Címke: hazaszeretet

  • vitéz Somogyváry Gyula: Magyar Miatyánk 1919-ben

    Van-e imádság, forróbb, könyörgőbb,
    mint a miénk most? – Kínok imája! –
    Nyisd meg, Nagyúr, a fellegek kárpitját,
    s irgalmas szívvel figyelmezz rája.
    Nincs annyi fűszál libanoni lejtőn,
    mint ahány könnycsepp bús magyar szemekbe,
    hallgass meg, kérünk, jaj, most az egyszer,
    Miatyánk, ki vagy a mennyekbe’!

    Könyörgünk! Nézz ránk, hisz az nem lehet,
    hogy síró szóval pusztába kiáltsunk!
    Sok volt a vétkünk – nagy büszkeségünk,
    felhőkig járt az álmodásunk –
    de most bánattól gyötrötten mondjuk:
    Szenteltessék meg a te neved!

    Végigvertél a borzalommal,
    és mégis, most is széthúzunk, látod.
    Küldjed szívünkbe a szerelmes békét,
    jöjjön el végre a te országod!
    Ugye nem szórod szét ezt a népet,
    bujdosónak a nagy világba,
    hiszen te hoztad Ázsiából,
    s verted, de védted a pusztulástól
    ezer évig! Mondd csak: hiába…?!
    Voltunk a véres védőbástyád,
    s voltunk villámló ostorod,
    tégy velünk, ahogy megérdemeljük,
    legyen meg a te akaratod!

    Küldjed szívünkbe a szerelmes békét,
    s küldd az erőt a rossz karunkba!
    Küldj halk esőt a földjeinkre,
    s legyen gondod a barmainkra!
    Önts enyhülést a lelkek tüzére,
    s tudsz: szeress! ha kell: fenyíts!
    csak legyen béke, boldog megértés,
    miképpen menyben, úgy a földön is.

    Nézd: éhezünk, rongyokba járunk,
    nincsen koldusabb néped minálunk.
    Nézzed a gyermek éhező száját,
    asszonyainknak bús Kálváriáját,
    ha te nem segítesz: elveszünk!
    Ó, add meg hát a napi kenyerünk!

    Nagyúr! Vétekkel, igaz, megrakódtunk,
    gőgösek közt bizony elsők voltunk,
    de most a házunk hamva van fejünkön,
    s a bűnbánat megtépte köntösünket,
    Isten! istenes szerelemmel
    bocsásd meg a mi vétkeinket!

    Minket megvertél, magyar Isten,
    és megverted az őseinket.
    De fiainknak minden más nép
    felejtse el apái vétkét
    – sok számolatlan számadásunk –
    miképpen mi is megbocsátunk
    a mi ellenünk vétkezőknek.

    Torkunk rekedt a rimánkodástól,
    az ős magyar föld: merülő gálya.
    Jaj! Tedd a szent kezed föléje,
    oltalmazd meg, vigyázz rája,
    és ne vigy minket a kísértésbe!

    A tenyereden, Isten-apánk,
    hordod az ember-milliókat.
    Mi is elférünk békében ottan,
    csak vesd ki köztünk az árulókat!
    Nem kell minékünk más hódolása,
    és nem vágyik a magyar sehová sem,
    csak engedj élni, tüzekbe nézni,
    tilinkószónál mesét mesélni,
    és szabadíts meg a gonosztól! – Ámen.

  • Babits Mihály: Pro Domo

    (1916)

    Úgy mint a fát, ezer kicsinyek
    ráznak, és már a nagy fa remeg.

    Ó, boldog a dús fa, nem busul:
    ha rázzák, drága gyümölcse hull.

    Szesznek ma meggyem drága gyümölcs:
    Kelyhet ma, versem szent bora, tölts.

    Meggybor, pajtások, rajta, kocints:
    kicsit fanyar, de egyéb ma nincs.

    A hazára az első telt pohárt:
    igyunk, ne szóljunk: inni nem árt.

    Az emberekre a másodikat,
    hogy adjon az Isten észt nekik.

    Most ezt is szótlan, harmadikat,
    a kedvesem kisujja miatt!

    Hadd áldozom még e poharat
    minden gyönyörért, ami megmaradt,

    jóért és rosszért, ami csak ért,
    bántalmakért és bánatokért.

    Fanyar nedű, vérízű, nem csoda:
    mert véres földből szűrte a fa.

    Forrás: MEK – Babits Mihály összes versei

  • Kosztolányi Dezső: Mikes szól

    A éjszakába fellobog a máglya,
    gyászsátorába tart a nagy vezér,
    halotti ének búg a pusztaságba.
    A kósza szél sejtelmesen beszél,
    a Marmorán kialszik mind a csillag,
    a régi seb sír, sír s a könnye vér.

    A gyászdal, az örömzaj síromig hat,
    s ma kétszeresen nyom a szűk verem,
    a szivárványos éj száz árnyat ingat.
    És látok… A homályos éjjelen
    rohan Rodostó sok bús számüzöttje,
    kik százakig pihentek itt velem.

    Vágtatnak a koporsók dübörögve,
    csupa seb és sír a föld, rét, bozót
    s sápadt halottvivők állnak körötte.
    És látok… És a lázas ég zokog.
    És jönnek a mélységből zúgva, forrva
    halotti arccal sírva bujdosók.

    Nyűtt tarsolyuk üres, szemük mogorva,
    a véreink ők s mennek reszketeg,
    tépett zászlókkal, megbomlott sorokba.
    Zsibong, dagad a kába körmenet,
    támolygva futnak el a szörnyü harctul
    éhes, fehér, sovány kisértetek.

    Vert páriák némán viharzanak túl,
    de sóhajuk egész hozzám sír át…
    Megint a népemésztő, régi harc dúl.
    Fut a levert, rongyos kuruc brigád,
    a vértelen harc véres áldozatja
    zokogva keresi az Ádriát.

    Bús társaik az égi madarak ma
    s mennek, hogy a mezőn fakul a zöld
    s az őszi harmat nyomuk eltakarja.
    Zokog az erdő, az ég fátylat ölt
    s ők nekivágnak a kék végtelennek,
    vérzik, vonaglik, nyög az anyaföld.
    És a halottak mind, mind hazamennek.

    (1906)

    Forrás: Magyar Kurír

  • Utassy József: A szerelem szélén

    Légy a szerelem szélén is bátor:
    szeress engemet, Horváth Erzsi!

    Mert a lebillent mérlegű ágyon
    nincs többé játék.

    Már fiam is csak a hinta álom
    lengeti hozzád.

    Sorsom örökség: tág a világom,
    szűk Magyarország.

    Mit akar itt ez a kéz a számon?
    Csillagi csöndet emberi tájon?!
    Hogy ami fáj, szótlanul fájjon?

    Költő vagyok én: magyar költő!

    Csak ami szívemen tollászkodik,
    az röpül el az én számról.

    Szeress engemet, Horváth Erzsi:
    légy a szerelem szélén is bátor!

    Majd összeterelem kis családom,
    aklok melege szobánk belengi,
    s tested füvére, én édes párom,
    kicsapom tíz ujjam legelni.

    Csak légy mindenek szélén is bátor,
    és szeress engem, Horváth Erzsi!

    Forrás: Szívzuhogás

  • Reményik Sándor: Magyarnak maradni

    Magyarnak maradni – bármi legyen sorsod –
    Hontalan élted meggörnyedve hordod.
    Ott ahol most erény a pokoli gazság,
    Ott, ahol számodra nincsen ma igazság,
    Magyarnak maradni – Testvér, az kiváltság!

    Magyarnak maradni rónán, bércen, völgyön,
    Szörnyű kínok között fetrengve a földön,
    Véres cafatokra – ha vernek is bottal –
    Bosszúért lihegve vicsorító foggal,
    Magyarnak maradni – ezer éves joggal!

    Magyarnak maradni, ha nincs is mit enned,
    Mindenhol megvetnek, nincsen hova menned.
    Minden hazafinak ha bitó lesz bére,
    S gúnyos kacagással – ha megölnek érte –
    Magyarnak maradni – akkor is megérte!

    Magyarnak maradni tűzzel, vízzel, vassal,
    Föltépett sebekkel, lelket maró jajjal.
    Meghajszolt dúvadként, vörös pokol mélyén,
    Avagy szabad földön, világ túlsó szélén,
    Magyarnak maradni – szent örökség révén.

    Magyarnak maradni, koldus bottal járva,
    Idegen népek közt boldogulást várva.
    Ha rongyos szegényen szíved marja kétség,
    Mert ha Nyugaton is ma még bűn és vétség
    Magyarnak maradni – Mégis csak dicsőség!

    Magyarnak maradni, ha támadnak orvul.
    Megsebzett lelkedből ezer könny is csordul
    A Hazától távol. Elhagyottan, árván,
    Sötét éjszakában magyar hajnalt várván,
    Magyarnak maradni – ha kell véred árán!

    Magyarnak maradni világ minden táján,
    Guruló arannyal ha kísért a sátán,
    Mikor a csábítás oly gyönyörű, mesés,
    És ha ellent állsz majd, sorsod a megvetés.
    Magyarnak maradni – igazi küldetés!

  • Buda Ferenc: Mondd, ugye soha

    Ki kellett volna mennem
    már régesrég Nyugatra?
    Talán ott, idegenben
    a vész nyugodni hagyna.

    Én már itthon maradtam
    és ma sem tennék másként,
    pedig csak bajt arattam,
    s nem babra megy a játék.

    De nem bánom a börtönt,
    ha érzem a szemed,
    s égő arcomra öntöd
    édes szerelmedet.

    Ha fejsze csap szívemhez
    s száz fal fejemre dűl,
    mondd, ugye soha, kedves,
    már nem hagysz egyedül?



    Forrás: PIM

  • Buda Ferenc: Rend

    Hazánk zúzott szivén a vér
    hülő patakban omlik, alvad.
    Rőtcsillagos, komor, kövér
    tankok teremtenek nyugalmat.

    Törik a csend, szilánkja pattan,
    füstölve száll a pillanatban.
    Húsunk emésztő gyilkos hordák
    minden erőnket megrabolták.

    Kezünkben fegyver, s jóremény
    csak halottaink hűlt szemén.
    Minket meggyaláztak, megöltek,
    hernyótalpak halomra törtek,

    töltött ágyúcsövekkel vártak,
    tízszeres vasgyűrűbe zártak,
    bombáztak, lőttek, aprítottak,
    fegyvert letenni szólítottak

    hazug szavakkal, fenyegetve,
    hivatkozván békére, rendre,
    de nékünk
    nem kell semmi rend,

    ha tűz s terror teremti meg,
    minékünk nem kell jóbarátság,
    ha ágyúszóval magyarázzák,
    minket nem győz meg érv, sem eszme

    bombázva és szuronyt szegezve!
    A véres, megfeszített Béke
    lenéz a fegyverek csövére.
    Hazánk zúzott szivén a vér

    görcsös, sajgó csomókba alvad.
    Rőtcsillagos, komor, kövér
    tankok teremtenek nyugalmat.



    Forrás: PIM

  • Ágh István: Halottak napjára

    Se puskát, se zászlót nem hordtam hónom alatt,
    mégis célpont lettem, szívem a sárra szaladt,
    ereimben a kín keringett mérgeivel,
    ruhám lángolását friss vérem oltotta el.

    Szomszédom elesett, szemébe dűlt a kalap.
    Puskadurranás volt minden újabb pillanat,
    minden ágyúdörgés utolsó óraütés.
    Fektemben falevél ragadt rám, kitüntetés.

    Korán megmutattad földalatti képemet
    halálfélelemtől messze látó képzelet!
    De élve maradtam. Talán nem tűnhettem el
    éretlenül, ifjúságtól üresen.

    A hazám sapkával, fellegekkel beföd,
    gyertya és árvaság nem ég koponyám fölött.
    A szilánk megnyugszik, a húsomba beletört.
    Cipőmre agyagból magas sarkot ver a föld.

    Az örökzöld fagyöngy állja az időt tovább,
    víz mossa el a levelek sárga alkonyát,
    és kiköt a sárba véres vitorláival
    ez a múló év is, pontosan úgy, mint tavaly.



    Forrás: PIM

  • Balassi Bálint: Hatvanhatodik

    (ad notam: „Minden állat dicsér, Úr Isten tégedet” etc.)


    HATVANHATODIK

    Óh, én édes hazám, te jó Magyarország,
    Ki keresztyénségnek viseled paizsát,
    Viselsz pogány vérrel festett éles szablyát,
    Vitézlő oskola, immár Isten hozzád!

    Egriek, vitézek, végeknek tüköri,
    Kiknek vitézségét minden föld beszéli,
    Régi vitézséghez dolgotokot veti,
    Istennek ajánlva légyetek immár ti!

    Ti is, rárószárnyon járó hamar lovak,
    Azkiknek hátokon az jó vitéz ifjak
    Gyakorta kergetnek, s hol penig szaladnak,
    Adassék egészség már mindnyájatoknak!

    Fényes sok szép szerszám, vitézlő nagy szépség,
    Katonatalálmány, újforma ékesség,
    Seregben tündöklő és fénlő frissesség,
    Éntűlem s Istentűl légyen már békesség!

    Sok jó vitéz legény, kiket felemeltem,
    S kikkel sok jót tettem, tartottam, neveltem,
    Maradjon nálatok jó emlékezetem,
    Jusson eszetekbe jótétemről nevem!

    Vitéz próba helye, kiterjedt sík mező,
    S fákkal, kősziklákkal bővös hegy, völgy, erdő,
    Kit az sok csata jár, s jószerencse leső,
    Légyen Isten hozzád, sok vitézt legelő!

    Igaz atyámfia s meghitt jóbarátim,
    Kiknél nyilván vadnak keserves bánatim,
    Ti jutván eszembe hullnak sok könyveim,
    Már Isten hozzátok, jó vitéz rokonim!

    Ti is, angyalképet mutató szép szüzek
    És szemmel öldöklő örvendetes menyek,
    Kik hol vesztettetek, s hol élesztettetek,
    Isten s jó szerelem maradjon véletek!

    Sőt te is, óh, én szerelmes ellenségem,
    Hozzám háládatlan, kegyetlen szerelmem,
    Ki érdemem – – – – – – – – – – – – – – – – –


    Ti penig, szerzettem átkozott sok versek,
    Búnál kik egyebet nékem nem nyertetek,
    Tűzben mind fejenként égjetek, vesszetek,
    Mert haszontalanok, jót nem érdemletek.



    Forrás: PIM

  • Váci Mihály: Kelet felől

    Utam kétezer éve lelt út:
    – szolgák, rabszolgák, vad nomád
    pásztorok, keresztesek, hajduk,
    kurucok hólepte nyomán
    jövök, – honnan a pórhadaknak
    élén, – mindig Kelet felől! –
    jött a Szabadság! – s forradalmak
    rügye volt minden zárt ököl.

    Itt néztek szét, lóról leszállva:
    – legelőnek jó lesz-e táj?
    Itt kezdődött nehéz próbája:
    – hazának milyen lenne már;
    s az első sátorfa helyére
    itt verték az első karót,
    s indultak ezer évet késve
    a földet és hont foglalók.

    A véres kardot mindig innen
    vitték körút habos lovon,
    és előbb állt meg itt a szívben
    tatár nyíl, dzsida, fájdalom.
    Ki láng volt – itt gyorsabban égett,
    – Apáczai, Csokonai! –
    Ki itt felállt: – nem hajtott térdet!
    rebellis volt, sehonnai.

    Itt dobta el a követ Toldi,
    mely kilenc százada nehéz,
    itt mert Matyi urat porolni,
    sárkányt ölni János vitéz;
    az Ér innen fut Óceánig,
    itt dobbant meg a Tiszta Szív,
    itt egy krajcár mindig hiányzik,
    mely őrök gyaloglásra hív.

    Babona, mák-tea, a szekták
    ölték a tört cselédeket,
    s nyomorultabban, mint a leprát,
    szenvedték szegénységüket;
    közös pitvar nyirkos földjére
    négy család köpte tüdejét.
    Ki innen jön: – a nép nevére
    görcs fogja ökölbe szívét.

    Baloldala ez a Hazának!
    – a szív is e tájra esik:
    botlásai itt jobban fájnak,
    vergődése is közelibb.
    Mint aknamezőn a harctéren:
    – e tájon fojtott dobogás
    van a dolgokba ásva mélyen
    s mindenben rejtett robbanás.

    Ki innen jön, az mind kevesli
    a költészet kis pózait,
    indul a had-utat keresni,
    merre elődök sorsa vitt;
    a nép szíve fölött megőrzött
    vörös rongyok után kutat,
    s hall kétezer éve rögződött
    vágyakat: vezényszavukat!

    Forrás: Váci Mihály összegyűjtött művei, Magvető, 1979