Címke: költészet

  • Heltai Jenő: Pro domo

    Tisztelt vidéki kollégáim,
    Kiket személyem érdekel,
    Kik verseikkel Duna-Szekcsőn
    Csinos eredményt értek el,
    Szegény fejemnek nekiestek,
    Mert nem vagyok elég magyar,
    S mert nem daloltam még a földről,
    Mely ápol és mely eltakar.

    S mert nem daloltam nagymamámról
    És nagypapámról eleget,
    Ellenben glóriába vontam
    Könnyelmű „nőszemélyeket”:
    Reám rohantak vad haraggal,
    Hogy dalaimban nincs morál,
    S karakterem minden bizonnyal
    Mesésen gyönge lábon áll.

    És mert a múzsám nem magasztos,
    Márványba vésett nőszemély,
    Hanem egy pajkos, sikkes asszony,
    Ki csókolózik, kacag, él,
    A lakjegyzékből kikeresték,
    Ki ő, mi ő, és hol lakik?
    S ha bekopogtat kis szobámba,
    Hát ott marad-e hajnalig?

    Tisztelt vidéki kollégáim,
    Miért ez indiszkréció?
    Önök is több ízben megírták,
    Hogy élni szép, szeretni jó.
    Szép asszonyoknak udvarolni
    Mégis csak inkább valami,
    Mint elvonulni a világtól
    És műszerelmet gyártani.

    Aztán, hogy engem a múzsához
    Plátói érzés kötöz-e?
    Tisztelt vidéki kollégáim,
    Ehhez nincs senkinek köze.
    Én nem vagyok kíváncsi arra,
    Hogy kik szerették önöket,
    S ha önökhöz betért a múzsa,
    Hát volt-e abba köszönet?

    Ha kihűlőben lesz a szívem
    S tisztelt agyam lágyulni fog,
    Én is családi gyönyörökről
    S a nagymosásról dalolok.
    Tisztelt vidéki kollégáim,
    Majd akkor adjanak kezet,
    És iktassanak be a céhbe,
    Ha én is impotens leszek.

    i

  • Heltai Jenő: Dal a múzsáról

    Kisasszony, úgy-e nem haragszik,
    Ha megszorítom kis kezét?
    Ha vétek is az illem ellen,
    Az ön kacsója csodaszép!
    És érti, úgy-e, mit jelent az,
    Ha önhöz így fohászkodom:
    Legyen a múzsám, szép kisasszony,
    Csókoljon engem homlokon!

    A régi múzsám hűtelen lett,
    A régi múzsám kis Kató…
    De egy leányrul írni mindig,
    Kisasszony, úgy-e untató?
    Hadd keljen új dal, más leányról
    Rozoga, régi húrokon…
    Legyen a múzsám, szép kisasszony,
    Csókoljon engem homlokon!

    Hogy mily hatása lesz e csóknak
    Kisasszony, el se képzeli,
    Ettől a szívem új reménnyel,
    Dallal, gyönyörrel lesz teli.
    És nem lesz immár unalomra
    És csüggedésre még okom…
    Legyen a múzsám, szép kisasszony,
    Csókoljon engem homlokon!

    Oh, jőjjön el piciny szobámba,
    Majd az ölembe ültetem,
    Segíteni majd így igyekszünk
    A lírai költészeten.
    Oh, könyörüljön egy törekvő,
    Hóbortos, ifjú dalnokon:
    Legyen a múzsám, szép kisasszony,
    Csókoljon engem homlokon!

    Kattints a címre a teljes vershez

  • Illyés Gyula: Költők egymás közt

    Nem lehet tisztességes ember,
    ki a versírást abbahagyja.
    Az igazmondást hagyja abba.

    A nem-hazúdást, nem-csalást
    hagyja abba az ilyen ember.
    Így állunk, öcsém, bizony evvel.

    A sorssal se mégy semmire
    viták haragos érve nélkül.
    S ha költő hallgat, belekékül,

    mint kinek fogy a levegője
    s vele sápadnak mind, zihálva,
    kiknek ő volna nyíló szája.

    Különös bibliát-idéző
    ragály! – De birodalmak estek,
    nem kapva lélekzetnyi verset.

    Szörnyű. De – zengve bárhogy – költők,
    kik nem adják ki igazunkat –
    rászolgálnak, ha belefulnak!

  • Várnai Zseni: Csak jön…

    Amit írok az nem betű,
    nem szó és nem írás,
    csak jőn, aminthogy fú a szél,
    csak jön, mint a sírás.

    Nem keresem a rímeket,
    a dallamot, zenét,
    csak átadom a föld, a nap,
    a hold üzenetét.

    Csak állok, mint az út porán
    vad cserje, egymagam
    s néha tündérré változom,
    virágom annyi van,

    illatot írok akkor én
    és mézet pergetek,
    pillék és méhek szomjasan
    isszák e verseket.

    S ott lengek ősszel lombtalan,
    csupaszon, meztelen,
    tar ágaim remegnek mint
    a húr egy hangszeren,

    vihar vad ujja megcibál
    s a zápor rám szakad,
    ez is zene, kottája nincs,
    leírni nem szabad.

    Véremből ne legyen betű,
    se szó, se dal, se rím,
    peregjenek el hangtalan
    halk szívveréseim,

    csak úgy, mint felhők szállanak,
    mint percek pergenek,
    mint fönt a csillagénekek
    némán ellengenek.

    Forrás: egy irodalmi blog

  • Radnóti Miklós: Federico García Lorca

    Mert szeretett Hispánia
    s versed mondták a szeretők, –
    mikor jöttek, mást mit is tehettek,
    költő voltál, – megöltek ők.

    Harcát a nép most nélküled víjja,
    hej, Federico García!

    1937

  • József Attila: ARS POETICA

    Németh Andornak

    Költő vagyok – mit érdekelne
    engem a költészet maga?
    Nem volna szép, ha égre kelne
    az éji folyó csillaga.

    Az idő lassan elszivárog,
    nem lógok a mesék tején,
    hörpintek valódi világot,
    habzó éggel a tetején.

    Szép a forrás – fürödni abban!
    A nyugalom, a remegés
    egymást öleli s kél a habban
    kecsesen okos csevegés.

    Más költők – mi gondom ezekkel?
    Mocskolván magukat szegyig,
    koholt képekkel és szeszekkel
    mímeljen mámort mindegyik.

    Én túllépek e mai kocsmán,
    az értelemig és tovább!
    Szabad ésszel nem adom ocsmány
    módon a szolga ostobát.

    Ehess, ihass, ölelhess, alhass!
    A mindenséggel mérd magad!
    Sziszegve se szolgálok aljas,
    nyomorító hatalmakat.

    Nincs alku – én hadd legyek boldog!
    Másként akárki meggyaláz
    s megjelölnek pirosló foltok,
    elissza nedveim a láz.

    Én nem fogom be pörös számat.
    A tudásnak teszek panaszt.
    Rám tekint, pártfogón, e század:
    rám gondol, szántván, a paraszt;

    engem sejdít a munkás teste
    két merev mozdulat között;
    rám vár a mozi előtt este
    suhanc, a rosszul öltözött.
    S hol táborokba gyűlt bitangok
    verseim rendjét üldözik,
    fölindulnak testvéri tankok
    szertedübögni rímeit.

    Én mondom: Még nem nagy az ember.
    De képzeli, hát szertelen.
    Kísérje két szülője szemmel:
    a szellem és a szerelem!

    1937. febr. eleje


    József Attila: Ars poetica (Gáti József)

  • Arany János: LETÉSZEM A LANTOT

    LETÉSZEM A LANTOT

    Letészem a lantot. Nyugodjék.
    Tőlem ne várjon senki dalt.
    Nem az vagyok, ki voltam egykor,
    Belőlem a jobb rész kihalt.
    A tűz nem melegít, nem él:
    Csak, mint reves fáé, világa.
    Hová lettél, hová levél
    Oh lelkem ifjusága!

    Más ég hintette rám mosolyját,
    Bársony palástban járt a föld,
    Madár zengett minden bokorban,
    Midőn ez ajak dalra költ.
    Fűszeresebb az esti szél,
    Hímzettebb volt a rét virága.
    Hová lettél, hová levél
    Oh lelkem ifjusága!

    Nem így, magánosan, daloltam:
    Versenyben égtek húrjaim;
    Baráti szem, művészi gonddal
    Függött a lantos ujjain; –
    Láng gyult a láng gerjelminél
    S eggyé fonódott minden ága.
    Hová lettél, hová levél
    Oh lelkem ifjusága!

    Zengettük a jövő reményit,
    Elsírtuk a mult panaszát;
    Dicsőség fényével öveztük
    Körűl a nemzetet, hazát:
    Minden dalunk friss zöld levél
    Gyanánt vegyült koszorujába.
    Hová lettél, hová levél
    Oh lelkem ifjusága!

    Ah, látni véltük sirjainkon
    A visszafénylő hírt-nevet:
    Hazát és népet álmodánk, mely
    Örökre él s megemleget.
    Hittük: ha illet a babér,
    Lesz aki osszon… Mind hiába!
    Hová lettél, hová levél
    Oh lelkem ifjusága!

    Most… árva énekem, mi vagy te?
    Elhunyt daloknak lelke tán,
    Mely temetőbül, mint kisértet,
    Jár még föl a halál után…?
    Hímzett, virágos szemfedél…?
    Szó, mely kiált a pusztaságba…?
    Hová lettél, hová levél
    Oh lelkem ifjusága!

    Letészem a lantot. Nehéz az.
    Kit érdekelne már a dal.
    Ki örvend fonnyadó virágnak,
    Miután a törzsök kihal:
    Ha a fa élte megszakad,
    Egy percig éli túl virága.
    Oda vagy, érzem, oda vagy
    Oh lelkem ifjusága!

    (1850 márc. 19)


  • Petőfi Sándor: Jövendölés

    „Mondád, anyám, hogy álmainkat
    Éjente festi égi kéz;
    Az álom ablak, melyen által
    Lelkünk szeme jövőbe néz.

    Anyám, álmodtam én is egyet,
    Nem fejtenéd meg, mit jelent?
    Szárnyim növének, s átröpűltem
    A levegőt, a végtelent.”

    „Fiacskám, lelkem drága napja,
    Napomnak fénye! örvendezz;
    Hosszúra nyújtja élted isten,
    Álmodnak boldog titka ez.” –

    És nőtt a gyermek, lángra lobbant
    Meleg keblén az ifjukor,
    S a dal malasztos enyh a szívnek,
    Midőn hullámzó vére forr.

    Lantot ragadt az ifju karja,
    Lantjának adta érzetét,
    S dalszárnyon a lángérzemények
    Madárként szálltak szerteszét.

    Égig röpűlt a bűvös ének,
    Lehozta a hír csillagát,
    És a költőnek, sugárából
    Font homlokára koronát.

    De méreg a dal édes méze;
    S mit a költő a lantnak ad,
    Szívének mindenik virága,
    Éltéből egy-egy drága nap.

    Pokollá lett az érzelemláng,
    És ő a lángban martalék;
    A földön őt az életfának
    Csak egy kis ága tartja még.

    Ott fekszik ő halálos ágyon,
    Sok szenvedésnek gyermeke,
    S hallá, mit a szülő bús ajka
    Kínjának hangján rebege:

    „Halál, ne vidd el őt karomból,
    Ne vidd korán el a fiút;
    Soká ígérte őt éltetni
    Az ég… vagy álmunk is hazud?…”

    „Anyám, az álmok nem hazudnak;
    Takarjon bár a szemfödél:
    Dicső neve költő-fiadnak.
    Anyám, soká, örökkön él.”