Ragyogj, ragyogj még őszi napsugár,
Melengesd testét az elaggott földnek!
Szánd meg szegényt, óh nézzed, mily kopár,
Talán nem is zöldül ki soha többet.
Ragyogj, ragyogj még nyájas-szelíden,
A zord szelet kergesd a messzeségnek,
Hadd ültetek fát szépen, rendiben,
Oh, nem magamnak – az új nemzedéknek!
Ragyogj, ragyogj még, s azzal ne törődj,
Munkám örömét hogy aligha látom…
Jól tudják ezt a vén faültetők,
Oh, jól tudom én is, nap barátom!
Oh, jól tudom, hogy más szedi le majd
Édes gyümölcsét mind ez ifjú fáknak,
Örömet, hasznot nékem egy se hajt,
Fáradt testemnek sose adnak árnyat!
Mindegy! Te csak ragyogj, segélj nekem,
A zord szelet kergesd a messzeségnek,
Mi hasznom benne? – én nem kérdezem,
Csak ültetek a jövő nemzedéknek.
Mondják: a föld magasból nézve
bolygók között is szépnek szépe:
kék, mint az álmok tündér csillaga.
Dús anyaföld, de mennyi kín szülője:
élő az élőnek lett a megölője.
Küzd itt a fény s vaksötét éjszaka.
Forrong a lét, mint a tűzhányók pokla.
Ős ösztönök vad lángjai lobogva
s vészt lihegve futnak a föld körül.
De ember még nem ért föl ily magasra.
Vad ellentétek különös viadala időnk,
mely most a mélyből fölmerül.
Lerombolt falak házakká magasodnak…
és már egeket ostromol e korszak:
ember kering a légi tér körén.
Új eszközök formálják át a földet,
de föl nem támad az, akit megöltek,
bár rózsaliget virul Lidércén…
piros rózsák a véres föld szívén.
Mély fájdalom, hogy poruk fölött éled
nagy vajúdással az emberibb élet,
de nékik ebből nem jut semmi már…
S hiába minden kőbe vésett emlék,
nem tud róla, kit már az örök nemlét sötét,
időtlen mélységbe zár.
De jók a jóért szót váltanak újra:
merre haladjon hát az ember útja,
hogy békét leljen, ki a földön él!?
Gyógyítani, de sohase feledni,
a népek között erős hidakat verni,
hogy mit lerombolt ádáz szenvedély,
újjá legyen, s élhessen, aki él!
Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu
Eddig úgy ült szívemben a sok, rejtett harag,
mint alma magházában a négerbarna mag,
és tudtam, hogy egy angyal kisér, kezében kard van,
mögöttem jár, vigyáz rám s megvéd, ha kell, a bajban.
De aki egyszer egy vad hajnalon arra ébred,
hogy minden összeomlott s elindul mint kisértet,
kis holmiját elhagyja s jóformán meztelen,
annak szép, könnyüléptű szivében megterem
az érett és tünődő kevésszavú alázat,
az másról szól, ha lázad, nem önnön érdekéről,
az már egy messzefénylő szabad jövő felé tör.
Semmim se volt s nem is lesz immár sosem nekem,
merengj el hát egy percre e gazdag életen;
szivemben nincs harag már, bosszú nem érdekel,
a világ ujraépül, – s bár tiltják énekem,
az új falak tövében felhangzik majd szavam;
magamban élem át már mindazt, mi hátravan,
nem nézek vissza többé s tudom, nem véd meg engem
sem emlék, sem varázslat, – baljós a menny felettem;
ha megpillantsz, barátom, fordulj el és legyints.
Hol azelőtt az angyal állt a karddal, –
talán most senki sincs.
Ős patkány terjeszt kórt miköztünk,
a meg nem gondolt gondolat,
belezabál, amit kifőztünk,
s emberből emberbe szalad.
Miatta nem tudja a részeg,
ha kedvét pezsgőbe öli,
hogy iszonyodó kis szegények
üres levesét hörpöli.
S mert a nemzetekből a szellem
nem facsar nedves jajokat,
hát új gyalázat egymás ellen
serkenti föl a fajokat.
Az elnyomás csapatban károg,
élő szívre mint dögre száll –
s a földgolyón nyomor szivárog,
mint hülyék orcáján a nyál.
Lógatják szárnyuk az ínségnek
gombostűjére szúrt nyarak.
Bemásszák lelkünket a gépek,
mint aluvót a bogarak.
Belsőnk odvába bútt a hálás
hűség, a könny lángba pereg –
űzi egymást a bosszuállás
vágya s a lelkiismeret.
S mint a sakál, mely csillagoknak
fordul kihányni hangjait,
egünkre, hol kínok ragyognak,
a költő hasztalan vonít…
Óh csillagok, ti. Rozsdás, durva
vastőrökül köröskörül
hányszor lelkembe vagytok szúrva –
(itt csak meghalni sikerül.)
S mégis bízom. Könnyezve intlek,
szép jövőnk, ne légy ily sivár!…
Bízom, hisz mint elődeinket,
karóba nem húznak ma már.
Majd a szabadság békessége
is eljön, finomúl a kín –
s minket is elfelednek végre
lugasok csendes árnyain.
1937. jan.
