Utam kétezer éve lelt út:
– szolgák, rabszolgák, vad nomád
pásztorok, keresztesek, hajduk,
kurucok hólepte nyomán
jövök, – honnan a pórhadaknak
élén, – mindig Kelet felől! –
jött a Szabadság! – s forradalmak
rügye volt minden zárt ököl.
Itt néztek szét, lóról leszállva:
– legelőnek jó lesz-e táj?
Itt kezdődött nehéz próbája:
– hazának milyen lenne már;
s az első sátorfa helyére
itt verték az első karót,
s indultak ezer évet késve
a földet és hont foglalók.
A véres kardot mindig innen
vitték körút habos lovon,
és előbb állt meg itt a szívben
tatár nyíl, dzsida, fájdalom.
Ki láng volt – itt gyorsabban égett,
– Apáczai, Csokonai! –
Ki itt felállt: – nem hajtott térdet!
rebellis volt, sehonnai.
Itt dobta el a követ Toldi,
mely kilenc százada nehéz,
itt mert Matyi urat porolni,
sárkányt ölni János vitéz;
az Ér innen fut Óceánig,
itt dobbant meg a Tiszta Szív,
itt egy krajcár mindig hiányzik,
mely őrök gyaloglásra hív.
Babona, mák-tea, a szekták
ölték a tört cselédeket,
s nyomorultabban, mint a leprát,
szenvedték szegénységüket;
közös pitvar nyirkos földjére
négy család köpte tüdejét.
Ki innen jön: – a nép nevére
görcs fogja ökölbe szívét.
Baloldala ez a Hazának!
– a szív is e tájra esik:
botlásai itt jobban fájnak,
vergődése is közelibb.
Mint aknamezőn a harctéren:
– e tájon fojtott dobogás
van a dolgokba ásva mélyen
s mindenben rejtett robbanás.
Ki innen jön, az mind kevesli
a költészet kis pózait,
indul a had-utat keresni,
merre elődök sorsa vitt;
a nép szíve fölött megőrzött
vörös rongyok után kutat,
s hall kétezer éve rögződött
vágyakat: vezényszavukat!
Forrás: Váci Mihály összegyűjtött művei, Magvető, 1979
