éllyenek,
    ’s mindig eggyet értsenek.

    Emlékeztesd itt léteddel
    ’s visszatérő ünnepeddel,

    hogy egy tőnek ágai,
    egy egésznek tagjai.

    ’S a’ ki végén életének
    búcsut mond elhült testének,

    vidd az Isten’ színéhez,
    hogy feljusson béréhez!

    Légy Budáról országunknak
    Mózes’ karja mindnyájunknak,

    oh szent kéz! óvd földünket,
    minden rossztól népünket!

    (1821–1822)

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Reményik Sándor: Három szín

    A keblünkről eltiltották,
    Leszaggaták a három színt;
    Keblünkről beljebb vándorolt:
    Befogadták a szíveink.

    Ameddig piros lesz a vér,
    Ameddig fehér lesz a hó,
    Amíg zöldell a rét füve.
    Lesz jel eszünkbe juttató:

    Hogy hitünk hol van, hol hazánk,
    Hogy hova, kihez tartozunk
    S kié a föld, hol elsüllyed
    A koporsónk, ha meghalunk.

    Hogy az életünk sivatag,
    Hogy vérbemártott kép a táj
    S a testnek a letépett tag
    Utána sír, utána fáj.

    Ameddig piros lesz a vér,
    Ameddig fehér lesz a hó,
    Amíg zöldell a rét füve,
    Míg lesz magyar szív dobbanó:

    Kebelünkről letilthatják,
    Letéphetik a három színt,
    Kebelünkből beljebb vándorol
    Befogadják a szíveink.

    E három szín után fog szívünk
    Sikoltva égni, vérezni,
    Ki mindenütt leszaggatta,
    Jöjjön és onnan tépje ki!

    Forrás: Vers mindenkinek

    …

  • Petőfi Sándor: Csatában

    A földön is harag,
    Az égen is harag!
    Kifolyt piros vér és
    Piros napsugarak!
    A lemenő nap oly
    Vad bíborban ragyog!
    Előre, katonák,
    Előre, magyarok!

    Komoly felhők közül
    Bámul reánk a nap,
    Rettentő szuronyok
    Füstben csillámlanak,
    A sűrü lomha füst
    Sötéten gomolyog,
    Előre, katonák,
    Előre, magyarok!

    Ropog, hosszan ropog
    Csatárok fegyvere,
    Ágyúk bömbölnek, hogy
    Reng a világ bele;
    Te ég, te föld, talán
    Most összeomlotok!
    Előre, katonák,
    Előre, magyarok!

    Szilaj lelkesedés
    Foly bennem, mint tüzár,
    A vérszag és a füst
    Megrészegíte már,
    Előre rontok én,
    Ha élek, ha halok!
    Utánam, katonák,
    Utánam, magyarok!

    Medgyes, 1849. március 2–3.

    Forrás: Vers mindenkinek

  • Berzsenyi Dániel: A magyarokhoz

    Romlásnak indult hajdan erős magyar!
    Nem látod, Árpád vére miként fajúl?
    Nem látod a bosszús egeknek
    Ostorait nyomorúlt hazádon?

    Nyolc századoknak vérzivatarja közt
    Rongált Budának tornyai állanak,
    Ámbár ezerszer vak tüzedben
    Véreidet, magadat tiportad.

    Elszórja, hidd el, mostani veszni tért
    Erkölcsöd: undok víperafajzatok
    Dúlják fel e várt, melly sok ádáz
    Ostromokat mosolyogva nézett.

    Nem ronthatott el tégedet egykoron
    A vad tatár khán xerxesi tábora
    S világot ostromló töröknek
    Napkeletet leverő hatalma;

    Nem fojthatott meg Zápolya öldöklő
    Századja s titkos gyilkosaid keze,
    A szent rokonvérbe feresztő
    Visszavonás tüze közt megálltál:

    Mert régi erkölcs s spártai férjfikar
    Küzdött s vezérlett fergetegid között;
    Birkózva győztél, s Herculesként
    Ércbuzogány rezegett kezedben.

    Most lassu méreg, lassu halál emészt.
    Nézd: a kevély tölgy, mellyet az éjszaki
    Szélvész le nem dönt, benne termő
    Férgek erős gyökerit megőrlik,

    S egy gyenge széltől földre teríttetik!
    Így minden ország támasza, talpköve
    A tiszta erkölcs, melly ha megvész:
    Róma ledűl, s rabigába görbed.

    Mi a magyar most? – Rút sybaríta váz.
    Letépte fényes nemzeti bélyegét,
    S hazája feldult védfalából
    Rak palotát heverőhelyének;

    Eldődeinknek bajnoki köntösét
    S nyelvét megúnván, rút idegent cserélt,
    A nemzet őrlelkét tapodja,
    Gyermeki báb puha szíve tárgya. –

    Oh! más magyar kar mennyköve villogott
    Atilla véres harcai közt, midőn
    A fél világgal szembeszállott
    Nemzeteket tapodó haragja.

    Más néppel ontott bajnoki vért hazánk
    Szerzője, Árpád a Duna partjain.
    Oh! más magyarral verte vissza
    Nagy Hunyadink Mahomet hatalmát!

    De jaj! csak így jár minden az ég alatt!
    Forgó viszontság járma alatt nyögünk,
    Tündér szerencsénk kénye hány, vet,
    Játszva emel, s mosolyogva ver le.

    Felforgat a nagy századok érckeze
    Mindent: ledűlt már a nemes Ílion,
    A büszke Karthágó hatalma,
    Róma s erős Babylon leomlott.

    [1796–1810 között. Végleges formája: 1810]

    Forrás: Vers mindenkinek