https://verskucko.com

Címke: idegenség

  • Dsida Jenő: Fázol

    Nem fogod megérteni ezt a hangulatot,
    előre tudom, csak ha összefüggéstelen
    képeket rajzolok sebtiben, milyen borzasztó,
    csak akkor érted meg, milyen iszonyú.
    Ez az én hangulatom, figyelj: előttem
    egy mozdulatlan kék tó, képzeld el, olyan
    meredten világoskék, hogy megijedsz, és körül
    a partján semmi. De mégis: képzelj el
    egy szikár fát, kiszáradtat; a víz partjára
    gondolj egy agarat, soványat, szárazat, mint
    a fa. Füttyentesz, de magad is megijedsz:
    a füttyentésedet magad se hallod, s a kutya
    nem mozdul, semmi se mozdul. Az ég
    tiszta, inkább szürkés árnyalatú, de olyan,
    mint egy kiégett, közömbös ember szeme,
    a napot ellopta valaki, de azért világos
    van, mondhatnám erős, sértő a fény.
    Az első hang belülről szólal meg ebben a
    csendben, idegen kiállhatatlan hang, csupa
    hideg e- és i-betűvel beszél, de nem érted.
    Tíz perccel azelőtt még tudtad, hogy mit
    akarsz, hová akarsz menni, most meg állsz,
    mintha ebben a pillanatban érkeztél
    volna valami idegen csillagról. Sírni
    nem tudsz, megszorítod a saját kezedet,
    aztán egyszerre rájössz, hogy fázol.
    Rettenetesen fázol.

    Abafája, 1929

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kosztolányi Dezső: Ezek a fák

    Ezek a fák.
    a fák, a fák.
    A napsugár felé, a tág
    egekbe lustán nyújtózkodnak át
    a fák.

    Nincs vége-hossza, mindig újra fák.
    Zsibongva-élő összevisszaság
    lélegzik és arcodba vág
    az ág,
    s nem múlnak, csak most kezdődnek el,
    a völgybe le, a hegyre fel.
    A fák.

    Meddig? Tovább.
    Amerre nézel, itt és ott, a fák.
    Zsongítanak, altatva, mint a mák,
    és jönnek újra, rémszerűn, e fák.

    A fák.
    Száz és ezer, fölebb-fölebb, alább,
    semmit se tudva állanak,
    fejem fölött, fejem alatt,
    mint bűvös, ifjú csemeték,
    mint agg, szakállas remeték
    mindig kimérten, ridegen,
    sok idegen, sok idegen.
    A fák.

    A némaságba, indák, reszelős
    páfrányok közt cikáznak eszelős
    rendben tovább a fák.
    Ellenségesen, érthetetlenül
    lesnek ki, mint a szem s a fül.
    A fák.

    De mondd, mi ez?
    Ez a kimondhatatlan,
    ezernyi nesz,
    mely ágról-ágra pattan?

    E suttogás, melynek nincs soha vége,
    csak megtöri a csöndes csöndet és
    remegni kezd, s a tücskök jelbeszéde
    a szakadatlan, csöndes csöngetés?

    Mi ez az ünnep itt, ez a parázna
    örök tenyészés és a tétova
    ölelkezés a forró nyári lázba,
    az élet, élet roppant tébolya?

    Megyek az erdőn, egyedül, zilálva
    bús álmaikból a bús lombokat,
    mint villany és hő meddő óceánba,
    én árva ember, fájó gondolat.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ady Endre: Az idegen arcok

    Ha idegen arcokat nézek,
    Arcom ijedten földre vágom:
    Óh, Istenem, mennyi más arc van,
    Mennyi más arc van a világon.

    Mennyi borús szem néz szemembe,
    Mennyi homlok sápad rám némán,
    Mennyi vádló álom és rejtély,
    Mennyi nagy szomorúság néz rám.

    Mennyi vád terped minden arcon,
    Vádja letűnt s jövő időnek,
    Mint láncos rab, félve, bűnbánón,
    Csak föl-fölnézve nézem őket.

    Valaha minden arc magáért
    Vívott egy szörnyűséges harcot
    És állanak rab elleneként
    Egymással szemben most az arcok.

    Már-már alig emlékeznek,
    Hogy egykor egymással csatáztak,
    De ott ég minden ember arcon
    Látatlanul kudarc, gyalázat.

    S minden arcot, idegen arcot,
    Midőn elfog a titkos emlék,
    Legalább egyszer földerítni,
    Megragyogtatni be szeretnék.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Baranyi Ferenc: Csocsoszán ezerkilencvenöt napja

    Mióta elment a hajó:
    nem tudom, miért kék a tenger.
    Csak azt tudom,
    hogy nemcsak körülölel,
    de hurkol is
    a cseresznyevirág illatú csönd.
    Csak azt tudom,
    hogy az alkonyat
    nem rózsaszirmok színét idézi többé,
    hanem a kihunyó tűz
    megbicsakló pirosát.
    Csak azt tudom,
    hogy nem csupán távoli rizsföldek
    fehérre hántolt üzenetét hordozzák a szelek,
    de vöröskövű sivatagok
    mérgező porát is.
    Csak azt tudom,
    hogy házacskám bambuszfalának résein át
    szobámba szivárog a szorongás huzata,
    amely most csak haloványra lehel,
    de a lelket is kiverheti belőlem
    egy napon.
    Ám, hogy a tenger miért kék még mindig?
    Azt már nem tudom.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Wass Albert – Jegenyék

    Állunk egymástól messze-távol,
    és minden álmunk messzeség.
    Vagyunk bús, árva óriások,
    rekettye-raj közt büszke Mások:
    idegenek és jegenyék.

    Valahogy úgy találunk egymáshoz,
    ahogy élünk, ahogy vagyunk,
    s ahogy majd meghalunk.

    Ha néha fáj az árvaságunk,
    és a szívünk már nagyon éget,
    meglátogatjuk bús, magányos
    testvéreinket: jegenyéket.

    Megkérdezzük: hogyan aludtak?
    Megkérdezzük: még meddig állnak?
    és elmondjuk, hogy milyen bölcsek,
    mert mindent messziről imádnak.

    Olyankor halkan elcsitul a vágyunk
    és szertefoszlik minden messzeség,
    s a szellő ajkán elbeszélgetünk,
    mi ketten, akik így magunkban állunk,
    és ők, a jegenyék.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Gámentzy Eduárd – Vándor vagyok

    Az este éhes, elnyeli a fákat,
    a házakat, az utcát, a teret.
    Mint örömöt, ha elviszi a bánat,
    rossz szándékot a lelkiismeret.

    A Hold pihen, nincs kedve felébredni,
    az égre szór pár vaksi csillagot.
    Feje alatt felhőkből puha párna,
    bezárkózik, nem nyit ablakot.

    Nekem sincs kedvem így maradni ébren,
    vándor vagyok, hát itt is van helyem!
    – Egy tollpihe, ki utazik a széllel,
    mindenhol otthon – mégis idegen.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Stefan George – A sziget ura

    (Szabó Lőrinc fordítása)

    Halászok mesélik, hogy messze délen
    egy olajos, fűszeres szigeten,
    hol drágakő szikrázik a homokban,
    volt egy madár, amely a földön állva
    csőrével magas törzsek koronáját
    szét tudta verni; s ha bíborcsiga-
    színű szárnyait nehéz, alacsony
    repülésre nyitotta: hát akár
    egy sötét felhő, egészen olyan volt.

    Napközben, mondták, az erdőbe bújt,
    esténkint pedig kisétált a partra
    s az algaszagú és sós szélben oly
    édesen dalolt, hogy a delfinek,
    a dal barátai, mind odaúsztak
    az aranytollas és szikrás vizekben.

    Így élt, ősidők óta, és csak a
    hajótöröttek látták, senki más.
    Mert amikor az emberek fehér
    vitorláit először vitte jó szél
    a sziget partjaira, birodalmát
    még egyszer belátni a dombra hágott,
    s azt mondják, széttárta nagy szárnyait
    és tompán sírva, jajgatva kimúlt.

    Forrás: Index.hu – Kedvesch versek