Címke: irodalom

  • Tóth Árpád: Dante

    Írt lázasan… S míg áldott tolla siklott,
    Úgy rémlett: vérző szívvel csakugyan
    Bejárja a bús, bíboréjü poklot,
    S eléje két szomoru árny suhan,
    Mint gerlepár, édes fészekre vágyva,
    Fáradtan, halkan, csöndben, lassudan.

    Az egyik a Francesca karcsu árnya,
    Fehér vállát csapkodja szennyes orkán,
    Védőn simul hozzá bús arcu párja,
    S beszél az asszony, mézes alkony-órán
    Hős Lancelotról, mint olvastak ők,
    Mint reszkettek Ginevra bűnös csókján,
    Hogy fordult egyet a világ velök,
    Hogy égett a kettőjük ifjú teste,
    Míg csókra összehajlott a fejök,
    S hogy nem olvastak többet aznap este…

    Forrás: MEK

  • Ady Endre: Levél-féle Móricz Zsigmondhoz

    Rózsafa-vonóként nagy zöngésű húrhoz
    Súrlódjék ez írás Móricz Zsigmond úrhoz.
    Szóban hozta vón’ el a beteg, ki küldte,
    De sok Élet-lázban magát tönkre-hülte.
    Mégis, mert hát ma még sokan hisznek velem,
    Adják át Móricznak ezt az én levelem.
    A könnyes, áldott hang, aki általadja,
    Éppen úgy áldassék, mint az, aki kapja.

    Szerelmetes barát, zömök Móricz Zsigmond,
    Tudod jól, hogy polyva, az ember amit mond.
    Ezért is jövök most hozzád kényes verssel:
    Én-fajta versekben az ember nem kertel.
    Jövök hozzád versben, betegségben, búban,
    Jól kezdett s elromlott, dicső háborúban,
    Jövök egy kis, kopott, szép, tavaszi Éggel,
    Egy kis megszólással, egy kis irigységgel.

    Boldog Móricz Zsigmond, ki nem korán kezdted,
    Aszúra fog érni minden szép gerezded,
    Rajtad már nem ülhet rohadt, magyar átok:
    Ez okos elkésés: ez a magyarságod.
    És mégis siettél: meglepődve vitted
    Súlyát az újságos, magyaros, szent hitnek,
    Dölyffel, feleséggel, gyermekkel, várással,
    Sok, most ébredező, ó kitalálással.

    És ha hébe-hóba talán másként véled:
    Erős vagy, mert erős lelkedben az Élet.
    Temeszteni is tudsz és tudsz támasztani:
    Sári Bíró vallja és bősz Túri Dani,
    De ezerszer szebben, mert újabbról vallja
    Győző, nagy lelkednek minden kis zsivajja.
    És ami benned él s el fog jönni hozzánk,
    Mi néha sápasztja magyar, piros orcád,
    Ezer kimondatlan magyar bánat, titok,
    Szépség várja vágyón: Móricz beszélni fog.

    Hisz én is kimondtam néhány magyar-újat,
    De mesekirályfik táltosai fújnak,
    Ördög hordjon el már minden bolond verset:
    Életet kívánunk, valószínűt, nyerset
    S amit meg nem adhat rímek ezer hadja,
    Mi új Ludas Matyink többször visszaadja.

    Öreg-ifjú Zsigám, sok mindent hallhattál,
    Hallva, nézve, írva sok-sok-sokat adtál.
    De amíg rossz fogunk végleg el nem vásik:
    Mégiscsak a legszebb, a legjobb: a másik.
    Gondolom, te voltál ez a »másik« nálunk,
    Egy kicsit életünk, egy kicsit halálunk,
    Egy kicsit undorunk, egy kicsit örömünk,
    Szóval: az Életet, mely tőlünk messze tünt,
    Édes Móricz Zsigánk, te hoztad volt vissza,
    Kedves magyar részeg, kedves bornemissza.

    Rád furcsa emberek furcsán figyelnek:
    Ma te vagy a tévő és jótékony gyermek,
    Nyugat csapatjának keleti zászlója,
    Mi nagy csatázásunk nagy igazolója.
    Néha kényeskedő, de magyar hatalmú,
    Nyugatba tört magyar s duzzadt bizodalmú,
    Papnak indult lélek, de szabad, pacsirtás,
    Szentírásos ember, kinek szent az írás.
    Ma te vagy a magyar s rendkívüli követ,
    Ma benned sarjadnak az ős, magyar tövek.
    Ha tán bolondítnál s igazi se volnál,
    Mert szépen hazudtál, engem igazolnál.

    Téli Budapestnek kevés, vidám fája
    Móricz Zsigmond úrnak csodatettét várja
    S ha várja, várhatott s ha várta, megkapja:
    Móricz a váratlan Tavaszoknak apja.
    De engem szeressen: így üzenek neki
    S jó, hogyha az embert ilyen is szereti,
    Aki nem hatalmas s több a hatalmasnál
    S ha ki-kinek árt is, milliomszor használ.

    Adassék e levél Móricz Zsigmond úrnak,
    Kit most érdemelten, szépen koszorúznak.
    Koszorút nem viszek, írás megy helyette,
    De ott leszek mégis, míg élek, mellette.
    Készül, mert készítik, az én szemfedelem,
    De Móricz Zsigmond is megmarad énvelem.
    Magyar sors-kockákon ez ígyen döntődött,
    Mind összekerülünk közös mártír-hősök
    S ha a Lehetetlent nem tudtuk lebírni,
    Volt egy szent szándékunk: gyönyörűket írni.


    Forrás: MEK


    És igen — ez tényleg gyönyörű.

  • Szécsi Margit – Utószó

    Könyvemet harminc év verseiből állítottam össze. Javításaimhoz is ragaszkodva, ezeket a verseket vallom magaménak. Sorrendjük időbeli, egymásnak is felelgetnek. Az örök külvárosból jöttek fel az emberi jussért: hozzájárulni az Egyetemeshez.
    Csillagrokonuk a Dózsa György-alkotta blues, s a gyimesi rock. Így világolnak alázatosan és büszkén legjava nemzedékemért.

    Ifjúságunk, teljes életünk a Tavasz volt, májusi Ász – kegyetlenek és gyávák játszottak vele: a Mindent Megjátszók. Tudtam: ellenük a halál se oltalom. De küzdeni tudtam ellenük, mert éltem és szerettem.

    Pünkösd vasárnapján születtem, s az igaz beszéd tüzes ünnepéhez méltóan akarok a magyar szóval élni. Sokadmagammal a várakozásban megvirradva: mint hajdan, vagyok ma is elemi része a népnek.

    Tündér biztonsággal lebegve e golgotai por-zenitben: megsejtek és megítélni áhítok mindent, ami bennünket nem szeretni, de megalázni, felhasználni, idomítani akar – mindent, ami szárnyakat tarol.

    Hazám a porból-való ének.


  • Baranyi Ferenc: Panta rhei

    avagy az elmúlt harminc év irodalomtörténete

    előbb jöttek az okosok
    aztán jöttek a szépek

    ittmaradtak az okosok
    elmaradtak a szépek

    elmaradtak az okosok
    visszajöttek a szépek

    visszajöttek az okosok
    ittmaradtak a szépek

    okoskodnak az okosok
    szépelegnek a szépek

    igazodnak az igazak
    és bocsánatot kérnek

  • Illyés Gyula: Ady és Móricz…

    Ady és Móricz, Babits, Kosztolányi
    s ti többiek, ti hamar elindultak,
    jó volna ma is mögöttetek állni,
    beh jó volna megmaradnunk fiúknak.

    Próbája nem volt ilyen még e népnek
    s terhe azoknak, kiktől a szót várja –
    Mily gyerek-pokol jutott csak ki néktek
    és milyen nehéz minekünk a várta!

    Beh korán vágja itt a sors a sarjat
    s a jó szálfákat le beh korán dönti
    engedve szabad utat a viharnak –

    Kegyelem nekik, kik törten elesnek
    s irgalom, akik merészelnek nőni
    a nyomotokban föl a vak egeknek!

  • Illyés Gyula: Haza, a magasban

    Jöhet idő, hogy emlékezni
    bátrabb dolog lesz, mint tervezni –
    bátrabb új hont a mult időkben
    fürkészni, mint a jövendőben –?

    Mi gondom! – áll az én hazám már,
    védőbben minden magasságnál.
    Csak nézelődöm, járok, élek,
    fegyvert szereztem, bűv-igéket.

    Már meg is osztom, ha elmondom,
    milyen e biztos, titkos otthon.
    Dörmögj, testvér, egy sor Petőfit,
    köréd varázskör teremtődik.

    Ha új tatárhad, ha kufárhad
    özönli el a tiszta tájat,
    ha útaink megcsavarodnak,
    mint giliszta, ha rátapodnak:

    te mondd magadban, behunyt szemmel,
    csak mondd a szókat, miktől egyszer
    futó homokok, népek, házak
    Magyarországgá összeálltak.

    Dühöngő folyók kezesedtek,
    konok bércek – ezt ne felejtsed,
    ha megyünk büszke szájjal vissza,
    mint várainkba, titkainkba.

    Mert nem ijeszt, mi csak ijeszthet,
    nem ölhet, mi csak ölne minket,
    mormolj magadra varázsinget,
    kiáltsd az éjbe Berzsenyinket.

    Míg a szabad mezőkön jártál,
    szedd össze, pajtás, amit láttál,
    mit szívvel, ésszel zsákmányoltál,
    vidám vitáknál, leányoknál.

    Mint Noé a bárkába egykor,
    hozz fajtát minden gondolatból,
    ábrándok árvult szerepét is,
    álmaid állatseregét is.

    Lapuljanak bár ezredévig
    némán, mint visszhang, ha nem kérdik,
    szavaid annál meglepőbbet
    dörögnek majd a kérdezőknek.

    Figyelj hát és tanuld a példát,
    a messzehangzóan is némát.
    Karolva könyvem kebelemre,
    nevetve nézek ellenemre.

    Mert ha sehol is: otthon állok,
    mert az a való, mit én látok,
    akkor is, ha mint délibábot,
    fordítva látom a világot.

    Így maradok meg hírvivőnek
    őrzeni kincses temetőket.
    Homlokon lőhetnek, ha tetszik,
    mi ott fészkel, égbemenekszik.

  • József Attila: THOMAS MANN ÜDVÖZLÉSE

    Mint gyermek, aki már pihenni vágyik
    és el is jutott a nyugalmas ágyig,
    még megkérlel, hogy: “Ne menj el, mesélj” –
    (így nem szökik rá hirtelen az éj)
    s míg kis szíve nagyon szorongva dobban,
    tán ő se tudja, mit is kíván jobban,
    a mesét-e, vagy azt, hogy ott legyél:
    így kérünk: Ülj le közénk és mesélj.

    Mondd el, mit szoktál, bár mi nem feledjük,
    mesélj arról, hogy itt vagy velünk együtt
    s együtt vagyunk veled mindannyian,
    kinek emberhez méltó gondja van.
    Te jól tudod, a költő sose lódít:
    az igazat mondd, ne csak a valódit,
    a fényt, amelytől világlik agyunk,
    hisz egymás nélkül sötétben vagyunk.

    Ahogy Hans Castorp madame Chauchat testén,
    hadd lássunk át magunkon itt ez estén.
    Párnás szavadon át nem üt a zaj –
    mesélj arról, mi a szép, mi a baj,
    emelvén szívünk a gyásztól a vágyig.
    Most temettük el szegény Kosztolányit
    s az emberségen, mint rajta a rák,
    nem egy szörny-állam iszonyata rág
    s mi borzadozva kérdezzük, mi lesz még,
    honnan uszulnak ránk új ordas eszmék,
    fő-e új méreg, mely közénk hatol –
    meddig lesz hely, hol fölolvashatol?…

    Arról van szó, ha te szólsz, ne lohadjunk,
    de mi férfiak férfiak maradjunk
    és nők a nők – szabadok, kedvesek
    – s mind ember, mert az egyre kevesebb…
    Foglalj helyet. Kezdd el a mesét szépen.
    Mi hallgatunk és lesz, aki csak éppen
    néz téged, mert örül, hogy lát ma itt
    fehérek közt egy európait.

    1937. jan. eleje