https://verskucko.com

Címke: hit

  • Ady Endre: Fölszállott a páva

    »Fölszállott a páva a vármegye-házra,
    Sok szegény legénynek szabadulására.«

    Kényes, büszke pávák, Nap-szédítő tollak,
    Hírrel hirdessétek: másképpen lesz holnap.
    Másképpen lesz holnap, másképpen lesz végre,
    Új arcok, új szemek kacagnak az égre.

    Új szelek nyögetik az ős, magyar fákat,
    Várjuk már, várjuk az új magyar csodákat.
    Vagy bolondok vagyunk s elveszünk egy szálig,
    Vagy ez a mi hitünk valóságra válik.

    Új lángok, új hitek, új kohók, új szentek,
    Vagy vagytok, vagy ismét semmi ködbe mentek.
    Vagy láng csap az ódon, vad vármegye-házra,
    Vagy itt ül a lelkünk tovább leigázva.

    Vagy lesz új értelmük a magyar igéknek,
    Vagy marad régiben a bús, magyar élet.
    »Fölszállott a páva a vármegye-házra,
    Sok szegény legénynek szabadulására.«

    Forrás: MEK

  • Ady Endre: A Krisztusok mártírja

    Vad, nagyszerű rajongást oltott
    Az Érnek partja énbelém,
    Csupa pogányság volt a lelkem,
    Gondtalan vágy és vak remény.
    Forgott körültem zagyva módon
    Lármával, vadul a világ
    És én kerestem egyre-egyre
    Valami nagy Harmóniát.

    Paraszt Apollónak termettem,
    Ki dalos, erős és pogány,
    Ki szeretkezve és dalolva
    Dől el az élet alkonyán.
    Pogány erőtől, daltól, vágytól
    A lelkem immár nem buzog,
    Megöltek az evangélisták,
    Az életbölcsek, krisztusok.

    Forrás: MEK

  • Solymos Ida: Arc nélkül

    Kik által teremtem magam?
    Felejtem is, mint annyian.
    Egymás tőjébe rakott szavak –
    sorsom gúlája ez marad.

    Barátom nincs, apám sem ismer.
    Arc nélkül élek, mint az Isten.

    Mi nem megyünk már sehova,
    élünk mégis hozamra várva.
    Betör az arcok mosolya,
    a térti arcok ragyogása.

    Mi csak naphosszat táradunk,
    alábuknánk az éjszakába.
    Fényesség, egy földrésznyi múlt,
    fekszik törzsünk mellé az ágyba.

    Mi kertet műveltünk, s a lét
    megállt itt néhány pillanatra,
    míg őriztük a szenvedélyt,
    nem tárolván tőkét kamatra.

    Mi orra estünk, majd fölállva
    szétnéztünk, merre lenne út;
    és itt maradtunk, mint az árva,
    ki nem hagyhat házat, falut.

    1969

  • Solymos Ida: Négy hallgatás

    Ha Istent mondtam: nem az égen túlit,
    csak próbáltam, aminél nincs nagyobb;
    halántékához támasztható létrát,
    nézhetőből a képzet-bizonyost.

    Kapaszkodni, lenn úszni, leszakadni,
    s maradni épnek – mitől is lehet,
    ha járhatatlan, elkeringélt sorsot
    védetthez a védtelen szegezett?

    Még tartósított halmazállapotban
    hűtött harag is megavasodik:
    négy hallgatás közt mennykő hogyha csattan,
    meg-megreped: visszhangoz valakit.

  • Solymos Ida: Zsoltár-töredék

    Utcádat köveztem követlek,
    vágyódásommal megkövezlek,
    vágyódásomért megkövetlek.

    Szemem kinyílt: csudavirág,
    csudavilágú kertre lát.

    Kezed vén kőfaragók álma,
    vállad a hármas oltár szárnya,
    én, kőfaragó unakája.

    Alagútjaimban követlek,
    sok pillanatra eltemetlek.
    Teleülsz, mint koldus a lépcsőt,
    s hozod a megváltást, a végsőt.

    Pásztorolsz, mint barmát a pásztor,
    nem ismételhetlek, csak százszor.
    Vigyázol, mint vermét a gazda,
    gabonáját, melybe takarta.

    Egyenesen fekszel az ágyon:
    halálom és föltámadásom.

  • Solymos Ida: Bemutatkozás, magyarázattal

    I

    Te nem tudod, ki voltam azelőtt,
    s nem tudhatod, milyen.
    Én is csak sejtem. Nagyra nőtt
    bennem a türelem,
    megtudni, dolgom hol lehet,
    s hívnak-e bárhova,
    ahol a falak melegek,
    s az ember nem okvetlen ostoba.

    Ki most előtted áll,
    csontjáig lecsupaszított.
    Szemében szálka – nem is egy –
    tart egész gerendázatot!
    Tudnivaló: gyakran felejt
    valami fontosat.
    Véd egy maroknyi végtelent,
    s álmában önnön lelke lesz
    a legokosabb.

    II

    Ne várjak semmire, csak éljek,
    ahogy a bogár is él,
    míg kioltják a nagy törvények:
    egy Talp vagy egy Tenyér?

    A szív hulláma meg-megéled,
    mondatokat cserél,
    elkap még hangokat, zenéket:
    ne hordja szét a szél –

    Ige akartam lenni valaha.
    Mikor leszek kenyér?

  • Solymos Ida: Újrakezdés

    Ma megint elindulok.
    Nem tudom, hová,
    de a lépés már bennem van.

    A tegnap nehéz volt,
    a ma sem ígér könnyűt,
    de mégis:
    a reggel megérkezett,
    és ez valahogy elég ok arra,
    hogy ne maradjak fekve.

    A járda hideg,
    de a napfény meleg.
    És valahol a kettő között
    ott van az élet,
    amit nem szabad feladni.

  • Hajnal Anna: Tavasz lesz újra

    Felhők vonulnak,
    de mögöttük ott a nap.
    Csak el kell hinni,
    hogy nem tűnt el.

    A föld mélyén rügyet álmodik a fa,
    a hó alatt már mozdul a zöld.
    Az élet sosem felejt el visszatérni,
    csak néha elbújik,
    amíg mi siratjuk.

    Tavasz lesz újra.
    Nem ugyanaz, mint tavaly,
    de tavasz –
    mert valakinek hinni kell benne.

    És ha nem maradt más,
    legyen az az ember én.

  • Buda Ferenc: Isten szalmaszálán

    Gömbölyű szivárvány
    egykoron valék –
    Isten szalmaszálán
    rezgő buborék.

    Majd a földre hulltam
    fénylő mag gyanánt,
    látni úgy tanultam
    tőled, földanyánk.

    Mégis: egyre marnak
    ordas kételyek:
    ápol s eltakar? vagy
    élve eltemet?

    Tán ha egyszer –
    nemsokára? –
    én következem,
    elmúlásom ára majd a
    folytatás leszen.

    Gömbre írt szivárvány –
    egykor az valék:
    Isten szalmaszálán
    szappanbuborék.

  • Szécsi Margit: Fegyver és Délibáb (részlet)

    Ez a túlerő deres brigádja,
    ez gyűri le a nép iramát.
    Két pokolország császárja-cárja
    ontja világra Szibériát.

    Majd elfakul a vérpanoráma,
    felejt a férfi, elhagy a nő,
    vetkezi lelkét a hollók havára,
    vesztegeti a szörnyű idő.

    Közel az alku dög-parolája,
    rothad a vér, elhull a virág,
    lesztek a lélek Szibériája,
    s lelkem perzseli Szibériát.

    Lovam eladtam – nincsen adósság,
    arkangyal-szárnyam suhogva nő,
    kifizettem az utolsó rózsát,
    nincs veled alku, szörnyű idő.

    Hóban a költő vértanú-lángja,
    de új tilosba gyújtja magát –
    ember az ember Szibériája,
    s lelkünk perzseli Szibériát.