Címke: hazaszeretet

  • Kamarás Klára: Üzenet az erdőből

    Távoli fények
    Lobogó lánggal égnek.
    Távoli égen
    Lefut egy csillag
    – hulló csillag –
    Úgy mint régen…

    Te sose félts, tudd meg:
    Minekünk ezer életünk van,
    Itt ezer szív egyszerre dobban,
    S az öklök kérges erdeje
    Markolja fegyverét:
    Lesújt vele,
    Hát sose félts!… és sose sírj…
    Hidd el, hogy ezer életünk van,
    S ha vérünk egyszer tán kibuggyan,
    Dús fű terem belőle és virág.
    És nő bozót és a bozótban fegyver,
    S megvédünk minden talpalatnyi földet
    Puskával, késsel, ha kell puszta testtel.
    Hát sose sírj… és sose félj…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Vészi Endre: Hazám az anyanyelvem

    Olyan puhán leomló a sűrű ösztönélet,
    ámde a tudatosság világosabb, keményebb,
    amaz felszabadít, ez pedig kötelez,
    hát együtt mind a kettőt, a lélek nem felez.

    És soha nincs nyugalmam, és nincs jól ahogyan van,
    ág hegyén az esőcsepp ezer kristályba robban,
    esők füstfellegében narancs köpenyek égnek.
    Kinek viszem a fáklyát? Magamnak? A sötétnek?

    De nem vagyok próféta, sem igéket suhintó,
    hisz magamat se tudtam megváltani a kíntól,
    nem prédikálok üdvöt, nincsen szíjostorom sem,
    a győzelmet, s a bukást megérteni igyekszem.

    Nincs ősöm, aki büszke, sem gyökerem mely ágas,
    hazám az anyanyelvem, nem is oly szűk világ az,
    s bármilyen is magányom, az emberség a létem,
    a hárommilliárdnak pár mondatát megértem.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Wass Albert

    Ébredj magyar!

    Nemzetemet dúlta már tatár,
    harácsolta török,
    uralkodott fölötte osztrák,
    lopta oláh, rabolta cseh.
    Minden szomszédja irigyelte mégis,
    mert keserű sorsa
    istenfélő nemzetté kovácsolta.
    Becsület, tisztesség, emberszeretet
    példaképe volt egy céda
    Európa közepén!
    Mivé lett most?
    Koldussá vált felszabadult honában,
    züllött idegen eszmék napszámosa!
    Megtagadva dicső őseit,
    idegen rongyokba öltözve
    árulja magát minden utcasarkon
    dollárért, frankért, márkáért,
    amit idegen gazdái odalöknek neki!
    Hát magyar földön már nem maradt magyar
    ki ráncba szedné
    ezt az ősi portán tobzódó
    sok-száz idegent?
    Ébredj magyar!
    Termőfölded másoknak terem!
    Gonosz irányba sodor
    ez a megveszekedett új történelem!

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Szép Ernő: Felhő

    Megláttam egy felhőt
    Szép viola felhőt
    Olyan volt, olyan volt
    Mint a boldog álom,
    Szoboszlai kenyér
    A hetivásáron,
    Gyenge domb a pusztán,
    Koszorú a bálon,
    Olyanformán felhő,
    Olyan teljes forma,
    Mint az a te orcád
    Teljes Magyarország.

    Néztem azt a felhőt,
    Halványodó felhőt,
    Megállottam, néztem
    Odafent az égen,
    A rózsás, a füstös
    Alkonyatvidéken,
    Úgy fájt az én szívem,
    Ahogy nem fájt régen,
    Nézetem, azt a felhőt,
    Míg a magas szelek
    Széthúzták, elhordták,
    Volt, nincs Magyarország.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Reményik Sándor: Nem nyugszunk bele!

    Téli szél a tar gallyakat fujja
    Mint az Isten égre tartott ujja
    Mint megcsúfolt, kikacagott álom
    Állunk egyedül a nagyvilágon.

    Elvették, s most véle nagyra vannak
    Törött véres kardját a magyarnak.
    De mig minden nép a sírját ássa,
    Van szava, hogy világgá kiáltsa!

    Csak mi, csak mi ne verjük kebelünk,
    Csak mi, csak mi ne emeljük fel fejünk.
    Tiporhatják szűztiszta igazunk,
    Csak mi, csak mi ne hagyjuk el magunk!

    De hirdessük gúzsba kötött kézzel,
    Sebes ajkkal, lázadozó vérrel,
    Idézve menny-pokol hatalmait,
    Hogy béke nincs, hogy béke nincsen itt.

    Kezünk bár nem pihen a kardvason,
    A szíveinkben nem lesz nyugalom.
    Jöhetnek jövő századok s megint
    Csak „Recrudescunt” régi sebeink.

    E sebek és e fájdalom örök,
    Ettől vonaglik minden magyar rög.
    Ettől vérez ki majd nyomunkba hág,
    Ettől nem gyógyulnak az unokák!

    Tátra erdők ettől bugnak-zugnak,
    Ettől reszket lelke minden zugnak,
    Puha szívek kővé ettől vállnak,
    Kemény kövek élő szívként fájnak.

    Amíg élünk, ettől fájunk, égünk,
    Sírban ettől nem lesz pihenésünk,
    Ettől szorul a kezünk ökölbe,
    Ettől sír a gyermek anyaölbe.

    Fenyőmadár behavazott fákon,
    Száraz haraszt téli pusztaságon,
    A folyók, fák, a füvek szelleme,
    Minden süvít: mi nem nyugszunk bele!

    Most Lomnic ormán rakjunk nagy tüzet
    Versaillesig lobogjon az üzenet,
    Hogy megroppant bár karunk ereje:
    Nem nyugszunk bele, nem nyugszunk bele!

    Forrás: Szeretem a verseket

  • József Attila: Nem! Nem! Soha!

    Szép kincses Kolozsvár, Mátyás büszkesége
    Nem lehet, nem, soha! Oláhország éke!
    Nem teremhet Bánát a rácnak kenyeret!
    Magyar szél fog fúni a Kárpátok felett!

    Ha eljő az idő – a sírok nyílnak fel,
    Ha eljő az idő – a magyar talpra kel,
    Ha eljő az idő – erős lesz a karunk,
    Várjatok, Testvérek, ott leszünk, nem adunk!

    Majd nemes haraggal rohanunk előre,
    Vérkeresztet festünk majd a határkőre
    És mindent letiprunk! – Az lesz a viadal!! –
    Szembeszállunk mi a poklok kapuival!

    Bömbölve rohanunk majd, mint a tengerár,
    Egy csepp vérig küzdünk s áll a magyar határ
    Teljes egészében, mint nem is oly régen
    És csillagunk ismét tündöklik az égen.

    A lobogónk lobog, villámlik a kardunk,
    Fut a gaz előlünk – hisz magyarok vagyunk!
    Felhatol az égig haragos szózatunk:
    Hazánkat akarjuk! vagy érte meghalunk.

    Nem lész kisebb Hazánk, nem, egy arasszal sem,
    Úgy fogsz tündökölni, mint régen, fényesen,
    Magyar rónán, hegyen egy kiáltás zúg át:
    Nem engedjük soha! soha Árpád honát!

    1922 első fele

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Illyés Gyula: Nem volt elég

    Házad itt állt – szerte szállt!
    Ezt, látod, érted. Azt nem érted,
    hogy hazád éppen így ért véget –
    A csoda, hogy addig is állt!

    Mert nem volt hazának elég,
    hogy emésztésed vacsorára
    e dombok aszúját kívánta,
    és e lapályok kenyerét.

    És nem volt hazának elég,
    hogy elmosolyodtál és oldalt
    oda is néztél, ha megszólalt
    ízes magyarul a cseléd.

    És nem volt hazának elég,
    hogy este letéve a könyvet
    elnyeltél Bottyánért egy könnyet:
    az volt a férfi, a derék…!

    És nem volt hazának elég,
    hogy kitekintve vonatodból
    elgondoltad az aratókról:
    mást érdemelne ez a nép.

    És nem volt hazának elég,
    a három szín, ha rád sem hagyták,
    hogy egykor jelkép volt: szabadság,
    egyenlőség, testvériség!

    És nem volt hazának elég,
    hogy idegeden átereszted
    hő szeszként azt a néhány verset,
    Adyét, Tóthét, Józsefét.

    És nem volt hazának elég,
    a Gellérthegyen a rakéta
    s a Városligetben a bokréta
    és a szobroknál a beszéd.

    S a szőlőhegyi estebéd
    s a dünnyögés, míg poharadból
    a holdvilágban a vörösbor
    tigrisszeme villant feléd.

    És lengetted az ujjad hegyét
    az ég felé, mint ezred óta
    minden magyar, ha szól a nóta
    és Gracza György s a Feszty-kép…

    És ha, élvezve a veszélyt
    és a kéjt, hogy megjósoltad,
    hallgattál titkos leadókat
    (és utána cigányzenét).

    A hortobágyi magas ég
    s a négyes gémeskút nagy árnya
    s az első király koronája
    díszítve pénzed közepét.

    S ha úgy mondtad is: feleség,
    e szép szóval, s ha, bár bíráltad,
    édesnek nevezted apádat
    s a falon a festett cserép.

    Nem volt a hazának elég,
    nem volt elég, hogy el ne essen,
    tudd meg, az volt a csoda itten,
    hogy össze nem dőlt már elébb!

    Mert attól nem lett a tiéd,
    hogy hízelegve és hazudva
    ráragasztottad egy hegycsúcsra
    egy király, egy vezér nevét.

    Nem volt elég, nem volt elég
    sem a hűség, sem a szívósság,
    mitől egybeáll egy-egy ország
    s nemzet is lesz a nemzedék.

    S a bátorság sem volt elég.
    Külön-külön bár odahagyta
    sorsát a sok hős áldozatra,
    az sem volt elég menedék.

    Mert sem erő, sem bölcsesség
    nem lehet elég, hogy megóvja
    a házat, amelyben lakója
    nem lelheti meg a helyét.

    Forrás: (a forrást majd írd be a saját példányod szerint)

  • Arany János: ÉL-E MÉG AZ ISTEN

    Él-e még az Isten… magyarok Istene?
    Vagy haragra gerjedt népének ellene,
    És elhagyta végkép,
    Hogy rabló, zsivány had, bérbeszedett csorda
    Égesse, pusztítsa, öldökölje sorba
    Régi kedves népét?

    Él-e még az Isten – az az Isten él-e,
    Ki e dús Kanaán országba vezérle
    Mint Izráelt hajdan,
    Hozván őseinket füstnek fellegében,
    Égre felpirosló tűz-oszlop képében,
    Véres viadalban?

    Él-e még az Isten, – az erős, hatalmas,
    Aki elleninken adott diadalmat
    Száz-meg-száz csatákon?
    Aki ujjainkat kardhoz egyengette,
    Nevünket dicsővé, félelmessé tette
    Széles e világon?

    Él-e még az Isten, ki erős karjával
    Megtartott, megőrzött ezer éven által
    Egész mostanáig?
    Ki annyi veszély közt nem hagyá elveszni,
    Töröknek, tatárnak martalékul esni
    Árpád unokáit?

    Él még, él az Isten… magyarok Istene!
    Elfordítva sincsen még e népről szeme,
    S az még, aki régen:
    Harcra hát, magyar nép! Isten a vezéred:
    Diadalmat szerez a te hulló véred
    Minden ellenségen.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Czuczor Gergely: Ítélőszék előtt

    Hogy hazámat ne szeressem,
    A bitorlót meg ne vessem:
    Hatalom nem teheti!

    Hogy hazámat megtagadjam,
    Megvetés jelét hogy adjam:
    Azt se követelheti!

    Főbe lőhet, nyakaztathat,
    Bitófára fölakaszthat,
    Most erősebb, tegye meg!

    De az érzelem honában,
    Keblem titkos templomában:
    Én urat nem ismerek!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Petőfi Sándor: SZOMORÚ ÉJ

    Éjfél lesz, és én mégsem alhatom,
    Mert gondomat el nem altathatom.
    Mi fog történni vélem s a hazával?
    E kettős kérdés tépi lelkemet.
    Ah, nem érem be a magam bajával,
    Még te is gyötresz, hazaszeretet!
    Ez hát a költő sorsa, mindig ez,
    Hogy örök vészű tengeren evez?
    S mit ér, ha őt a haragos habokból
    Mentő sajkával partra is tevék,
    Ha itt az bántja, hogy mi lesz azokból,
    Kik ott maradtak a hajóba’ még?

    Apám, apám, mért is taníttatál,
    Miért az eke mellett nem hagyál?
    A könyvet szép, de csalfa tündér lakja;
    Ha fölnyitod, megkapja szívedet,
    És fölvisz a legragyogóbb csillagra,
    De le nem hoz… a magasból levet.
    Inkább a napba, mint a könyvbe nézz.
    A napvilágtól szemed fénye vész.
    Nem így a könyvvel; oly világ van ebben,
    Mely erősíti még szemeidet,
    S közel hoz mindent… s minden vajmi szebben
    Tünik föl, hogyha távol nézheted.
    Miért tanultam? mért nem maradék
    Földmívelő, aminek szánt az ég?

    Nem tölteném most kínos virrasztással
    A végtelenbe nyúló éjszakát;
    Lelkem fölött az álom víg dallással
    Madár módjára ringatná magát.
    Volnék földmíves, vagy volnék juhász!
    Ki messze, kint a pusztákon tanyáz,
    S mig ellegelget kolompolva nyája,
    Ő hűs bokorba vészi bé magát,
    S nem hallja senki sem, úgy fujdogálja
    Saját kedvéért a kis furulyát.
    Vasárnap tisztát venni hazajár,
    Hol a szerelmes lyányka várja már.
    A lyányka jó, friss, szereti a dolgot,
    S oly szép, mint a megszületett tavasz;
    Csókot kap és ád a juhász, s ő boldog,
    Hiszi tehát, hogy a világ is az.

    Pest, 1847. január

    Forrás: internet