Címke: idegenség

  • Márai Sándor: Idegen szerető

    Te, ki vagy?
    Nehéz selyem vagy és egy ember.
    Forró az árnyékod, a nap van benned, vagy gonosz tüzek?
    Az ágy fölvett, mint egy táj a vihart. Ha levonulsz, mi marad itt utánad?
    Nem ismerem a szemedet és dörömbölök most rajtad.

    Bocsáss meg, idegen szerető, foglak és kiáltom, bocsáss meg. A kezem
    hiába fogja még a fejedet, már széjjelhulltál, mint a kéneső
    mohó és durva ujjaim alatt, idegen anyag vagy, mint az öröm.
    Lehet, hogy ének vagy és én süket. Lehet, hogy válasz vagy és én a néma.

    Mért nem adsz jelt, csodálatos kapocs, füttyszó, állati nesz, ami
    megtöri ezt a gonosz varázst, s az idegen test vére zúgni kezd
    a föld a te véred ütemére? Százszoros visszhanggal dobolva fel
    a szíved dobbanását s életed taktusát fölvenné, mint a folyó
    az idegen folyó ömlését, biztosan és észrevétlenül ölelve át
    társát az ég alatt és fut tovább a mély tájak között, nagy s meztelen
    ömléssel, tisztán s egyenletesen?

    Nyílj meg ember, mint egy folyam! Szomjas vagyok! Szólj és én szólok!
    Tapogatjuk egymást, vadak vagyunk s színes tollakkal kelletjük magunkat,
    tüzet rakunk most idegen anyagból és táncolunk, de a tűz kialudt.
    Sötétedik közöttünk, este lesz és mi ketten élni fogunk tovább
    idegen fák alatt, már nem is látlak és vad madár leszel az álmaimban.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ady Endre: A Tisza-parton

    Jöttem a Gangesz partjairól,
    hol álmodoztam déli verőn,
    a szívem egy nagy harangvirág,
    s finom remegések: az erőm.

    Gémes kút, malom alja, fokos,
    sivatag, lárma, durva kezek,
    vad csókok, bambák, álom-bakók.
    A Tisza-parton mit keresek?

    Forrás: Vers mindenkinek

  • Ady Endre: A föltámadás szomorúsága

    Piros, nagy köd-tályogok közül
    Sunyított rám a csalfa Nap,
    Midőn így szólék:
    Kelj föl és légy szabad.

    Tán Budapesten, talán máshol.
    Alig emlékszek valamire
    A néhai világból,
    De szomoruan föltámadtam.

    Sírom sziklái szétgurultak,
    Füstölt a Golgotha s kiléptem
    Föltámadottan, tétován
    Mély Sárkány-sírjából a Multnak
    S mint akinek kevés a vére,
    Elindultam új apostolok
    Keresésére.

    Vihar s üvöltő Tátra-erdők
    Voltak az én Tamásaim,
    Kik sebeimnek nyílásain
    Ujjaikat mártván benyultak.
    Ködök szálltanak
    S ködökön át
    Megromoltan és feledőn
    Hagytam el a Multat.

    És megint szólék: én nem tudom,
    Ki vagyok, éltem-e, élek?
    Valakinek neve vagyok
    Vagy örököse egy halott
    Szomorú nevének?

    Lázamat az est, postámat
    A posta,
    Mintha régen-régen hozná,
    Úgy hozza.

    De jött a reggel, fázva rémlett
    És én nem tudtam, micsoda
    Emlékek
    Tarlójáról jött ez a reggel?

    És sebeimet tapogattam,
    Fájtak, égtek förtelmesen,
    De mikor kaptam, hogyha kaptam?
    Hol jártam én,
    Hát éltem már én?

    Ki sírhat most tán énmiattam,
    Ki vagyok és merre megyek?
    Aztán bolyongtam: tót zsoltárok
    Harsogtak a fenyvesekben.

    Micsoda zsoltárt is tudtam én
    Kedvesebben
    Valamikor?
    Csak hallgatok,
    Mert már mindent elfeledtem.

    Hallom, hogy távolból érkeznek
    Ide mások.
    De hol a Távol, hol a Közel
    S hol vannak köztük
    Állomások?

    És mintha sohse jöttem volna
    S csak itt vagyok:
    Szemek, levelek, táviratok,
    Nem tudom, miért keresnek.

    Én nem tudom, miért néznek rám
    Kutató arcok?
    Arcomon nincsen régi irás
    S a régi harcok
    Nagy legendája elmosódott
    Vén arcomon, vén fejemen.

    Olyan vagyok,
    Mint rosszul kezdett
    És meg se kezdett szerelem.

    Szőke leány, szent, ifju cédrus
    Büszkélkedik fényes napon
    Néha előttem
    S fogcsikorgatva, hallgatagon
    Rohanok messze tőle én.

    Emlékezek, vagy csak fájok?
    Ha élnék, ha szeretne,
    Ha volnék. Gondolkozom:
    Lyányom lehetne.

    S amott egy-két virágos hajú
    Asszonyra nézek álmélkodva,
    Óh, mintha egyszer bolondja
    Lettem volna fiatalnak,
    Ilyennek, párnak.

    Idegenek és kire várnak?
    Beszélnek hozzám,
    Cirógatnak kandi szemekkel
    S úgy érzem, hogy hátam mögött
    Áll egy idegen, másik ember,
    Hozzá beszélnek.

    Valami úgy fog, mint rabot,
    Mint alvajárót a tetőn,
    Kit én is nézek reszketőn,
    Mint furcsa távolit.

    S amit én mondok, oly hüvös,
    Mint jégbarlangba orditón
    Besivító vihar-szavak.

    Valahol hóban elakadt,
    Valami messze hómezőn
    Az én régi valóm.

    És csitt, amott tenger vonít
    Régi fájást,
    Irgalmatlant és távolit.
    De ez a tenger fenyves erdő.

    Igen: tengerek, városok,
    Asszonyok, vágyak föllebegnek
    S rajtuk Páris a korona.
    Ragyogóbbak, szebbek,
    Mint a legforróbb látomások.

    Volt-e hozzájuk közöm egykor,
    Vagy ezt mind mások
    Ölelték és csodálták?

    Óh, jaj annak, aki feltámad
    S nem érzi önnön-életét,
    Beszédje kongó báb-beszéd
    S báb-színpad bábja ő maga,
    Kérdés, kísértés és titok.

    Én azt várom: valaki majd
    Hívni fog
    S édes, meleg szájjal
    Sugja meg majd, hogy ki vagyok.

    Itt tó van a Tátra ölén,
    Csillogó, tiszta, vad,
    Keresem benne a századokat,
    Az életemet,
    A sírtáró dalokat.

    Keresem magam közelségét,
    A szállaló Időt
    S a tükröt, a varázsosat,
    A megismertetőt.

    És megáll az Élet
    És tudom, hogy most már semmi sincs,
    Senki sem él
    És semmi sem igaz.

    Keshedt, vén arc vigyorog a tóból
    És nem tudom: ki az?

    Föltámadtam, jaj, föltámadtam.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Balla D. Károly: Cipőmre vastagon

    Ballada a 85 esztendős Takáts Gyulának

    Hazányi úton kövekre hágok,
    pázsiton siklom mezítelen lábbal,
    előttem lankák, mögöttem hágók,
    vizeken járok vízhatlan ruhában;
    homokba lépek furcsa ábrákat,
    ha messze indít a hazai táj –
    eső sem esett, mindenem száraz,
    de cipőmre vastagon tapad a sár.

    Márványon siklom már észrevétlen,
    cserepek törnek alattam szét,
    betonon kopog végig a léptem,
    kavicsok recsegnek szörnyű zenét;
    bádogot érek: mennydörgés ropog –
    így űzetnék messzire: már szinte fáj.
    Ha elmegyek, senki sem háborog –
    de cipőmre vastagon tapad a sár.

    Járhatok hóban, léphetek jégre,
    vicsorog lábam alatt az érc,
    tehetem talpam hullott levélre,
    sebező vasszögek tövise sért;
    lopóznék gumin, csúsznék üvegen,
    hihetem, hogy ígéret földje vár,
    hol nem lennék őshonos idegen –
    de cipőmre vastagon tapad a sár.

    AJÁNLÁS

    Unhatod, Bátyám, unos járásom,
    bár mindenféle útra hágok:
    járhatok prémen, gyolcsfehér vásznon,
    hullhatnak elém rózsavirágok,
    legyen a padlóm bár alabástrom,
    léphetek ezüstön, ébenfán akár,
    vagy táncot ropjak vérző parázson –
    a cipőmre vastagon tapad a sár.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Dsida Jenő: Idegen ébredés

    Felszáll a köd. Szívverésünk zaja
    végigdördül még egyszer rajta,
    finoman reszket. Lépünk, lépünk, de
    miért nem ér földet a lábunk?
    A sötétség tágranyitott ajtaja
    előtt apró sugárrongyok libegnek,
    minden elmúlik, és mi elalszunk.
    Ébredésünk ágyát idegen virágok
    illatozzák, idegen lesz az
    ének és a tengerek arca.
    S nem emlékezünk egymás nevére.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Dsida Jenő: Fázol

    Nem fogod megérteni ezt a hangulatot,
    előre tudom, csak ha összefüggéstelen
    képeket rajzolok sebtiben, milyen borzasztó,
    csak akkor érted meg, milyen iszonyú.
    Ez az én hangulatom, figyelj: előttem
    egy mozdulatlan kék tó, képzeld el, olyan
    meredten világoskék, hogy megijedsz, és körül
    a partján semmi. De mégis: képzelj el
    egy szikár fát, kiszáradtat; a víz partjára
    gondolj egy agarat, soványat, szárazat, mint
    a fa. Füttyentesz, de magad is megijedsz:
    a füttyentésedet magad se hallod, s a kutya
    nem mozdul, semmi se mozdul. Az ég
    tiszta, inkább szürkés árnyalatú, de olyan,
    mint egy kiégett, közömbös ember szeme,
    a napot ellopta valaki, de azért világos
    van, mondhatnám erős, sértő a fény.
    Az első hang belülről szólal meg ebben a
    csendben, idegen kiállhatatlan hang, csupa
    hideg e- és i-betűvel beszél, de nem érted.
    Tíz perccel azelőtt még tudtad, hogy mit
    akarsz, hová akarsz menni, most meg állsz,
    mintha ebben a pillanatban érkeztél
    volna valami idegen csillagról. Sírni
    nem tudsz, megszorítod a saját kezedet,
    aztán egyszerre rájössz, hogy fázol.
    Rettenetesen fázol.

    Abafája, 1929

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kosztolányi Dezső: Ezek a fák

    Ezek a fák.
    a fák, a fák.
    A napsugár felé, a tág
    egekbe lustán nyújtózkodnak át
    a fák.

    Nincs vége-hossza, mindig újra fák.
    Zsibongva-élő összevisszaság
    lélegzik és arcodba vág
    az ág,
    s nem múlnak, csak most kezdődnek el,
    a völgybe le, a hegyre fel.
    A fák.

    Meddig? Tovább.
    Amerre nézel, itt és ott, a fák.
    Zsongítanak, altatva, mint a mák,
    és jönnek újra, rémszerűn, e fák.

    A fák.
    Száz és ezer, fölebb-fölebb, alább,
    semmit se tudva állanak,
    fejem fölött, fejem alatt,
    mint bűvös, ifjú csemeték,
    mint agg, szakállas remeték
    mindig kimérten, ridegen,
    sok idegen, sok idegen.
    A fák.

    A némaságba, indák, reszelős
    páfrányok közt cikáznak eszelős
    rendben tovább a fák.
    Ellenségesen, érthetetlenül
    lesnek ki, mint a szem s a fül.
    A fák.

    De mondd, mi ez?
    Ez a kimondhatatlan,
    ezernyi nesz,
    mely ágról-ágra pattan?

    E suttogás, melynek nincs soha vége,
    csak megtöri a csöndes csöndet és
    remegni kezd, s a tücskök jelbeszéde
    a szakadatlan, csöndes csöngetés?

    Mi ez az ünnep itt, ez a parázna
    örök tenyészés és a tétova
    ölelkezés a forró nyári lázba,
    az élet, élet roppant tébolya?

    Megyek az erdőn, egyedül, zilálva
    bús álmaikból a bús lombokat,
    mint villany és hő meddő óceánba,
    én árva ember, fájó gondolat.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ady Endre: Az idegen arcok

    Ha idegen arcokat nézek,
    Arcom ijedten földre vágom:
    Óh, Istenem, mennyi más arc van,
    Mennyi más arc van a világon.

    Mennyi borús szem néz szemembe,
    Mennyi homlok sápad rám némán,
    Mennyi vádló álom és rejtély,
    Mennyi nagy szomorúság néz rám.

    Mennyi vád terped minden arcon,
    Vádja letűnt s jövő időnek,
    Mint láncos rab, félve, bűnbánón,
    Csak föl-fölnézve nézem őket.

    Valaha minden arc magáért
    Vívott egy szörnyűséges harcot
    És állanak rab elleneként
    Egymással szemben most az arcok.

    Már-már alig emlékeznek,
    Hogy egykor egymással csatáztak,
    De ott ég minden ember arcon
    Látatlanul kudarc, gyalázat.

    S minden arcot, idegen arcot,
    Midőn elfog a titkos emlék,
    Legalább egyszer földerítni,
    Megragyogtatni be szeretnék.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Baranyi Ferenc: Csocsoszán ezerkilencvenöt napja

    Mióta elment a hajó:
    nem tudom, miért kék a tenger.
    Csak azt tudom,
    hogy nemcsak körülölel,
    de hurkol is
    a cseresznyevirág illatú csönd.
    Csak azt tudom,
    hogy az alkonyat
    nem rózsaszirmok színét idézi többé,
    hanem a kihunyó tűz
    megbicsakló pirosát.
    Csak azt tudom,
    hogy nem csupán távoli rizsföldek
    fehérre hántolt üzenetét hordozzák a szelek,
    de vöröskövű sivatagok
    mérgező porát is.
    Csak azt tudom,
    hogy házacskám bambuszfalának résein át
    szobámba szivárog a szorongás huzata,
    amely most csak haloványra lehel,
    de a lelket is kiverheti belőlem
    egy napon.
    Ám, hogy a tenger miért kék még mindig?
    Azt már nem tudom.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Wass Albert – Jegenyék

    Állunk egymástól messze-távol,
    és minden álmunk messzeség.
    Vagyunk bús, árva óriások,
    rekettye-raj közt büszke Mások:
    idegenek és jegenyék.

    Valahogy úgy találunk egymáshoz,
    ahogy élünk, ahogy vagyunk,
    s ahogy majd meghalunk.

    Ha néha fáj az árvaságunk,
    és a szívünk már nagyon éget,
    meglátogatjuk bús, magányos
    testvéreinket: jegenyéket.

    Megkérdezzük: hogyan aludtak?
    Megkérdezzük: még meddig állnak?
    és elmondjuk, hogy milyen bölcsek,
    mert mindent messziről imádnak.

    Olyankor halkan elcsitul a vágyunk
    és szertefoszlik minden messzeség,
    s a szellő ajkán elbeszélgetünk,
    mi ketten, akik így magunkban állunk,
    és ők, a jegenyék.

    Forrás: Lélektől lélekig