Ott akartam szeretni mindig,
a toledói alkonyatban.
Az alkony és az élet vége
egyformán irányíthatatlan.
Messziről nézem, ahogy indul,
tétovázik a szürkületben.
Felhőben áll a katedrális.
És nem érti, hogy hova lettem.
Ilyen szerelem soha nem volt.
Egész Toledo vele érez.
A percek múlnak. Ráng az arca.
Gibraltár felől forgószél lesz.
Átölelem a katedrálist.
És őt is, ahogy messze lépdel.
S egy olajfát, mely felsugárzik
a halottak lélegzetével.
Forrás: Lélektől lélekig
szerelem, elmúlás, hiány
L nincsIdőSzeretni/októberbene egymásUtánBetegszenekMegAg gesztenyefák/nemTeszedLázasa homlokomraHűvösKezed/neml aggódszÉrtem/miLeszÍgyá velünk/félhomálytParancsolb aVárosraAzAlkony/nincsIdőb szeretni/legalábbCsütörtökönkéntC szeress/monddHogySzükségeds vanRám/monddHogyNemVagyokü haszontalan/talán…t nincsIdőSzeretni/lecsupaszítvaö állnakAGesztenyefákŐszDoktorr előtt/kapaszkodjBeleKócost hajamba/vigyélMagaddalö hiányzol/legalábbCsütörtökönkéntk szeress/különösenOktóberbenö nkéntSzeress
Forrás: Lélektől lélekig
Ha így csöndesen, mint a lassan gyógyuló seb, ki tudna fogyni belőlem!
Hogy növekednének a közök, melyek határán áramütés emlékeztet arra, hogy él. Él, és elvesz tőlem perceket, órákat, napokat. Sohasem pótolhatókat.
Mert bennem folyó élete az én kreációm. A magam anyagából és erejéből. Fontos számomra a feltétlen birtoklási lehetőség, de ez mégsem igazi. Például mocska sincs. Élet pedig lehetetlen mocsok nélkül. Az én anyagom és erőm viszont alkalmatlan és képtelen, hogy ily módon éltesse.
A távolság szépít, de ugyanakkor vékonyít és tompít is. És simán vezet odáig, hogy csak tétova sejtéssé váljék egy volt arc, mozgás, hang, érintés.
Ha így halna meg bennem, aki életben maradt!
Ha így tudna kifogyni belőlem!
Félek, hogy nehéz lesz agóniája, s mint asztmás haldokló, irgalmatlan fulladásos görcsök közt távozik az élők sorából.
És ágyát kétségbeejtő rommá dúlja bennem.
Forrás: Lélektől lélekig
Egyesegyedül a félhomályban.
Rádió-hangverseny. Egyenes
adás. Bach. Szólószonáta.
Hirtelen megrezzenek, hátra
kapom a fejem: miféle nesz ez?
Valaki aprót köhint a hátam
mögött.
Vajon ki lehetett?
Testemen kívül hallom szívemet.
Betörő? Rabló? Gyilkos? – De – hála! –
senki. Semmi.
Csak a zene jár, a némaság virágórája.
De a szoba nem akar kiszínesedni.
Majd mint villám: a hangverseny árnya:
ott, akkor köhögött az, aki bárha
van, nekem nincs, nem is volt, nem is lesz
és mégis, örökké így fog megjelenni,
jelezve lenni.
Úristen! De nehéz is, ami nincs,
örökre észrevenni.
Forrás: Lélektől lélekig
„Furcsa társ a magány. Amink van, megoszthatatlanná válik. Amink hiányzik, kétszeresen hiányzik. A víz fölé hajolva tükörképünkben pirosabb és élőbb a vér, mint mibennünk, ha magányosak vagyunk.”
Illés Endre: Szávitri
Forrás: Lélektől lélekig
Azt mondtad, eljössz s nem vagy itt, nincs semmi jel se fent, se lent,
tornyod körül csak a fakó késői holdsugár dereng.
Sírok teérted hangosan, de mégsem ébredsz a szobán,
kusza leveled olvasom, de a tintája halovány.
…Jégmadár-tollal ékített lámpádba kék a gyertyafény,
bagollyal hímzett függönyöd lágy illatot röpít felém.
De jaj, az Elvarázsolt Hegy kegyetlen és határtalan,
én itt vagyok, te messze túl, köztünk tízezer szikla van.
Kosztolányi Dezső fordítása
Forrás: Lélektől lélekig
Már a lépcsőházban tudom, hogy nem vagy itthon,
bár fogalmam sincs, hogyan, honnan s miért?…
A lépcsők szepegték cipőmnek alig titkolt
bánatukat: elment, de… ugye… visszatér?!
Az elfancsalodott falak panaszolták: elment,
vagy a kifoltosodott falú mennyezet?
A koldus karfák motyogták meredten,
vagy a vasrács rozsdállt – nem lehet, nem lehet!
A kulcslyukakból süvít az üresség,
a nyíló ajtó gúnyosan nyekken: „Tessék,
csak tessék, tessék, úgy sincs odabenn senki!”
A kulcstartó üresen nyújtózik, henyél,
de a padlón ott világít egy cetli:
csak „leugrottam a kisboltba tejért”.
Forrás: Lélektől lélekig
Itt lakik ő. De mostan nincsen itthon.
Elutazott és odalesz sokáig.
Mint a betörő, úgy járom be titkon,
bejárom és kifosztom a szobáit.
A szőnyegről is kincseket szedek fel:
a lépteit. És mindenütt elejtett
valamit és én reszkető kezekkel
gyüjtöm zsákomba, amit ittfelejtett.
A szeme zöldes fényét, meg a kedves
mosolyát (ezt a nagytükörből csentem!),
az édes illatát, az is itt repdes,
ezüst hangját, az is itt cseng a csendben.
És minden apró tárgyon ott találom
más, más mozdulatát. Akad itt bőven
lopnivaló! A rózsás tortatálon,
a csengőgombon és a levegőben!
A macskafejes párna, ő hímezte,
megsimogatom, most is mennyit loptam!
Ott a karosszék, ott volt édes teste,
csak én tudom, mi minden reszket ottan!
Üveg mögött poharak széle rezdül,
minden pohárban az ő édessége.
Felszürcsölöm az üvegen keresztül,
becsípek édes bortól, az a vége.
Részeg betörő, boldogan dúskálok
és összeszedek mindent, ami drága.
És egy ajtón benyitok és megállok,
lélekzetem is eláll. Ott az ágya.
Forrás: Lélektől lélekig
Ha majd e-világon
lehetetlen lettem,
akinek hiányzom:
magában keressen.
Forrás: Szeretem a verseket
Pontosan az az ember hiányzik életemből, akinek levelet szeretnék írni.
Forrás: Lélektől lélekig
