https://verskucko.com

Címke: költészet

  • William Shakespeare: XXXII. szonett

    Ha túléled ama boldog napot,
    Melyen a bitang halál leterít,
    S véletlenül mégegyszer átfutod
    Volt híved gyarló és nyers sorait:
    Gondolj arra, hogy fejlődik a kor,
    S tartsd meg, bár minden toll legyőzi, őket,
    Tartsd meg, értem, s nem rímemért, mit oly
    Könnyedén túlszárnyalnak a különbek.
    Ó, tisztelj meg, hogy ezt mondod: „Íme,
    Ha a növő korral nő a barátom,
    Drágább kincset szült volna a szíve,
    S feszíthetne most rangosabb batáron;

    De mert meghalt, s van jobb: őt, amit átélt,
    Azért olvasom, s mást a stílusáért.”

    Fordította: Szabó Lőrinc

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kányádi Sándor: Elmaradt találkozás Pilinszky Jánossal

    egyszer már majdnem sikerült
    egyik verssorod csuhakötelén
    mint az artistáknak a trapézig
    följutnom de láttam hogy te a
    megváltás lassacskán kétezer
    év óta egyre húzódó zűrös
    utómunkálataival vagy el-
    foglalva szemérmesen és
    megértő tisztelettel vissza-
    ereszkedtem a porondra

    1984

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Babits Mihály: Új könyvekre

    Kik messze tőlem együtt énekeltek –
    Ó, boldog verseny, bátor, büszke, boldog
    költők, kik együtt, értőknek daloltok,
    egy fa levéli mind, testvéri lelkek!

    Gondoljatok arra, kit messze rejtek
    rejt tőletek, ki ha kóstolja bortok
    nem érzi már ízét sem; és ha szóltok
    nem érti, s más összhang mit vágya kerget.

    Más nyelven és magának énekelget,
    mint szél kezében elszakadt levél.
    s talán nem ő, hanem a szél zenél.

    S a harctól elmaradva úgy figyelget,
    mint sebesült, fejét a földre hajtva,
    holtig figyel a távol ágyuzajra.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Benyó Judit: PETŐFI SÁNDOR

    Petőfi Sándor,
    már olyan régen akartam beszélni rólad,
    te már nem hallod,
    költészetednek mondom ezt a vallomást.
    Ilyen nagy lelket mint a tied,
    “Egész” világmindenség is szeret.
    Mi, költők páratlannak születtünk,
    az igazság sebzett gyerekei vagyunk,
    nem hazudhatunk szépeket.
    Mi a Halál Szeretői vagyunk,
    és nem félünk senkitől.
    Petőfi Sándor,
    szeretlek!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Arany János: Barátomhoz

    Petőfihez

    Unszolsz, hogy írjak holmi verseket:
    S mily szívesen fogadnék szót neked!
    De átkozott gebe az a Pegaz,
    Dehogy nyargal, dehogy! csak tipeg az.

    Tegnap már mintha írni kezdenék,
    Egészen a tollrágásig menék,
    De, varjú tépje meg a rossz lovát,
    Hiába biztatám, hogy: co tovább!

    Ma kucsmád nyomtam fel, ha így talán
    Egy kis Petőfiség ragadna rám:
    Lekarcolék egy pár „hozzá”-t, „felé”-t,
    Csuklott a múzsa s rámrivallt: „elég”!

    Mit is haszontalankodom vele,
    Mikor szívem zsibajjal van tele.
    Vendége jött s avval sok a dolog,
    Minden kis érzelem sürög-forog.

    Bolond szeles nép! lót-fut céltalan,
    S egymásba ütközik minduntalan.
    De nem csoda, a szív vendége nagy
    S igen kedves neki, mert az te vagy.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Nemes Nagy Ágnes: Római tél, Weöres Sándornak

    Emlékszik a római télre?
    (Kis jel-szeletként említem meg ezt.)
    Mely úgy úszik a múltjainkban,
    mint egy jegelt narancsgerezd.

    Na és a macskák ott, hosszanti csíkkal.
    (Milyen gerezd-forma sávok!)
    Kérem, csináljon, úgy, mint eddig is,
    gerezdekből teljes, kerek világot.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Rejtő Jenő: Az új dalokhoz

    Az új dalok fülembe csengenek
    Már nem hallom a régi éneket
    Az új dalokban száz vágy muzsikál
    Az új dalok termője a halál.

    Ha cseng a sok új szép melódia
    Őbennük sír az új kor korcs fia
    Őbennük sír az új kor korcs fia…

    S mily szépek mind a forró új dalok
    Mily lázas lüktetők, mily csábítók
    Hozzád simul és lágyan hízeleg
    Könnyes melódiák megejtenek.

    Koszorúk ők a bűnös éjjelen
    A hajnalon, mely sápadt fénytelen
    A hajnalon, mely sápadt fénytelen…

    Csak szól csak szól a szép új muzsika…
    Mint temetési harangok szava.
    Beléfulnak a könnyes nappalok,
    Meghalnak… lassan csak az éj ragyog…

    A buja vágyak lázas éjjele…
    És befedi a csábos új zene…
    Befed mindent a csábos új zene…

    Ha csendesül már az új muzsika,
    Kiégve fáradtan megyek haza.
    A sápadt égen csillag nem ragyog,
    Elhallatnak a lázas új dalok,

    Beteg megtört szemem elszendereg…
    S felcsendülnek a régi énekek,
    Az egészséges… régi… énekek…

    Forrás: rejtovilaga@protonmail.com

  • Tóth Árpád: “Szent őrületben…”

    “Szent őrületben a költő szeme…”
    Hogy is mondá a régi mester, Shakespeare?
    Az én dalomnak fáradt üteme
    Szent őrületben felszárnyalni nem bír.
    A lantom gyönge, vagy a hitem-e?
    Nem ül ki ihlett homlokomra szent pír,
    A finoman hajlított halk rimek
    Horga a mély fölött gyáván remeg.

    Zord partokon ül s didereg a horgász,
    Arany halak, suhanó aranyversek,
    Hol késtek? Zúgó világtenger-morgás
    Vad hangjai szelíd zenére nyersek,
    Szédít a szörnyű világörvény-forgás,
    A lázadt habból ferde szörnyek kelnek,
    Világnyelő, roppant Leviathán…
    Szigonyt rávetni ki volna titán?

    Késő utód, ki versem olvasod majd,
    A bús partról búsan köszöntelek,
    Az orkánból feléd küldöm a sóhajt,
    Búgó csigát, mit a vad ár kivet,
    Ó, tartsd füledhez, lesd ki a búgó jajt,
    És kétszeresen örüljön szived,
    Örülj, hogy szebb kor habja mossa térded,
    S örülj, hogy őrült búnkat meg se érted.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Bella István: Dsida Jenő

    Pikával szívében született
    valami segesvári síkon.
    De se lópaták, se szúrt sebek.
    Élni csak azért született,
    hogy az élő halálban bízzon.

    De rét lesz-e a lepedő,
    ha nem vér: verejték-Szamos.
    És elrejt-e, menekülő,
    a kukoricás-levegő,
    ha csak tüdődtől iszamos.

    Dsida Jenő, én értelek.
    Minden dobbanásszavad
    enyém. Megérintettelek:
    ujjam begyén a te teled
    tündérei villámlanak.

    Nemsoká már színről színre.
    Én elkezdem, s te folytatod:
    „A fűzfa behajlik a vízbe”,
    és száll a szó szívről szívre,
    s a Léthe lábunknál locsog.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Babits Mihály: Fáradtság

    Ki a Betűk veszélyes menetét
    vezeted e labirint papiron, hol
    se jel, se korlát s régi nevedet már
    restelled ihlető Véletlen ingyen
    hatalmad nemcsak ajkunkat s az írók
    ujját dajkálja: minden mozdulat
    anyja vagy és cinkos sugója e
    föld forgó-színén. Te diktálod azt a
    lihegtető, rosszvégű és kegyetlen
    regényt is, melynek címe »Élet«. Áldott
    vagy siratott sugalmad söpri el
    vagy hozza helyre mit a siket Ész
    homlokunk padlásszobájában ülve
    értetlenül kitervelt. Belzebub
    és Ráfael! ki Tóbiás gyanánt
    fogsz kézen, hogy a Mélység szája-szélén
    vakok legyünk; vagy bokros őrület
    paripáján röpítesz ismeretlen
    élet-tájakra. Engem is milyen
    tájakra vittél, mily sohase-vélt
    szökéseket büvöltél inaimba,
    mily lengésekre lökted rest karom,
    hogy magamnak látvány és csoda lett
    amint nehéz zászlókat gyenge ujjal
    vagy a váratlan kedves társ kezét
    hirtelen megszorítva, életet
    s jövőt pecsételt. És kiállitottál
    világ elé, magasba, s ajkaimra
    oly szókat adtál, hogy álmodva sem
    mondtam volna ki nélküled. S ma itthagysz
    ébredve és vénen és meredélyek
    fölött, s én nem is tudom, mit kívánjak,
    amint susogó hangod távolodni
    s halkulni érzem: azt-e hogy maradj még,
    maradj velem – vagy menj, veszélyes angyal,
    menj, hadd pihenjek, itt az este már!
    Ne kergess, hadd csavarjam újra sértett
    lelkem köré a puha nyugalom
    óvó kendőit. Minden mozdulat
    ledobja egy fátylunkat, mind leleplez
    új meg új pőreséggel. Engem is
    addig sarkantyúztál, gonosz, hogy egyre
    meztelenebbül állok itt – de ez
    nem a boldog bujaság diadalmas
    meztelensége már, hanem a gyertyás
    korbácsos üngös penitencia
    szégyenkező és fájó hősisége.

    Forrás: Lélektől lélekig