https://verskucko.com

Címke: hit

  • József Attila: NEM EMEL FÖL

    Nem emel föl már senki sem,
    belenehezültem a sárba.
    Fogadj fiadnak, Istenem,
    hogy ne legyek kegyetlen árva.

    Fogj össze, formáló alak,
    s amire kényszerítnek engem,
    hogy valljalak, tagadjalak,
    segíts meg mindkét szükségemben.
    Tudod, szivem mily kisgyerek –
    ne viszonozd a tagadásom;
    ne vakítsd meg a lelkemet,
    néha engedd, hogy mennybe lásson.

    Kinek mindegy volt már a kín,
    hisz gondjaid magamra vettem,
    az árnyékvilág árkain
    most már te őrködj énfelettem.

    Intsd meg mind, kiket szeretek,
    hogy legyenek jobb szívvel hozzám.
    Vizsgáld meg az én ügyemet,
    mielőtt magam feláldoznám.

    1937. febr.

  • József Attila: LOPÓK KÖZÖTT SZEGÉNYEMBER

    Lopók között szegényember,
    Szegényember sose fél,
    Minek félne, szíve, lelke
    Erősebb a többinél.

    Lopók között szegényember,
    A Jóisten megsegél!
    Nincs tehene a szegénynek,
    De ha van is, elvetél.
    Lopók között szegényember,
    Szegényember kapanyél.
    A világot megkapálni,
    Szegényember annak él.

    1. febr. 8. előtt

  • József Attila: KESERŰ NEKIFOHÁSZKODÁS

    Gyere Úristen, nézd meg, itt vagyok –
    Tudom előtted el nem sáppadok.

    Azt, amit adtál – megvan épen – vedd el!
    ’sz csak hitegettem magam a Neveddel.

    Te oly erős vagy, gondolsz egyet s van,
    De nékem kínos a bizonytalan.

    Vagy nem is adtál, én véltem bolondul,
    Hogy számon élet – szöllő mustja csordul.

    Ne haragudj hát, Isten, nem hiszek,
    De nyakamban száz kétséget viszek.

    Szeress nagyon, hogyan, tudod Te jól azt,
    Mint Nap havat, amit magába olvaszt.

    Vagy üss agyon hát, csak törődj velem
    S én nem kérdem, hogy nincs-e kegyelem.

    Odaadom a vérem is, ha kéred.
    – Mily furcsa az, hogy Néked nincs is véred.

    Te jól tudsz engem, sorsom is tudod,
    De vedd el tőlem a talentumod.

    Ó szörnyű Isten, látogass meg engem!
    Jóságod úgyis mindhiába lestem.

    Tudom, előtted el nem sáppadok,
    Gyere Úristen, nézz meg, itt vagyok.

  • Reményik Sándor: Akarom

    Akarom: fontos ne legyek magamnak.
    A végtelen falban legyek egy tégla,
    Lépcső, min felhalad valaki más,
    Ekevas, mely mélyen a földbe ás,
    Ám a kalász nem az ő érdeme.

    Legyek a szél, mely hordja a magot,
    De szirmát ki nem bontja a virágnak,
    S az emberek, mikor a mezőn járnak,
    A virágban hadd gyönyörködjenek.

    Legyek a kendő, mely könnyet töröl,
    Legyek a csend, mely mindíg enyhet ad.
    A kéz legyek, mely váltig simogat,
    Legyek, s ne tudjam soha, hogy vagyok.

    Legyek a fáradt pillákon az álom.
    Legyek a délibáb, mely megjelen
    És nem kérdi, hogy nézik-e vagy sem,
    Legyek a délibáb a rónaságon.

    Legyek a vén föld fekete szívéből
    Egy mély sóhajtás fel a magas égig,
    Legyek a drót, min üzenet megy végig
    És cseréljenek ki, ha elszakadtam.

    Sok lélek alatt legyek a tutaj,
    Egyszerű, durván összerótt ladik,
    Mit tengerbe visznek mély folyók.
    Legyek a hegedű, mely végtelenbe sír,
    Míg le nem teszi a művész a vonót.

  • Reményik Sándor: Valaki értem imádkozott

    Mikor a bűntől meggyötörten
    A lelkem terheket hordozott
    Egyszer csak könnyebb lett a lelkem
    Valaki értem imádkozott.

    Valaki értem imádkozott,
    Talán apám, anyám régen?
    Talán más is, aki szeret.
    Jó barátom vagy testvérem?

    Én nem tudom, de áldom Istent,
    Ki nékem megváltást hozott,
    És azt, aki értem csak
    Egyszer is imádkozott.

  • Arany János: FIAMNAK

    FIAMNAK

    Hála Isten! este van megin’.
    Mával is fogyott a földi kín.
    Bent magános, árva gyertya ég:
    Kívül leskelődik a sötét.
    Ily soká, fiacskám, mért vagy ébren?
    Vetve ágyad puha-melegen:
    Kis kacsóid összetéve szépen,
    Imádkozzál, édes gyermekem.

    Látod, én szegény költő vagyok:
    Örökül hát nem sokat hagyok;
    Legföljebb mocsoktalan nevet:
    A tömegnél hitvány érdemet.
    Ártatlan szived tavaszkertében
    A vallást ezért öntözgetem.
    Kis kacsóid összetéve szépen,
    Imádkozzál, édes gyermekem.

    Mert szegénynek drága kincs a hit.
    Tűrni és remélni megtanit:
    S néki, míg a sír rá nem lehell,
    Mindig tűrni és remélni kell!
    Oh, ha bennem is, mint egykor, épen
    Élne a hit, vigaszul nekem!…
    Kis kacsóid összetéve szépen,
    Imádkozzál, édes gyermekem.

    Majd ha játszótársaid közül
    Munka hí el – úgy lehet, korán –
    S idegennek szolgálsz eszközül,
    Ki talán szeret… de mostohán:
    Balzsamúl a hit malasztja légyen
    Az elrejtett néma könnyeken.
    Kis kacsóid összetéve szépen,
    Imádkozzál, édes gyermekem.

    Majd, ha látod, érzed a nyomort,
    Melyet a becsület válla hord;
    Megtiporva az erényt, az észt,
    Míg a vétek irigységre készt
    S a butának sorsa földi éden:
    Álljon a vallás a mérlegen.
    Kis kacsóid összetéve szépen,
    Imádkozzál, édes gyermekem.

    És, ha felnövén, tapasztalod,
    Hogy apáid földje nem honod
    S a bölcsőd s koporsód közti ür
    Századoknak szolgált mesgyeül:
    Lelj vigasztalást a szent igében:
    “Bujdosunk e földi téreken.”
    Kis kacsóid összetéve szépen,
    Imádkozzál, édes gyermekem.

    Oh, remélj, remélj egy jobb hazát!
    S benne az erény diadalát:
    Mert különben sorsod és e föld
    Isten ellen zúgolódni költ. –
    Járj örömmel álmaid egében,
    Útravalód e csókom legyen:
    Kis kacsóid összetéve szépen,
    Imádkozzál, édes gyermekem!

    (1850)