Az este éhes, elnyeli a fákat,
a házakat, az utcát, a teret.
Mint örömöt, ha elviszi a bánat,
rossz szándékot a lelkiismeret.
A Hold pihen, nincs kedve felébredni,
az égre szór pár vaksi csillagot.
Feje alatt felhőkből puha párna,
bezárkózik, nem nyit ablakot.
Nekem sincs kedvem így maradni ébren,
vándor vagyok, hát itt is van helyem!
– Egy tollpihe, ki utazik a széllel,
mindenhol otthon – mégis idegen.
Forrás: Lélektől lélekig
(Szabó Lőrinc fordítása)
Halászok mesélik, hogy messze délen
egy olajos, fűszeres szigeten,
hol drágakő szikrázik a homokban,
volt egy madár, amely a földön állva
csőrével magas törzsek koronáját
szét tudta verni; s ha bíborcsiga-
színű szárnyait nehéz, alacsony
repülésre nyitotta: hát akár
egy sötét felhő, egészen olyan volt.
Napközben, mondták, az erdőbe bújt,
esténkint pedig kisétált a partra
s az algaszagú és sós szélben oly
édesen dalolt, hogy a delfinek,
a dal barátai, mind odaúsztak
az aranytollas és szikrás vizekben.
Így élt, ősidők óta, és csak a
hajótöröttek látták, senki más.
Mert amikor az emberek fehér
vitorláit először vitte jó szél
a sziget partjaira, birodalmát
még egyszer belátni a dombra hágott,
s azt mondják, széttárta nagy szárnyait
és tompán sírva, jajgatva kimúlt.
Forrás: Index.hu – Kedvesch versek
