https://verskucko.com

Címke: hiány

  • Márai Sándor: Veszteség

    Néha megállok az utcán, zsebembe nyúlok, úgy érzem, elvesztettem valamit. Otthon fiókokat nyitogatok, leveleket olvasok, régi ruhák zsebeit kutatom át. Máskor rajtakapom magam, hogy felhívok telefonon embereket, valamilyen ürüggyel faggatom őket, másról beszélek. Valamit elvesztettem.

    Felébredek éjjel három felé, s egyszerre megértem: az álmot vesztettem el! Nem az éjszaka álmát, az alvás melléktermékét, azt a zagyva, édes sületlenséget, amely a nap hulladékaiból és eltemetett vágyaim gőzéből sűrűsödik tüneménnyé. Hanem azt az álomszerű érzést, hogy a valóság mögött van értelem, melyet nem lehet szavakkal kifejezni.

    Mi volt ez az álom? Miért fáj úgy, hogy nincs már? Miért kutatok utána? Az ifjúság volt? Nem tudom.

    Csak azt tudom, hogy kiraboltak.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Érsek Zsuzsanna: Amikor elmentél

    Akkor elkezdtek zokogni a fák.
    Fehér könny-szirmukon barna gyászkeret.
    Lassú sóhajtással takarták el könnyű léptedet.

    Akkor hirtelen hideg lett a szél.
    Szivárvány-lelked rebbenése idézte a telet.
    Éreztem, ahogy apró tested, testemben megremeg.

    Akkor egy pillanattá vált az idő,
    és a másodpercmutató
    remegve indult tovább,
    hogy mutasson valami jelent, jövőt,
    hogy a fájdalom lélegzete
    képes legyen elhagyni a tüdőt,
    hogy a szív ritmusa
    tűrje a vonat zaját,
    hogy könnyed legyen
    harmat a réteken,
    hogy mosolyod legyen
    a tündöklő napsütés,
    hogy hangod legyen
    az örök dallam…

    Mart a nélküledtudat
    könyörtelen kínpadján égve
    nincs más vigasz…

    Akkor a hideg szélben zokogtak a fák,
    akkor a síró fák közt megjelent a tél,
    akkor megnémult a ketyegő idő,
    amikor mosolyogva mentél
    a fénylő tavaszon át
    egy másik végtelenbe.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Áprily Lajos: Keresni fogsz

    Különös
    táj lesz,
    sűrű lesz
    a csendje,
    csak
    mélabúd
    halálos
    húrja szól.

    Belejajdulsz
    a süket
    végtelenbe,
    keresni fogsz,

    és nem leszek sehol.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Conrad Aiken: Zene, amelyet veled hallgattam

    A zene, amelyet veled hallgattam, több volt mint zene,
    A kenyér; mit veled törtem, több volt, mint puszta kenyér;
    Most, hogy magamra hagytál, minden oly színtelen lett;
    Minden, mely egykor oly szép volt, halott s fehér.

    Kezed, mely egykor az asztalon és az ezüstön pihent,
    Ujjaid, melyek átfogták a poharat,
    Nem hagytak nyomot e tárgyakon, szerelmem –
    Érintésed mégis örökre rajtuk marad.

    Mert a szívem ott mozgott közöttük mindig,
    S áldottá tette őket kezed s szemed;
    S szívemben az emlék örökre marad már –
    ismertek ők téged egykoron, s maradnak mindig veled.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Őri István: S ha már többé

    S ha már többé nem keresel,
    és ha a világ betakar történéseivel,
    akkor is lesz egy perc, egy pillanat,
    mikor megállok és rád gondolok,
    s ha nem lesz pillanat,
    az se számít,
    mert mindig előttem állsz
    fény-ruhában, mosoly-köntösben,
    s bár a világot nézem,
    téged látlak
    a világ zaján át te nevetsz felém
    nem kell perc, nem kell semmi sem,
    mert még mindig szeretlek, kedvesem…

    nem kell semmi…

    csak valamennyi élet,
    amibe megkapaszkodhatom
    valamennyi emlék,
    ami csak az enyém
    valamennyi Te…

    egy kevés is elég,
    mert végtelen vagy,
    szemed az egész világ,
    egy lépésed földeken visz át…

    valamennyi…
    elég…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Safárik Gabriella: Holdlélek

    Keresem
    az elveszett időt.
    Néha álom-valóság
    puha karmán
    megpillantom őt –

    szólnék, rádobott
    kiáltással kérlelni
    az elmenőt –

    volt idők roppant fala
    árny-fényén
    kardjába dől…

    *

    Szemei napot játszanak
    üveggyöngyök ujjain –
    melengető félelmek
    üldögélnek kispadok
    kint felejtett álmain…

    Nagy fekete szárnyú ember
    repül be nyitva hagyott
    szívemen –

    nagy remények csókolják
    meg arcomat oly hirtelen…

    Égetnek levetkőzött csókok,
    édesem –

    égetnek elevenen izzó
    kételyben.

    Itt vagy – ahol nem lehetsz.
    Levetsz minden énedet –
    leveted nyugalmam
    ruháját –
    leveted gyermekszívem
    imáját…

    Nem tudlak átölelni.
    Nem tudok hozzád bújni.
    Nem tudlak megszokni.
    Nem tudok megszökni.
    Nem tudlak szenvedni.
    Nem tudok nem lenni.

    Soha.
    Soha.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Gergely Ágnes: Ajtófélfámon jel vagy

    In memoriam G. Gy.

    Nincsenek emlékeim,

    és ha vannak, sem őrzöm őket.

    Sohasem koslatom a temetőket,
    nem rendít meg a szerves kémia.

    De néha úgy november táján,
    ha köd van és a nyirkos ablakok

    mögött levegő után kapkodok,
    anélkül, hogy alakod látni tudnám,

    a vegetatív emlékezés útján
    fel-felszivárog egy mozdulatod.

    Érzem, hogy hosszú, ideges ujjaid között
    termosz forog és rossz konzervnyitó,

    zsebkés és tátott szájú hátizsák,
    meleg alsónemű és imakönyv,

    s a súlytalan teher alatt a hátad
    ropogva eszmél rá, hogy bírja még.

    Érzem, hogy indulsz. Kilépsz, jól öltözött csavargó,
    sohase mész, csak indulsz,

    nevetve hátranézel, harmincnyolc évesen,
    visszajövök, hamar, bólintod, mutatod

    (másnap lett volna a születésnapod)

    és vinnyogva, befelé sírsz, mint egy Mednyánszky-kép,
    és integetsz – hogy integetsz!

    Ajtófélfámon jel vagy: megtapadtál;
    a Ferdinánd-híd, a tenyérnyi rács,

    a lucskos út, a végelgyengülés, a fű-zabálás
    vak képzelés csak mind, elmeszülemény,

    hiszen hazudtam, látni szoktalak,
    a novemberi fojtó ég alatt

    velem indulsz, lélegzel, könnyeid
    az én torkomat szorítják, és én hagyom,

    s ott fönn, ahová elrepült,
    az a szádból kiütött, vékonyka cigaretta

    tizennyolc éve ég egy csillagon.

    1963

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Gergely Ágnes: Transzcendens etűd

    Ott akartam szeretni mindig,
    a toledói alkonyatban.
    Az alkony és az élet vége
    egyformán irányíthatatlan.

    Messziről nézem, ahogy indul,
    tétovázik a szürkületben.
    Felhőben áll a katedrális.
    És nem érti, hogy hova lettem.

    Ilyen szerelem soha nem volt.
    Egész Toledo vele érez.
    A percek múlnak. Ráng az arca.
    Gibraltár felől forgószél lesz.

    Átölelem a katedrálist.
    És őt is, ahogy messze lépdel.
    S egy olajfát, mely felsugárzik
    a halottak lélegzetével.

    Forrás: Lélektől lélekig

    szerelem, elmúlás, hiány

  • Rácz Sándor: Legalább csütörtökönként szeress

    L      nincsIdőSzeretni/októberben
    e      egymásUtánBetegszenekMegA
    g      gesztenyefák/nemTeszedLázas
    a      homlokomraHűvösKezed/nem
    l      aggódszÉrtem/miLeszÍgy
    á      velünk/félhomálytParancsol
    b      aVárosraAzAlkony/nincsIdő
    b      szeretni/legalábbCsütörtökönként
    C      szeress/monddHogySzükséged
    s      vanRám/monddHogyNemVagyok
    ü      haszontalan/talán…
    t      nincsIdőSzeretni/lecsupaszítva
    ö      állnakAGesztenyefákŐszDoktor
    r      előtt/kapaszkodjBeleKócos
    t      hajamba/vigyélMagaddal
    ö      hiányzol/legalábbCsütörtökönként
    k      szeress/különösenOktóberben
    ö
           nkéntSzeress

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Csorba Győző: Rommá dúlja

    Ha így csöndesen, mint a lassan gyógyuló seb, ki tudna fogyni belőlem!

    Hogy növekednének a közök, melyek határán áramütés emlékeztet arra, hogy él. Él, és elvesz tőlem perceket, órákat, napokat. Sohasem pótolhatókat.

    Mert bennem folyó élete az én kreációm. A magam anyagából és erejéből. Fontos számomra a feltétlen birtoklási lehetőség, de ez mégsem igazi. Például mocska sincs. Élet pedig lehetetlen mocsok nélkül. Az én anyagom és erőm viszont alkalmatlan és képtelen, hogy ily módon éltesse.

    A távolság szépít, de ugyanakkor vékonyít és tompít is. És simán vezet odáig, hogy csak tétova sejtéssé váljék egy volt arc, mozgás, hang, érintés.

    Ha így halna meg bennem, aki életben maradt!

    Ha így tudna kifogyni belőlem!

    Félek, hogy nehéz lesz agóniája, s mint asztmás haldokló, irgalmatlan fulladásos görcsök közt távozik az élők sorából.

    És ágyát kétségbeejtő rommá dúlja bennem.

    Forrás: Lélektől lélekig