https://verskucko.com

Címke: idő

  • Gyurkovics Tibor: Valaki sír

    Valaki sír az ablakon,
    lefolyik a könnye,
    ahogy kívülről hallgatom,
    nem is tudom, hogy könny-e?

    Vagy ez maga a lét vize,
    magából az időből
    folyik elő s azt jelzi, hogy
    nem kezdhetem elölről.

  • Ágai Ágnes: Nők kora

    Változás. Az egész élet a változás önkényesen
    és törvényszerűen felosztott periódusaiból áll.
    Amikor egy nő a tükör előtt ül, még reméli,
    hogy csak kívülről öregszik, és a jelek eltüntethetők!
    Egyszerre vadul kívánja a fiatalságot,
    akár a habos indiánért.
    Falánk lesz és követelőző. A jussát akarja.
    Pattanásos fiatal lány akar lenni,
    keskeny csípővel, lapos mellel,
    aki fél, hogy nem tud jól csókolózni,
    és a fiú elhagyja egy bomba nőért.

    Kezdeni akar, a kezdés stresszével és távlatával,
    gyűlöli okos tapasztaltságát,
    és a könyörtelen biológiát, amely az utakat lezárja.
    Mindennap veszít valamit magából,
    és mindennap gyarapszik valami újjal,
    egy szőrszállal, egy szemölccsel,
    egy fintorral, egy kinövéssel.
    A tükörből az apja néz rá,
    ugyanaz az arc, ugyanaz a tekintet,
    vagy mint szegény jó Zsófi néni,
    könnybelábadó, táskás szemekkel.
    A sarkon túl az öregség vicsorít rá,
    fogatlan ínyét a szesz kimarta,
    téblábol s megbotlik önmagában.

    Forrás: —

  • Jogos István: Helyzetkép

    A harmatcsepp, amit a párkányon
    találtam: a múlt.
    A horizonton tomboló vihar: a jövő.
    Most épp a szelet várom.

    Forrás: —

  • Gergely Ágnes: Sziklába vésett vers

    kétféle fordításban: –

    Így fordítja Valerij:
    „Utas, ha meglátod a tengert
    s egyszer megcsúszol itt
    gondold meg, mit dobsz el magadtól:
    az idő változik.”

    Így fordítja Macuda-szan:
    „Vándor, most megláttad a tengert:
    csúszós a sziklapart.
    Szórd szét a sárga virág magvát,
    majd esőben kihajt.”

    Forrás: —

  • Juhász Gyula: Ódon ballada

    A kocsma pállott, kék ködében
    Lócán ül Villon és dalol,
    Veszett láng villog a szemében
    S visszás hang kél a húr alól:
    „Múlandó minden e vidéken,
    Elrothad mind, ki szép, ki jó.
    Szeme agát volt, haja ében,
    Most alszik az Úr békéjében,
    Fehér sír fekete éjében.
    De hol van a tavalyi hó?”

    Asztalnak dől a sok borissza,
    Az egyik horkol ágy alatt,
    Villon a hegy levét kiissza,
    Az óra jár, a pillanat szalad.
    „Voltam nemes, gavallér, tiszta,
    Nem látott éj, se dáridó,
    De jaj, az marja, aki bírja,
    Oda a jószág, nem tér vissza,
    Folt hátán folt a mente, csizma.
    De hol van a tavalyi hó?…”

    A varjú várja már a koncot
    És áll a szégyen fája már.
    Oda a csókok, oda a hordók:
    Mors Imperator csókja vár.
    Voltam gyerek, szomorú, boldog,
    Volt kikelet és annyi jó.
    Roptam a táncot, a bolondot,
    Csókoltam Bertát meg Izoldot,
    Most várnak a vörös koboldok,
    De hol van a –
    De hol van a tavalyi hó?

    Forrás: MEK

  • Vas István: Párbeszéd két ismeretlen között

    És megint a rózsák.
              És megint a nyár.
                     Még észreveszed?
    Egyre sűrűbben.
           Fut az év.
               És egyre rövidebb.
    Lassan kifogysz az időből.
               Kifogyok.
                 Na és mi lesz?
    Mi lenne? Az, amire azt mondják, természetes.
    Szóval, eltűröd?
           Nem. Csak kibírom azt, ami tűrhetetlen.
    És mivel készülsz rá?
              Semmivel.
                Most is, mi van a kezedben?
    Hát az, ami szokott. A cigaretta, a pohár, a toll.
    Persze, a szánalmas kacat, amihez ragaszkodol,
    A személyes holmi, az emlék, az arcok, a tulajdonod.
    Meddig akarod tartani? Jobb lesz, ha eldobod,
    És üres kézzel elindulsz és elmégy az utakon túlra,
    A domb tetejére.
           Minek?
             Addigra ősz lesz újra,
    És a domb tetején, ahol egy fa, egy bokor sem akad,
    Hideg eső veri az árvalányhajat.
    És a csupasz domb tetején az eső téged is csupaszra ver.
    És kimossa belőled azt, amit fontosnak hiszel,
    És kihullanak belőled az arcok és adatok,
    És a lényegig csupaszon átléphetsz, tudod, hová.
                        Nem akarok
    Átlépni sehová, ha nem úgy, aki vagyok.
    És nem megyek fel a csupasz dombra.
                           Ne légy konok.
    De konok vagyok és még mindig gyűjtöm azt, ami megtelít,
    És konokul nem akarok lecsupaszodni a lényegig.
    Tudom, hogy kifogyok az időből. De nem akarok kifogyni
    Abból, ami a hideg esőben is tán fel tud majd lobogni.
    És mit gondolsz? Azzal a lobogással megnyered
    Azt, ami vár? Vagy annak is tán feltételeket
    Szabnál?
            Nem. Csak a feltételeit nem fogadhatom el,
    És aminek ÉN nem kellek, az énnekem se kell.
    Mert lettem, ami lettem, és magamat meg nem adom.
    Elveszi úgyis.
              Vegye el, ha van ilyen hatalom.
    Kifogysz az időből. Készülj, mert készül rád, ami vár.
    És mi lesz addig?
              Megint a rózsák és megint a nyár.

  • Luminita Mihai Cioaba: Hittem

    Azt hittem Te vagy
    de
    melléfogtam
    és kígyómérget ittam
    az idő serlegéből
    azt gondolván hogy aszú
    és tegnapig
    méreg volt a borom

    Csillagokba takarózom a
    tenger partján
    könnyem sirály szárnyára pereg
    hogy megtelik sírással az ég
    és lelkemben
    eső szitál

    Isten veled suttogom neked
    ezen az éjszakán
    borból töltsetek bort a
    poharamba
    rúgjak be tőle
    még
    innék
    de
    valaki
    homokórát helyez elém

    Szerelem és Homok
    s egy kéz
    hamut
    tölt a
    poharamba.

  • Babits Mihály: Elgurult napok

    Napjaim mint az elgurult gyümölcsök
    botlanak, futnak, sárban hemperegnek,
    végre megállnak, éjjel, s vég időkig
    kicsi gödrökben poshadnak, felejtve.

    Ki szedi föl fa alól a gyümölcsöt?
    Kis gödrökből a poshadó gyümölcsöt?
    Sárból, szemétből a szennyes gyümölcsöt?
    Ki szedi föl fa alól a gyümölcsöt?

    Óh kedvesem, ne engedd így gurulni
    a lejtőn, fogd köténybe, fogd öledbe
    a bús hullókat, ízlelje meg ajkad
    perceim ízét, mely csak frissen édes!

    Jön a favágó már hallom a léptét
    ütemre s mint a gyilkos szívverése
    konokabb egyre – mit tudom a hangról,
    messze-e még vagy mikor ér idáig?

    Másodpercenként lép egyet kegyetlen.
    És a táj dobban, mint az ágyuzott vár.
    A fiatal fák inganak, recsegnek
    S a vének lepke levelei fogynak.

    Forrás: MEK – Babits Mihály összes versei

  • Babits Mihály: Olvasás közben

    Szobámban ülök. Könyv előttem. Apró
    hangyák mászkálnak feketén a könyvben.
    Jaj… nézd… lecsusznak a világos lapról!
    s fejembe bizsegnek… hosszu sor… tömötten.

    S mindegyik egy-egy darabkát elrabló
    súlyos velőm’… vékony csáp… viszi könnyen…
    s agyam e mindig szikra-éhes tapló,
    elfogy!… hál’isten… s megindúl a könnyem…

    A könny, a szelíd, meleg, enyhítő…
    és attól oly érzékeny lesz a kedvem,
    amilyen nem volt száz esztendő óta.

    Megáll… elég vén: meghal az idő;
    a fülem zúg; s lenn mélyen a szívemben
    örök búgássá szélesül egy nóta.

    1. június

    Forrás: MEK – Babits Mihály összes versei

  • Somlyó Zoltán: A remény

    Úgy bánik vélem az idő,
    mint anya kényes gyermekével.
    Ágyamra ül, ha este van
    és bíztat isten szent nevével.

    Boldog reményeket ígér
    holnapra és holnaputánra.
    Kihúny a mának mécsese –
    és holnap futhatok utána.

    Néha már reggel kezdi el,
    hideg pénzt s forró nőt ígérget.
    Kicsal a párnáim közül
    a szélhámos, kegyetlen élet.

    S ha este ajkam panaszol
    s a könnytől nem tudok aludni,
    oly jóságosan néz reám,
    hogy nem tudok rá haragudni.

    Forrás: magyar-versek.hu