https://verskucko.com

Címke: magány

  • Dsida Jenő – Nagycsütörtök

    Nem volt csatlakozás. Hat óra késést
    jeleztek és a fullatag sötétben
    hat órát üldögéltem a kocsárdi
    váróteremben, nagycsütörtökön.
    Testem törött volt és nehéz a lelkem,
    mint ki sötétben titkos útnak indult,
    végzetes földön csillagok szavára,
    sors elől szökve, mégis szembe sorssal
    s finom ideggel érzi messziről
    nyomán lopódzó ellenségeit.
    Az ablakon túl mozdonyok zörögtek,
    a sűrű füst, mint roppant denevérszárny,
    legyintett arcul. Tompa borzalom
    fogott el, mély állati félelem.
    Körülnéztem: szerettem volna néhány
    szót váltani jó, meghitt emberekkel,
    de nyirkos éj volt és hideg sötét volt,
    Péter aludt, János aludt, Jakab
    aludt, Máté aludt és mind aludtak…
    Kövér csöppek indultak homlokomról
    s végigcsurogtak gyűrött arcomon.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kányádi Sándor – Az asztal és a székek

    Ha egyszer ülni is elfelejtenének az emberek,
    valamikor, amikor az ülést is kinőjük, mint ahogy
    kinőttük a négykézláb járást, mondom, ha egyszer
    ülni is elfelejtenének az emberek, s eddigi ülő-
    alkalmatosságainkat már csak múzeumokban mutogatnák,
    s végül már ott sem; s ha mégis az öregedő
    emberiséget megkísértené az ülni-vágyás, mint valami
    megmagyarázhatatlan atavisztikus reflex, hogy körül-
    üljünk egy asztalt szótlanul, csak azért, hogy
    együtt legyünk, ki-ki a maga öntörvényű magányával,
    de mégis együtt: csak el kell mennünk majd a Zsíl
    partjára, a Hallgatás asztalához – ott várnak a székek.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Rainer Maria Rilke: A csend

    Hallod-e, kedves, kezem fölemeltem –
    hallod-e: zúg…
    Ugye, a magányost, bármije rebben,
    figyelik a dolgok: hogy mire jut?
    Hallod-e, kedves, lehunyom a pillám,
    zaj ez is, mire megközelít.
    Hallod-e, kedves, újra kinyitnám…
    …de mért nem vagy itt?

    Moccanok épp csak – a selymes csendben
    ott van a lenyomata; örökre látszik
    a legparányibb indulat is, kitörölhetetlen,
    a messzeség feszülő függönyén.
    Ahogy én lélekzem, kelnek-tűnnek
    a csillagok.
    Ajkamra illatok itala árad,
    és távol angyalok karának
    csuklói derengenek felém.
    De akire gondolok:
    Téged nem látlak.

    Tandori Dezső fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Dsida Jenő – Ki érti?

    Szerettem volna adni,
    de nem volt: mit.

    Szerettem volna kapni,
    de nem volt: kitől.

    Szerettem volna enni,
    de üres volt a tányér.

    Szerettem volna menni,
    de nem volt: hová.

    Szerettem volna halni,
    de a Halál kitért.

    Szerettem volna élni,
    de nem volt: miért.

    1924. szeptember 10.

    Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár

  • Keresztes Ágnes – Egyedül

    Lehet erős az ember
    és próbálkoztam is vele elégszer:
    a mondat másik fele lemaradt:
    rávít a kényszer.

    Elbírtam én, amit cipelni kellett,
    mert nem volt hol letenni.
    Hányan mondjuk ugyanígy mosolyogva:
    ó, csupa semmi!

    Mert a magány, az szégyellnivaló,
    csilingelve riaszt, akár a pestis.
    Hát rejtegetett púpját megszokja lassan
    lélek is, test is.

    Néha boldog az ember egyedül,
    és néha kőkemény –
    de belül fojtott gyöngédség az asszony
    meg eszelős remény.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Garai Gábor – A perc kevés

    Hiába oltottam beléd magam
    nem vagy enyém, csak voltál.
    S lehetsz még, akkor sem maradsz.
    Lázadó szavam nem téged vádol
    de minduntalan belőled ront rám
    a reménytelenség.

    Közösségünk: káprázat, észrevétlen.
    A megtért tudatnak már bonthatatlan
    közeg vagy: köd, víz, mely
    amint kiléptem köréből, összezárul
    s nem maradtam nyomnak se benne
    kivetett egészen.

    Így nézlek. Szinte elképzelhetetlen,
    hogy testem veled elvegyült anyag.
    Nem lelem magam szádban, se szemedben.
    Ki vagy? Azt hinném, sosem láttalak.
    Így nézlek én társtalan rettenetben.

    Mert társat lel a lélek és a lét
    s örök legyen a pőre test magánya?
    Tízmillió év konok szégyenét
    hát soha senki sem törli le
    két testet végleg egy áramkörbe zárva?

    Ezért alélás minden ölelés?
    Akard: s a szégyent én veled letörlöm.
    A száj, az öl, a perc, a perc kevés
    a folytonosság kell már, az egész
    józanul is, és izzón és örökkön.

    És enélkül már el nem nyughatom.
    S ha sosem sikerült, s ha lehetetlen
    én megteszem! Akard: s minden ízemben
    te lüktetsz, én meg benned folytatom
    harcom a halál pártütése ellen.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Pilinszky János – Téli ég alatt

    Fejem fölé a csillagok
    jeges tüzet kavarnak,
    az irgalmatlan ég alatt
    hanyattdőlök a falnak.

    A szomorúság tétován
    kicsordul árva számon.
    Mivé is lett az anyatej?
    Beszennyezem kabátom.

    Akár a kő, olyan vagyok,
    mindegy mi jön, csak jöjjön.
    Oly engedelmes, jó leszek,
    végig esem a földön.

    Tovább nem ámítom magam,
    nincsen ki megsegítsen,
    nem vált meg semmi szenvedés,
    nem véd meg semmi isten.

    Ennél már semmi nem lehet
    se egyszerűbb, se szörnyebb:
    lassan megindulnak felém
    a bibliai szörnyek.

    Forrás: szeretem a verseket

  • Robert Frost – Az éjnek ismerője

    Az éjnek ismerője voltam én,
    ki záporban megy el s hazaoson,
    ha kialudt a végső utcafény.

    Bámultam szomorú sikátoron.
    Éji bakter mellett mentem tovább
    sunyt szemmel: én nem magyarázkodom.

    Megálltam, némítva lépés zaját,
    mikor kiáltás, hirtelen szűnő,
    a háztetők felett fülembe szállt,

    nem hívó, nem is búcsút üzenő;
    s messzebb, nem-földi magasság terén
    bolygó óra hirdette: az idő

    se-téves, se-igaz, nem holt, s nem él.
    Az éjnek ismerője voltam én.

    Forrás: Weöres Sándor fordítása

  • Andrássy Réka – Ne várj rám

    Ne várj rám többé. Elfáradtam nagyon.
    A világ végén ülök egy rozoga padon
    és lábamat lóbálom a semmi felett.
    Ülök itt magamban kettőnk helyett.

    Az ember nem felejt könnyen.
    Mindig meglepődök, hogy van még könnyem.
    Fázik a talpam, égeti a semmi.
    Mégsincsen kedvem mozdulni, menni.

    Ringatózom, mint egy kisgyerek,
    mellettem a Magány szendereg.
    Hiányokat szuszog és hízik a fájó nincseken.
    Félek, hogy felébred és a semmibe lök hirtelen.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Mircea Florin Șandru – Egy vers

    Mit írsz? – kérdi ajtót nyitva a gyermek.
    Verset – felelem –, egy verset az alkonyatról.

    Miért épp az alkonyatról? – kérdezi,
    olvasólámpám fénykörébe lépve.

    Mit írsz? – kérdi asszonyom,
    ablakot nyitva, s beereszti a huzatos levegőt.
    Egy verset – mondom neki –, verset a magányról.

    Miféle magányról? – kérdezi,
    kilép a lámpa fényköréből.

    Mit írsz? – faggat apám
    a folyosó homályába veszve.
    Verset. Egy verset a halálról – válaszolom.

    Hogyhogy a halálról? – hökken meg és zokog.

    Mit írsz? – érdeklődik a szomszéd, a díjbeszedő,
    a boltos és a bürokrata.

    Mit írsz? – kérdezi főnököm,
    míg a nap eseményei
    a nyomdagép tölcsérébe hullnak.

    Verset, egy verset – mondom nekik.
    Verset a csendről.

    Miféle csendről? – szól asszonyom.
    Csend még álmunkban se létezik.
    Sikoltozol, és azt mondod: hagyjál, hagyjál.

    Nem szeretem az alkonyt –
    szól a gyerek.

    Szobámba térve
    kuporgok a sötétben, elalszom,
    és senkinek se jutok az eszébe.

    Ha egyedül vagyok,
    fehér és fekete lovakat látok.
    Egy fehér lovat és egy feketét – így az apám.

    Torkig vagyok a halállal –
    mondja az orvos.
    Mindennap meghal valaki.
    A cementasztalokon sokan fekszenek, kiterítve,
    míg a rokonok értük jönnek.

    Sose szólsz semmit – mondja a szomszéd –,
    nem hallom a hangod.

    Hallgatok.
    Lassan elfogynak a szavak
    a csendről, az alkonyatról,
    a magányról, a halálról.

    Forrás: Lélektől lélekig