Címke: hazaszeretet

  • József Attila: HAZÁM

    1
    Az éjjel hazafelé mentem,
    éreztem, bársony nesz inog,
    a szellőzködő, lágy melegben
    tapsikolnak a jázminok,

    nagy, álmos dzsungel volt a lelkem
    s háltak az uccán. Rám csapott,
    amiből eszméletem, nyelvem
    származik s táplálkozni fog,

    a közösség, amely e részeg
    ölbecsaló anyatermészet
    férfitársaként él, komor

    munkahelyeken káromkodva,
    vagy itt töpreng az éj nagy odva
    mélyén: a nemzeti nyomor.

    2
    Ezernyi fajta népbetegség,
    szapora csecsemőhalál,
    árvaság, korai öregség,
    elmebaj, egyke és sivár

    bűn, öngyilkosság, lelki restség,
    mely, hitetlen, csodára vár,
    nem elegendő, hogy kitessék:
    föl kéne szabadulni már!

    S a hozzáértő, dolgozó
    nép okos gyülekezetében
    hányni-vetni meg száz bajunk.

    Az erőszak bűvöletében
    mit bánja sok törvényhozó,
    hogy mint pusztul el szép fajunk!

    3
    A földesúr, akinek sérvig
    emeltek tönköt, gabonát,
    csákányosokkal puszta tért nyit,
    szétveret falut és tanyát.

    S a gondra bátor, okos férfit,
    ki védte menthetlen honát,
    mint állatot terelni értik,
    hogy válasszon bölcs honatyát.

    Cicáznak a szép csendőrtollak,
    mosolyognak és szavatolnak,
    megírják, ki lesz a követ,

    hisz „nyiltan” dönt, ki ezer éve,
    magával kötve mint a kéve,
    sunyít vagy parancsot követ.

    4
    Sok urunk nem volt rest, se kába,
    birtokát óvni ellenünk
    s kitántorgott Amerikába
    másfél millió emberünk.
    Szíve szorult, rezgett a lába,
    acsargó habon tovatűnt,
    emlékezően és okádva,
    mint aki borba fojt be bűnt.

    Volt, aki úgy vélte, kolomp szól
    s társa, ki tudta, ily bolondtól
    pénzt eztán se lát a család.

    Multunk mind össze van torlódva,
    s mint szorongó kivándorlókra,
    ránk is úgy vár az új világ.

    5
    A munkásnak nem több a bére,
    mint amit maga kicsikart,
    levesre telik és kenyérre,
    s fröccsre, hogy csináljon ricsajt.

    Az ország nem kérdi, mivégre
    engedik meggyűlni a bajt
    s mért nem a munkás védelmére
    gyámolítják a gyáripart.

    Szövőlány cukros ételekről
    álmodik, nem tud kartelekről.
    S ha szombaton kezébe nyomják

    a pénzt s a büntetést levonják:
    kuncog a krajcár: ennyiért
    dolgoztál, nem épp semmiért.

    6
    Retteg a szegénytől a gazdag
    s a gazdagtól fél a szegény.
    Fortélyos félelem igazgat
    minket s nem csalóka remény.
    Nem adna jogot a parasztnak,
    ki rág a paraszt kenyerén
    s a summás sárgul, mint az asztag,
    de követelni nem serény.

    Ezer esztendő távolából,
    hátán kis batyuval, kilábol
    a népségből a nép fia.

    Hol lehet altiszt, azt kutatja,
    holott a sírt, hol nyugszik atyja,
    kellene megbotoznia.

    7
    S mégis, magyarnak számkivetve,
    lelkem sikoltva megriad –
    édes Hazám, fogadj szivedbe,
    hadd legyek hűséges fiad!

    Totyogjon, aki buksi medve
    láncon – nekem ezt nem szabad!
    Költő vagyok – szólj ügyészedre,
    ki ne tépje a tollamat!

    Adtál földmívest a tengernek,
    adj emberséget az embernek.
    Adj magyarságot a magyarnak,

    hogy mi ne legyünk német gyarmat.
    Hadd írjat szépet, jót – nekem
    add meg boldogabb énekem!

    1937. máj.


  • Arany János: A régi panasz

    “Eh! mi gondod a jövőre?
    Eh! a múlttal mi közöd?
    Könnyel a múlt sirja dombját
    S a reménynek száraz lombját
    Hasztalan mit öntözöd?

    Századoknak bűne, átka
    Mind csak téged terhel-e?
    Nem talán még sokkal érzőbb,
    Nem talán még sokkal vérzőbb
    Honfitársid kebele?…”

    Oh, tudom; de bánatomban
    Meg nem enyhít társaság;
    Mint szülétlen több gyerekre
    Osztatlan száll s mindegyikre
    Az egész nagy árvaság.

    Sőt azáltal súlyosb részem,
    Hogy míg a tett melege
    Más sebét enyhőbbé tészi:
    Ő, szegény, csak kínját érzi –
    A lant méla gyermeke.

    Hogy reméltünk! s mint csalódánk!
    És magunkban mekkorát!…
    Hisz csak egy pontot kerestünk:
    Megtalálva, onnan estünk;
    Így bukásunk lelki vád.

    Mennyi seprő a pezsgésben,
    S mily kevés bor!… Volt elég,
    Kit nagy honszerelme vonzott
    Megragadni minden koncot,
    Nehogy más elkapja még.

    Mennyi szájhős! mennyi lárma!
    S egyre sűlyedt a naszád;
    Nem elég csak emlegetni:
    Tudni is kell jól szeretni,
    Tudni bölcsen, a hazát.

    Vagy nekünk már így is, úgy is
    Minden módon veszni kell?
    Egy világ hogy ránk omoljon?
    Kül-erőszak elsodorjon?…
    Vagy itt-benn rohadni el?

  • Arany János: NEMZETŐR-DAL

    Süvegemen nemzetiszín rózsa,
    Ajakamon édes babám csókja;
    Ne félj, babám, nem megyek világra:
    Nemzetemnek vagyok katonája.

    Nem kerestek engemet kötéllel;
    Zászló alá magam csaptam én fel:
    Szülőanyám, te szép Magyarország,
    Hogyne lennék holtig igaz hozzád!

    Nem is adtam a lelkemet bérbe;
    Négy garajcár úgyse sokat érne;
    Van nekem még öt-hat garajcárom…
    Azt is, ha kell, hazámnak ajánlom.

    Fölnyergelem szürke paripámat;
    Fegyveremre senki se tart számot,
    Senkié sem, igaz keresményem:
    Azt vegye hát el valaki tőlem!

    Olyan marsra lábam se billentem,
    Hogy azt bántsam, aki nem bánt engem:
    De a szabadságért, ha egy íznyi,
    Talpon állok mindhalálig víni.

    (1848. április)

  • Petőfi Sándor: Magyar vagyok

    Magyar vagyok. Legszebb ország hazám
    Az öt világrész nagy területén.
    Egy kis világ maga. Nincs annyi szám,
    Ahány a szépség gazdag kebelén.
    Van rajta bérc, amely tekintetet vét
    A Kaszpi-tenger habjain is túl,
    És rónasága, mintha a föld végét
    Keresné, olyan messze-messze nyúl.

    Magyar vagyok. Természetem komoly,
    Mint hegedűink első hangjai;
    Ajkamra fel-felröppen a mosoly,
    De nevetésem ritkán hallani.
    Ha az öröm legjobban festi képem:
    Magas kedvemben sírva fakadok;
    De arcom víg a bánat idejében,
    Mert nem akarom, hogy sajnáljatok.

    Magyar vagyok. Büszkén tekintek át
    A múlt tengerén, ahol szemem
    Egekbe nyúló kősziklákat lát,
    Nagy tetteidet, bajnok nemzetem.
    Európa színpadán mi is játszottunk,
    S mienk nem volt a legkisebb szerep;
    Úgy rettegé a föld kirántott kardunk,
    Mint a villámot éjjel a gyerek.

    Magyar vagyok. Mi mostan a magyar?
    Holt dicsőség halvány kísértete;
    Föl-föltűnik s lebúvik nagy hamar
    – Ha vert az óra – odva mélyibe.
    Hogy hallgatunk! a második szomszédig
    Alig hogy küldjük életünk neszét,
    S saját testvérink, kik reánk készítik
    A gyász s gyalázat fekete mezét.

    Magyar vagyok. S arcom szégyenben ég,
    Szégyenlenem kell, hogy magyar vagyok!
    Itt minálunk nem is hajnallik még,
    Holott máshol már a nap úgy ragyog.
    De semmi kincsért s hírért a világon
    El nem hagynám én szülőföldemet,
    Mert szeretem, hőn szeretem, imádom
    Gyalázatában is nemzetemet!

    Pest, 1847. február