nem vagyok elég szegény.
Még nincs bennem elég csend ahhoz,
hogy ne vitatnám a vitathatatlant:
még van szavam.
Nyomorultan, tériszonyban,
könyörögve a semmitsemtudásért,
még mindig magamhozszorítanék valakit, valamit,
Veszendőt a Veszendő
Forrás: Lélektől lélekig
Fodor Ákos, Még mindíg, belső csend, önismeret, hiány, minimalizmus
Most már azt hiszem,
hogy mégiscsak a szél volt.
Vagy talán
annyira szerettem volna, hogy legyen bár akárki,
— de ha már senki,
hát akkor legalább a szél?
Ám úgy látszik,
hogy mégiscsak a szél lehetett,
senki más
— legfeljebb a gesztenye gallya
csapódhatott az ablakhoz.
Mert ha te lettél volna,
akkor másodszor is kopogtatsz.
— Vagy pedig egyszer sem.
Forrás: Lélektől lélekig
Szerettem volna adni,
de nem volt: mit. –
Szerettem volna kapni,
de nem volt: kitől.
Szerettem volna enni,
de üres volt a tányér. –
Szerettem volna menni
de nem volt: hová.
Szerettem volna halni,
de a Halál kitért. –
Szerettem volna élni,
de nem volt: miért.
Forrás: fb – szeretem a verseket
Ülök a hegyen, kezemben pohár,
aranylón csillog boromban a nyár.
A madárzajos csend oly ringató,
s úgy csillámlik, mint odalent a tó.
Itten akár én boldog is lehetnék,
El-elmélázok, szíven üt az emlék.
S felüvöltenék, mert nem vagy velem,
egyetlen Drága, te vad, szertelen,
gyönyör, gyöngédség, seb, sajgó hiány,
dadog a szívem, annyira kíván.
Ide idézem emlékalakod,
hogy megöleljen, mert magam vagyok.
Érzem a szádat, forró és puha,
testeden most e szép táj a ruha.
Ölébe fogad engemet e táj,
bódulat ringat, már semmi se fáj.
Forrás: Kisdióvendégház.hu/balaton-versek
(Csordás Gábor fordítása)
Nem halhat meg a macskának csak úgy.
Mert mit kezdjen a macska
egy üres lakásban.
Ugráljon a falra.
Dörgölőzzön a bútorokhoz.
Mintha semmi se változott volna,
mégis kicserélődött minden.
Minden a helyén,
mégis szanaszét.
És esténként már nem ég a lámpa.
Léptek a lépcsőházban,
de ezek nem azok.
Egy kéz halat tesz a tálba,
de ez a kéz sem ugyanaz.
Valami nem kezdődik el
a szokásos időben.
Valami nem úgy pereg le,
ahogy kellene.
Valaki itt volt és itt volt,
aztán egyszercsak eltűnt,
és most makacsul nincs.
Minden szekrénybe belestünk,
végigfutottunk a polcokon.
Bepréselődtünk a dívány alá, hátha.
A tilalmat megszegve
még a papírokat is szétkotortuk.
Mit tehetünk még.
Alszunk, váralkozunk.
Csak jöjjön vissza,
csak kerüljön elő.
Akkor majd meglátja,
hogy a macskával nem lehet így.
Majd úgy megyünk elé,
mint akinek cseppet sem sietős,
óvatosan,
vérig sértett tappancsokon.
És semmi nyávogás, ugrálás eleinte.
Forrás: Magyarul Bábelben
A kezedet már nem adod,
a szádat nem adod
és a ruhámon nem hagyod
az édes illatod.
Álmomban is, jaj, mindig oly
hideg vagy, csupa fagy.
Már elhagytál álmomban is.
Te már sehol se vagy.
És egy sírdomb, egy hamvveder,
még annyi se maradt.
Te már sehol se vagy, se föld
színén, se föld alatt.
Csak nézek és találgatom,
hol az én kedvesem.
Álmomban, ébren egyre csak
keresem, keresem.
Mert meg van ő, tudom, tudom,
csak elmaradt, de hol?
És addig, addig keresem,
én se vagyok sehol.
Valahol együtt járhatunk,
talán egy régi nyár
kanyargó, kedves útjain,
a régi, régi pár.
A hídon túl kis gyalogút,
kökénybokrok szegik,
ott mennek ők! Hogy szeretik
egymást! Be jó nekik!
Forrás: MEK
Hiányod léte megfeszül agyamban,
fejemre hull a néma vád,
ha nem vagy itt velem, csak gondolatban,
kínlódva tépi önmagát.
Meghalni bujtogat magányod létem,
elárulván a holnapot,
behorpad lassan nagyszerű reményem,
feledve, amit eldobott.
Arcomba száll a tegnapi merészség,
felidézi a csókodat.
Nélküled már csak annyit ér szépség,
akár az elárvult gondolat.
Nélküled már csak annyit ér a holnap,
hogy kimondani sem tudom.
Iszonyú súlya lett veled a jónak —
szeretlek most is.
Irgalom.
Ma reggel korán ébredtem fel
s kikergettem az arcodat szememből.
Aztán az utcán végigvándoroltam
s szemem újra kívánta arcodat.
A sétapálcám ezüstgombja fénylett:
megláttam benne, milyen rút vagyok.
Szomorú volt gondolnom szép szemedre,
amelyben mindég megszépültem én.
Két szem nevelt. Két szemre voltam bízva.
S egy nap nem néztél rám, Anizia!
Mért nem vertél meg inkább két szemeddel!
Most sétapálcám nem verné szívem…
Forrás: magyar-versek.hu
éhed? szomjad? falatod? kortyod?
volt ajkad! nyelved! fogad! torkod!
volt kezed, mivel felemelnéd
pohár vized ajkadhoz vennéd!
nélkül, nélkül, nélkül, nélkül,
kifosztva fekszel minden nélkül.
kezem? kezed? kezembe venni?
nyílt tenyeremben ott a semmi —
arcom feléd? semmihez hajtom!
néma semmihez ér az arcom!
Körüllebegsz? hogy hogy nem érzem?
szólítasz? sírsz? hogy hogy nem értem?
szólj hozzám! adj jelet, szerelmem!
szólj hozzám, kérdezz! hagyj felelnem!
Forrás: Szívzuhogás
Hogy nem látlak többé, jól van így,
nem fátyolozza a távolságot közeled,
messze van minden és hideg.
Egyszer majd nevedre a számat elhúzom,
egyszer majd csuklómmal az ablakot betöröm,
s a tárgyak üres szeme szánalommal megtelik.
Hogy nem látlak többé, jól van így.
Forrás: Szívzuhogás
