https://verskucko.com

Címke: költészet

  • Radnóti Miklós: Federico García Lorca

    Mert szeretett Hispánia
    s versed mondták a szeretők, –
    mikor jöttek, mást mit is tehettek,
    költő voltál, – megöltek ők.

    Harcát a nép most nélküled víjja,
    hej, Federico García!

    1937

  • József Attila: ARS POETICA

    Németh Andornak

    Költő vagyok – mit érdekelne
    engem a költészet maga?
    Nem volna szép, ha égre kelne
    az éji folyó csillaga.

    Az idő lassan elszivárog,
    nem lógok a mesék tején,
    hörpintek valódi világot,
    habzó éggel a tetején.

    Szép a forrás – fürödni abban!
    A nyugalom, a remegés
    egymást öleli s kél a habban
    kecsesen okos csevegés.

    Más költők – mi gondom ezekkel?
    Mocskolván magukat szegyig,
    koholt képekkel és szeszekkel
    mímeljen mámort mindegyik.

    Én túllépek e mai kocsmán,
    az értelemig és tovább!
    Szabad ésszel nem adom ocsmány
    módon a szolga ostobát.

    Ehess, ihass, ölelhess, alhass!
    A mindenséggel mérd magad!
    Sziszegve se szolgálok aljas,
    nyomorító hatalmakat.

    Nincs alku – én hadd legyek boldog!
    Másként akárki meggyaláz
    s megjelölnek pirosló foltok,
    elissza nedveim a láz.

    Én nem fogom be pörös számat.
    A tudásnak teszek panaszt.
    Rám tekint, pártfogón, e század:
    rám gondol, szántván, a paraszt;

    engem sejdít a munkás teste
    két merev mozdulat között;
    rám vár a mozi előtt este
    suhanc, a rosszul öltözött.
    S hol táborokba gyűlt bitangok
    verseim rendjét üldözik,
    fölindulnak testvéri tankok
    szertedübögni rímeit.

    Én mondom: Még nem nagy az ember.
    De képzeli, hát szertelen.
    Kísérje két szülője szemmel:
    a szellem és a szerelem!

    1937. febr. eleje

    József Attila: Ars poetica (Gáti József)

  • Arany János: LETÉSZEM A LANTOT

    LETÉSZEM A LANTOT

    Letészem a lantot. Nyugodjék.
    Tőlem ne várjon senki dalt.
    Nem az vagyok, ki voltam egykor,
    Belőlem a jobb rész kihalt.
    A tűz nem melegít, nem él:
    Csak, mint reves fáé, világa.
    Hová lettél, hová levél
    Oh lelkem ifjusága!

    Más ég hintette rám mosolyját,
    Bársony palástban járt a föld,
    Madár zengett minden bokorban,
    Midőn ez ajak dalra költ.
    Fűszeresebb az esti szél,
    Hímzettebb volt a rét virága.
    Hová lettél, hová levél
    Oh lelkem ifjusága!

    Nem így, magánosan, daloltam:
    Versenyben égtek húrjaim;
    Baráti szem, művészi gonddal
    Függött a lantos ujjain; –
    Láng gyult a láng gerjelminél
    S eggyé fonódott minden ága.
    Hová lettél, hová levél
    Oh lelkem ifjusága!

    Zengettük a jövő reményit,
    Elsírtuk a mult panaszát;
    Dicsőség fényével öveztük
    Körűl a nemzetet, hazát:
    Minden dalunk friss zöld levél
    Gyanánt vegyült koszorujába.
    Hová lettél, hová levél
    Oh lelkem ifjusága!

    Ah, látni véltük sirjainkon
    A visszafénylő hírt-nevet:
    Hazát és népet álmodánk, mely
    Örökre él s megemleget.
    Hittük: ha illet a babér,
    Lesz aki osszon… Mind hiába!
    Hová lettél, hová levél
    Oh lelkem ifjusága!

    Most… árva énekem, mi vagy te?
    Elhunyt daloknak lelke tán,
    Mely temetőbül, mint kisértet,
    Jár még föl a halál után…?
    Hímzett, virágos szemfedél…?
    Szó, mely kiált a pusztaságba…?
    Hová lettél, hová levél
    Oh lelkem ifjusága!

    Letészem a lantot. Nehéz az.
    Kit érdekelne már a dal.
    Ki örvend fonnyadó virágnak,
    Miután a törzsök kihal:
    Ha a fa élte megszakad,
    Egy percig éli túl virága.
    Oda vagy, érzem, oda vagy
    Oh lelkem ifjusága!

    (1850 márc. 19)

  • Petőfi Sándor: Arany Jánoshoz

    Toldi írójához elküldöm lelkemet
    Meleg kézfogásra, forró ölelésre!…
    Olvastam, költőtárs, olvastam művedet,
    S nagy az én szívemnek ő gyönyörűsége.

    Ha hozzád ér lelkem, s meg talál égetni:
    Nem tehetek róla… te gyújtottad úgy fel!
    Hol is tehettél szert ennyi jóra, ennyi
    Szépre, mely könyvedben csillog pazar fénnyel?

    Ki és mi vagy? hogy így tűzokádó gyanánt
    Tenger mélységéből egyszerre bukkansz ki.
    Más csak levelenként kapja a borostyánt,
    S neked rögtön egész koszorút kell adni.

    Ki volt tanítód? hol jártál iskolába?
    Hogy lantod ily mesterkezekkel pengeted.
    Az iskolákban nem tanulni, hiába,
    Ilyet… a természet tanított tégedet.

    Dalod, mint a puszták harangja, egyszerű,
    De oly tiszta is, mint a puszták harangja,
    Melynek csengése a rónákon keresztűl
    Vándorol, s a világ zaja nem zavarja.

    S ez az igaz költő, ki a nép ajkára
    Hullatja keblének mennyei mannáját.
    A szegény nép! olyan felhős láthatára,
    S felhők közt kék eget csak néhanapján lát.

    Nagy fáradalmait ha nem enyhíti más,
    Enyhítsük mi költők, daloljunk számára,
    Legyen minden dalunk egy-egy vigasztalás,
    Egy édes álom a kemény nyoszolyára! –

    Ezen gondolatok elmém környékezték,
    Midőn a költői szent hegyre jövék fel;
    Mit én nem egészen dicstelenül kezdék,
    Folytasd te, barátom, teljes dicsőséggel!

    Pest, 1847. február

  • Petőfi Sándor: Jövendölés

    „Mondád, anyám, hogy álmainkat
    Éjente festi égi kéz;
    Az álom ablak, melyen által
    Lelkünk szeme jövőbe néz.

    Anyám, álmodtam én is egyet,
    Nem fejtenéd meg, mit jelent?
    Szárnyim növének, s átröpűltem
    A levegőt, a végtelent.”

    „Fiacskám, lelkem drága napja,
    Napomnak fénye! örvendezz;
    Hosszúra nyújtja élted isten,
    Álmodnak boldog titka ez.” –

    És nőtt a gyermek, lángra lobbant
    Meleg keblén az ifjukor,
    S a dal malasztos enyh a szívnek,
    Midőn hullámzó vére forr.

    Lantot ragadt az ifju karja,
    Lantjának adta érzetét,
    S dalszárnyon a lángérzemények
    Madárként szálltak szerteszét.

    Égig röpűlt a bűvös ének,
    Lehozta a hír csillagát,
    És a költőnek, sugárából
    Font homlokára koronát.

    De méreg a dal édes méze;
    S mit a költő a lantnak ad,
    Szívének mindenik virága,
    Éltéből egy-egy drága nap.

    Pokollá lett az érzelemláng,
    És ő a lángban martalék;
    A földön őt az életfának
    Csak egy kis ága tartja még.

    Ott fekszik ő halálos ágyon,
    Sok szenvedésnek gyermeke,
    S hallá, mit a szülő bús ajka
    Kínjának hangján rebege:

    „Halál, ne vidd el őt karomból,
    Ne vidd korán el a fiút;
    Soká ígérte őt éltetni
    Az ég… vagy álmunk is hazud?…”

    „Anyám, az álmok nem hazudnak;
    Takarjon bár a szemfödél:
    Dicső neve költő-fiadnak.
    Anyám, soká, örökkön él.”