https://verskucko.com

Címke: hiány

  • Sumonyi Zoltán: A hét napjai

    Ha kedd, ha péntek, mindegy, úgyse látlak,
    S mindegy, ha délelőtt csütörtökön, –
    Mint hétfő, szerda, szombat – vízözön
    Előtti korszakunkban – s a vasárnap!

    Egyformán hosszú már a kedd, a péntek,
    Csütörtök, – délelőtt vagy délután.
    Hosszú? Nem is. Csak van. Örök hétvégék
    Követik egymást, mert nap nap után

    Nem látlak, nem beszélünk, föl se hívlak,
    Csak fölhívhatnálak még, s mormolom
    Hogy kedd, csütörtök, péntek, – s szerda, hétfő…

    Mert addig, míg tudom, hogy hol s mikor vagy,
    Hogy fölhívhatlak, – addig nem tudom
    Elhinni sem, hogy ez a csend a végső.

    Forrás: Szívzuhogás

  • Sumonyi Zoltán: Hol is, hol is?

    Ha ott lennék, ahogy most itt vagyok;
    Egy más lakásban, nem a megszokott
    Ajtók, falak és tárgyaim között,
    Vagy másképpen szitál a téli köd
    Az ablakon túl; – bárhogy is szeress,
    A szerelemnek árulója lesz
    Sok öntudatlan apró mozdulat,
    Mert szűknek érzem majd a falakat,
    Vagy túl tágasnak azt a nagy szobát,
    Ahol fiaim nem csörtetnek át,
    Vagy nem találnák ott az anyjukat,
    És én se látnám ott az anyjukat, –
    A hétköznap másképp mindennapos,
    Az ünnep lenne másképpen habos,
    Az indulás másként izgalmas és

    Más biztonság a visszaérkezés, –
    Reflexeim egyszerre ellened
    Fordulnának; de vissza nem lehet
    Csinálni már, – á hát némán ordítok,

    Ahogy most innen Érted ordítok…

    Forrás: Szívzuhogás

  • Weöres Sándor: Arabesque

    Szállnak a vadlibák, szállnak,
    a gyermekláncfű pelyhe száll, száll,
    bugyrot cipel a nénike,
    édesem messzire ment.

    Megkérdezem a nénikétől:
    hova ment az édesem, hova ment?
    Csak a vadlibák láthatják meg őt,
    csak a gyermekláncfű szólhatna róla.

    A csókod festi kékre az eget,
    szemed színétől zöldülnek a fák.
    Nélküled üres minden képkeret
    és világtalan az egész világ.

    Multkor a kertembe egy fiú jött,
    gyümölcsöt hozott a kosarában.
    Kék ruhában jött, mint a napsugár,
    kék ruhád eszembe jutott.

    Csupasz volt a nyaka íve…
    mosolygott… nézett hosszasan…
    Gyümölcsöt hozott. Mind fanyar volt,
    a madaraktól kérdezd, hova lett.

    A csókod festi kékre az eget,
    szemed színétől zöldülnek a fák.
    Nélküled üres minden képkeret,
    és madaraktól kérdezd, hova lett.

    De rég nem láttam két szemedet!
    s hogy fölébredtem egyszer éjjel,
    a bokorról két mérges bogyó
    bámult rám, sötét a sötétből.

    De boldog voltam én veled!
    s egy kövér ember jött szembe az úton,
    bő volt nekem a köpenye,
    bő volt neki a bánatom.

    A csókod festi kékre az eget,
    szemed színétől zöldülnek a fák.
    Nélküled üres minden képkeret
    és világtalan az egész világ.

    Forrás: Szívzuhogás

    🌾

  • Székely János: A kedves távolléte

    (1958)

    Hallottad te is ezt a csendet,
    fülelted ezt az éjszakát.
    Szívtad te is üres lakásunk
    kihűlt, idegen illatát.

    Félted te is a puszta Semmit,
    amely a társtalanra les.
    Róttad te is sötét szobáink,
    mint aki valakit keres.

    Jaj, kedvesem, így tengek én is,
    és félelem és gond kísért.
    Nézek, és nem tudom, hogy merre
    járok, és nem tudom, miért.

    Megállok néha szótlanul,
    és fennen szólongatlak máskor,
    mert te vagy jelen mindenütt,
    és mindenünnen te hiányzol.

    Téged ragad meg itt a vágy,
    és téged űz odébb a kétség.
    Itt vagy, jelen vagy, kedvesem,
    csak elfed ez a rút sötétség.

    De hogyha lehunyom szemem,
    fény gyúl, és felragyog a nappal –
    s itthon vagy: éppen érkezel,
    vagy öltözöl, vagy vetkezel
    örökszép női mozdulattal.

    Forrás: Index Fórum – Kedvesch versek

  • Szilágyi Domokos: Észrevétlenül

    Látod, már nem is veszlek észre,
    úgy jársz-kelsz csendesen –
    nem csábítasz a széptevésre:
    épp csak vagy, kedvesem.

    Épp csak vagy, s mert egy vagy velem,
    test álma, lélek pihenése:
    vagy hő nyaram és hű telem,
    úgyhogy már nem is veszlek észre.

    Hiányozz, mint ha álmom, étkem
    cserbenhagy csendesen –
    hogy ne maradjál észrevétlen,
    szakadj el tőlem, kedvesem.

    És kóboroljak és vacogjak,
    mint egy gazdátlan háziállat,
    ki nem vár mást, egy falatot csak –
    és hadd higgyük, hogy megtalállak.

    Forrás: Szívzuhogás

  • Szilágyi Domokos: Észrevétlenül

    Látod, már nem is veszlek észre,
    úgy jársz-kelsz csendesen –
    nem csábítasz a széptevésre:
    épp csak vagy, kedvesem.

    Épp csak vagy, s mert egy vagy velem,
    test álma, lélek pihenése:
    vagy hő nyaram és hű telem,
    úgyhogy már nem is veszlek észre.

    Hiányozz, mint ha álmom, étkem
    cserbenhagy csendesen –
    hogy ne maradjál észrevétlen,
    szakadj el tőlem, kedvesem.

    És kóboroljak és vacogjak,
    mint egy gazdátlan háziállat,
    ki nem vár mást, egy falatot csak –
    és hadd higgyük, hogy megtalállak.

    Forrás: Szívzuhogás

  • Kosztolányi Dezső: Boldog, szomorú dal

    Van már kenyerem, borom is van,
    van gyermekem és feleségem.
    Szívem minek is szomorítsam?
    Van mindig elég eleségem.

    Van kertem, a kertre rogyó fák
    suttogva hajolnak utamra,
    és benn a dió, mogyoró, mák
    terhétől öregbül a kamra.

    Van egyszerű, jó takaróm is,
    telefonom, úti bőröndöm,
    van jó szívű jót-akaróm is,
    s nem kell kegyekért könyörögnöm.

    Nem többet az egykori köd-kép,
    részegje a ködnek, a könnynek,
    ha néha magam köszönök még,
    már sokszor előre köszönnek.

    Van villanyom, izzik a villany,
    tárcám van igaz színezüstből,
    tollam, ceruzám vígan illan,
    szájamban öreg pipa füstöl.

    Fürdő van, üdíteni testem,
    langy tea beteg idegeimnek,
    ha járok a bús Budapesten,
    nem tudnak egész idegennek.

    Mit eldalolok, az a bánat
    könnyekbe borít nem egy orcát,
    és énekes ifjú fiának
    vall engem a vén Magyarország.

    De néha megállok az éjen,
    gyötrődve, halálba hanyatlón,
    úgy ásom a kincset a mélyen,
    a kincset, a régit, a padlón,

    mint lázbeteg, aki föleszmél,
    álmát hüvelyezve, zavartan,
    kezem kotorászva keresgél,
    hogy jaj, valaha mit akartam.

    Mert nincs meg a kincs, mire vágytam,
    a kincs, amiért porig égtem.
    Itthon vagyok itt e világban,
    s már nem vagyok otthon az égben.

    Forrás: MEK

  • Szabó Lőrinc: Mert sehol se vagy

    Mert sehol se vagy, mindenütt kereslek,
    nap, rét, tó, felhő, száz táj a ruhád,
    mindig mutat valahol a világ
    s mindig elkap, bár kereső szememnek
    tévedései is hozzád vezetnek,
    úgyhogy fény-árnyak, tündérciterák
    villantják hangod, a szemed, a szád,
    csöndes játékait a képzeletnek:
    látlak s nem látlak, drága nevedet
    csengi csendülő szívembe szíved,
    de percenként újra elvesztelek:
    csillagokig nyílok szét s hallgatózom,
    üldöződ, én, mégis, mint akit ólom
    húz le, sírodba, magamba csukódom.

    Forrás: DIA

  • Szabó Lőrinc: Ami közbejött

    Egy nap? Ezer év? Ami közbejött,
    áttörhetetlen. Még a tegnapi, –
    itt vagy! és a különbség oly kicsi:
    szinte csak alszol! De közben örök
    dolgok kezdődtek: tiltó küszöböd,
    min átléptél (mindent felejteni
    s végül tán épp a nevem mondva ki),
    azt semmi papi s cézári erők
    szét nem zúzhatják. Szívem szíve, még
    itt vagy: itt a kihűlt huszonöt év,
    te adtad, te vetted el: áldva légy.
    Itt vagy: majdnem te; s mégsem te. Ami
    hiányzik, mily óriás a „kicsi”!
    Sírodat zárják rám a zárai.

    Forrás: DIA

  • Váci Mihály: Derengő

    Derengő vagy, mint felhőszűrte fény,
    melynek se lángja nincs, se pontos árnya;
    kimondhatatlan, mint szívben a mély
    szenvedélyek szenvedő hallgatása;
    és kitapinthatatlanul belém
    hasítsz – nem tudom, merre fájva?

    Megfoghatatlan vagy, mikor ölel
    karom, mikor legfájóbban szorítlak;
    beteljesült csoda – nem hiszem el,
    hogy van, amit szívem Benned gyanítgat.
    Léteddel magad ellen vétkezel.
    Akkor hiányzol legjobban, ha itt vagy.

    Csak zsongj bennem, mint elszállt dallamok,
    adj merengést, mint hívó költemények.
    Ölelj és altass: – már mindent tudok,
    amit tudni lehet – s semmit sem értek.
    Jaj! meg ne kérdezd, hogy mit akarok,
    mert sírásomat nem csitítja térded.

    Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979