https://verskucko.com

Címke: magány

  • Székely János: Dal

    Fölém borul a lisztes ég
    pokróca, hallgatom az estet,
    s a lassú hóhullás neszét.
    Kabátom, gőgöm szertefeslett.
    Üzend, dal, dúdold szenvedés,
    bukfencet hányó gyermekeknek;
    jaj annak, aki szeret, és
    jaj annak, aki nem szerethet.

    Forrás: Szívzuhogás

  • Markó Béla: Győzelmes együttlétünk

    Ha mindig együtt lennénk, és ha mindig
    egymásba kapaszkodnánk, mint egy furcsa
    szörny, kettőnknek elég is lenne, untig
    elég, két szem, két kar, két láb, hogy újra

    meg újra, összetartva s összeszokva,
    végigjárhassuk napi útjainkat,
    s míg egyik kéz az üres szatyrot fogja,
    a másik kéz lekapcsolja a villanyt,

    s míg egyik láb a lépcsőt tapogatja,
    a másik láb a testet megtámasztja,
    s mit egyik szem lát, azt látja a másik

    kora reggeltől késő éjszakáig,
    ha egyek lennénk, mindhiába mennénk
    akárhová: ott is magunkra lennénk.

    Forrás: Szívzuhogás

  • Babits Mihály: Szerenád

    melyben a költő kedvese szépségét dicséri és a saját szomorú bujdosásait és egyéb bánatait igen keserüli

    Zeng a nád a tó fölött,
    zeng a szél a nádon –
    édes, álmaid között
    halld a szerenádom:
    ima rád e szerenád,
    tested titkos templomát
    dallal így imádom.

    Elefántcsont palota,
    boltozatos melled
    kettős márványoszlopa
    nyugszik egymás mellett,
    fejed fenn a vánkoson
    tornya, melyen átoson
    lágy tömjénlehellet.

    Érted, édes, messzirül
    jöttem a vasúton,
    hó közül és bérc mögül,
    sáron, havas úton,
    nyáron át és télen át,
    nádon át és éren át,
    szálltam a vasúton.

    Cirpel most az őszike
    szeles őszidőben,
    felijed az őzike
    távol az erdőben,
    béka zenél, zug a sás,
    hosszú volt a bújdosás
    teljes esztendőben.

    Béka zenél, zug a sás,
    szél kel az erdőn át,
    szomorú a bujdosás
    ezer esztendőn át,
    ezer évig élek én,
    s mindig, mindig sírok én
    az egész időn át.

    Forrás: Szívzuhogás

  • Ágh István: Te sem vagy barátom

    Fölfedezlek itt-ott,
    ácsorgunk a forgalomban,
    éppen úgy mint régen
    benzinbűzös kék vadonban,

    éppen úgy mint régen,
    kezünkben boros pohár van
    szőlőhegyi estén,
    gyertyavilág hintójában,

    de mosoly-álarccal,
    de unalmas áltatással.
    Műanyag kabátod
    zúg sok elhúzó kabáttal

    más világba, honnan
    barát nem tért vissza senki,
    csak ellenségedet
    nem tudod soha feledni.

    Te sem vagy barátom,
    hiába is képzelődöm,
    kevesebb a társam,
    eggyel több az ismerősöm.

  • Kosztolányi Dezső: Özvegy a villamosban

    Ennek az özvegynek itt a villamosban
    nem akar senki se
    helyet adni.
    Csak áll s lesi, hogy
    hová
    ülhetne le.

    Szemében pedig ez van: Irgalom,
    kegyelem, emberek.

    Messziről jövök én,
    gyermekszobákon és temetőkön
    bukdácsoltam előre,
    míg ide jutottam.

    De elhalt az uram, nincs, aki védjen,
    elhaltak fiaim,
    leányaim, kedves vejeim is,
    s most egyedül
    teszem meg ezt az utat,
    a végállomásig.

    Mondjátok, emberek,
    ha láttok itt, amíg dülöngök,
    rendkívül furcsa, kis fekete kalapomban,
    rogyadozó térdemmel,
    s a gyakori szüléstől
    megroncsolt méhvel,

    nem jut eszetekbe
    az édesanyátok?

    Forrás: MEK


  • Kosztolányi Dezső: Én is

    Ó Dante, aki búsan révedezve
    jártad szülőhonod szennyes sarát,
    s reád mutatva szólt hűtlen Firenze:
    „Ez egykoron lenn a pokolba járt”;
    Lenn jártam én is, s borzasztóbb pokolban,
    de nem vezérelt engemet barát.

    Kuszált hajakkal, sírva bujdokoltam,
    kígyó harapta vérző köldököm,
    s pillámra dermedt forró könnyem ottan.
    Csiklandozott hideg halálöröm,
    vacogtam én is kénes habjaidban,
    és útamat még máig is töröm.

    A Tantalusz kínkelyhét én is ittam,
    izzadtam jégbe, fáztam tűzkohón.
    Megettek ördögök, s a testem itt van,
    véresre martam ökleim mohón.
    És mindhiába a szívembe vert kés,
    ha meghalok, százszor megújhodom.

    Magam vagyok a poklom, az erem kész
    csatorna, hol forr a tüzes patak,
    futnék magamtól és nincs, nincs menekvés.
    Bukom, botorkálok a kín alatt.
    A tűhegyű korom, a néma éjjel,
    a vasfogós manók mind kínzanak.

    Felhagytam én már rég minden reménnyel.
    Az ásító bolton nincs semmi fény.
    Utamban a kétségbeesés vezérel.
    Ó, mert nekem nincsen Beatricém!

    Forrás: MEK


  • Szabó Lőrinc: Éjféli közjáték

    Esett és fújt; mint a sörét, úgy
    vert minden csepp, úgy süvített;
    de a Háromcsőrű Kacsában,
    hová behajtott a hideg,
    forralt bor és fűtött kemence
    mellett megenyhűlt a világ
    és zene kavargott a füstben
    és szinte riszálta magát:
     „Szőrösarcú kis cica,
     hol jártál az éccaka
     titokba?”

    Még vacogott bennem a lélek,
    de a nóta már megfogott
    s irígyen néztem a sarokba,
    ahol két csöndes és nyugodt
    úr mulatott… Maguk helyett a
    prímást nótáztatták fanyar
    és bölcs derűvel… Vacsoráztam
    s pattogva dünnyögött a dal:
     „Szőrszál szitába,
     asszony az ágyba,
     hosszába!”

    Telt az idő… Az urak ittak,
    mulattak „személytelenül”…
    Néztem, aztán elúntam őket,
    éreztem, pillám nehezül…
    Fáradt voltam… Nem is tudom már,
    cigány és vonó mit mesélt,
    mit rögtönzött, de annyi biztos,
    hogy a cicára visszatért:
     „Pirosszájú kis cica
     mit ettél az éccaka
     titokba?”

    És altatót zsongott a lárma
    és altatót zsongott a bor:
    az asszony hosszában, utána
    keresztben úszott valahol:
    egybefolyt bennem nóta, álom,
    meg a Háromcsőrű Kacsa
    s már csak végtelen messzeségből
    huncutkodott a muzsika:
     „Pirosszájú kis cica,
     húst ettél az éccaka
     titokba!”

    Lassan csönd lett… S hirtelen ég s föld
    darabokban szakadt reám.
    Felriadtam: …két tenyerével
    nyúzta bőgőjét a cigány,
    az egyik úr az öklét rázta
    s valami bestiát szidott
    és vörösen s a hegedűvel
    versenyt sivítva bőgte, hogy:
     „Pirosszájú kis cica,
     vessz meg még az éccaka
     titokba!”

    – Vessz meg! – bömbölte, és a másik
    fizetett. – Még az éccaka! –
    – No, no, – Vessz meg! – No, ne bolondulj! –
    Elhallgatott a muzsika.
    Mind hallgattunk. A két úr elment.
    Csönd. Kint az eső harsogott.
    Aztán cincogva és kajánul
    újra rákezdte a sarok:
     „Szőrösarcú kis cica,
     hol jártál az éccaka
     titokba?”

    Forrás: DIA

  • Szabó Lőrinc: Bolondok

    Menjetek máshoz vigaszért!
    Paphoz! Nőhöz! Akárhova!
    Aki itt még örülni tud,
    hazug, gonosz vagy ostoba.
    Nektek öngyilkosság, ami
    nekem céltalan nyugalom:
    mindent tudok és tűrök és
     unatkozom.

    Hogy más is voltam, nem segít,
    hogy más is leszek, nem vigasz;
    hogy tisztább voltam, tévedés,
    hogy tisztább vagyok, az is az.
    Nekem minden egyforma már,
    s hogy az élet hogy múlik el,
    a másé vagy a magamé,
     nem érdekel.

    Magányom koronás ura,
    mint minden féreg, vagyok én;
    nem több, mint amit megeszek,
    az állat, vagy a rab növény.
    Király vagyok, alázatos,
    ki díszeit és rongyait
    becsülni vagy szégyelni nem
     méltóztatik.

    Világ szíve, Nap, vén bolond,
    mindennek te vagy az oka!
    Te szültél! te mozgatsz ma is
    mindent buzgón ide-oda!
    Elnézem kis játékaid
    és azt mondom: Jó lesz, ha már
    társad, az a másik bolond,
     bennem megáll.

    Forrás: DIA

  • Tóth Árpád: Isten törött csellója, hallgatok

    Én csönd vagyok. Itt ne keress zenét.
    Olyan vagyok én ebben a világban,
    Mint az a gordonka, amelyet láttam
    Egy szép úri szobában, a sarokban.

    Húrjai elpattantak. A nyakán
    Gyászfátyol van átvetve, néma flór.
    S mégse volt érzelgős tárgy. Némi por
    Fedte már. Megbékélt évek pora.

    Oly fájdalom volt rája írva, melynek
    Már csöndje a szent, mint a remetének,
    Ki elfelejtett beszélni az évek
    Magányában, – s cellája küszöbén.

    Míg elkallódott életébe réved,
    Már nem emlékszik régi bánatára:
    Csak mintha némi fínom, messzi pára
    Vérezné be a dús alkonyatot,

    És tenné szebbé, istenibb titokká,
    Melyhez nem illik más, csak némaság.
    Üvöltsön hát a szájas sokaság,
    Isten törött csellója, hallgatok.

    Forrás: MEK

  • Tóth Árpád: Lélektől lélekig

    Állok az ablak mellett éjszaka,
    S a mérhetetlen messzeségen át
    Szemembe gyűjtöm össze egy szelíd
    Távol csillag remegő sugarát.

    Billió mérföldekről jött e fény,
    Jött a jeges, fekete és kopár
    Terek sötétjén lankadatlanul,
    S ki tudja, mennyi ezredéve már.

    Egy égi üzenet, mely végre most
    Hozzám talált, s szememben célhoz ért,
    S boldogan hal meg, amíg rácsukom
    Fáradt pillám koporsófödelét.

    Tanultam én, hogy általszűrve a
    Tudósok finom kristályműszerén,
    Bús földünkkel s bús testemmel rokon
    Elemekről ád hírt az égi fény.

    Magamba zárom, véremmé iszom,
    És csöndben és tűnődve figyelem,
    Mily ős bút zokog a vérnek a fény,
    Földnek az ég, elemnek az elem?

    Tán fáj a csillagoknak a magány,
    A térbe szétszórt milljom árvaság?
    S hogy össze nem találunk már soha
    A jégen, éjen s messziségen át?

    Ó, csillag, mit sírsz! Messzebb te se vagy,
    Mint egymástól itt a földi szivek!
    A Sziriusz van tőlem távolabb
    Vagy egy-egy társam, jaj, ki mondja meg?

    Ó, jaj, barátság, és jaj, szerelem!
    Ó, jaj, az út lélektől lélekig!
    Küldözzük a szem csüggedt sugarát,
    S köztünk a roppant, jeges űr lakik!

    Forrás: MEK