https://verskucko.com

Címke: magány

  • Pilinszky János: Kihűlt világ

    E világ nem az én világom,
    csupán a testem kényszere,
    hogy egyre beljebb, mint a féreg
    furakodom beleibe.

    Így táplálkozom a halállal,
    és így lakik jól ő velem;
    az életem rég nem enyém már,
    vadhúsként nő a szivemen.

    Minden teremtett elevenből
    kijózanodva a szemét
    így ütközik ki, leplezetlen
    föladva hiú szégyenét.

    A mindörökre ismeretlen
    végül is így lesz otthonos.
    Mint hervadás az őszi lombot,
    a pusztulás bebalzsamoz.

    Kihűlt világ ez, senki földje!
    S mint tetejébe hajitott
    ócskavasak, holtan merednek
    reményeink, a csillagok.

    Forrás: DIA

  • Pilinszky János: Stigma

    Testvértelen szád meztelen
    remegni kezd és tiszta
    fénnyel ragyog fel melleden
    az ismeretlen stigma,

    bordáid közt a drága jel,
    mely örök sebet éget
    és többé sose tűnik el,
    csak mélyebb lesz a mély seb.

    Csak mélyül és be nem heged,
    örök halállal árnyal,
    s te fölállsz: növő szél vezet
    a megnyílt éjszakában.

    Átlépve házad küszöbét
    útnak eredsz a csöndbe,
    nem tudva merre és miért,
    hogy áldni fogsz vagy ölsz-e?

    Csak mész. Köröskörűl hegyek
    roppant magánya, itt-ott
    kivert tanyák és félszerek
    gazdátlan foltja villog,

    és küldenek, hogy vándorolj,
    bár buknál végre holtan
    a puszta földre, ajkadon
    kibékülő mosollyal.

    De ekkor szűk ösvényre érsz
    és hirtelen megállasz,
    mögötted hosszú csönd van és
    némán előtted áll az,

    kiért elhagytad mindened,
    száműzetésbe mentél,
    mert sorsodat ki fejtse meg,
    ki az, ha ő se testvér?

    Megállsz előtte, meztelen
    sebed kitárva, melyet
    a messzeségből melleden
    nehéz hatalma ejtett.

    És vársz, mint fáradt katonák,
    hisz nincs már senkid itten.
    Ő visszanéz az esten át,
    csak néz, és meg sem ismer.

    Forrás: DIA

  • Dsida Jenő: Bolygó lélek

    Ködfallal vagyok bekerítve most.
    Íme, nem tudnak semmit rólam,
    se jót, vigat, se panaszost.

    Itt megyek én.
    Egyik ködtől a másikig,
    egyik tócsától másikig.

    Ez a fej,
    ez a szív,
    ez az enyém!

    Körmöm magát a ködbe vájja
    és együtt futunk ketten, így:
    Bolygó lelkem, s atmoszférája.

    Mindenki így jár,
    ködbeburkoltan, árván, hangtalan;
    nem látjuk,
    nem értjük egymást:

    mert, jaj, mindünknek más világa van! –

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Csoóri Sándor: A harmadik nap esni kezdett a hó

    Az első nap arra volt jó,
    hogy mindent elfelejtsek.

    A második arra, hogy mindenre emlékezzek.

    S a harmadik nap esni kezdett a hó
    és megszületett a sejtelem,
    hogy most már mindig esni fog,
    homlokodtól a szádig,
    szádtól az ágyékodig,
    végig tested hosszán,
    végig az életemen.

    Havazni fog a mennyezet, a telefonkagyló,
    ha fölemelem,
    az elmosódó gyerekkori ég, ha hátra nézek.

    Megrekedt fák és megrekedt kazlak közt is
    csak a hó kísértete kószál,
    az elsötétített földeken megül,
    a háborús menekülőket megkoronázza…

    És tudtam már, hogy nem leszek egyedül,
    elkísér ez a hóesés, ahova megyek,
    leül mellém a vonatba,
    átkel velem a tengeren,
    füstölgő autógumik s levegőtlen városok éjszakájában,
    megszólít anyanyelvemen
    s országokat hódít nekem,
    mert országot hódítani
    te akartál –

    s ha hazám se lesz, mert nem lesz erőm
    vallani róla,
    bezárkózom ebbe a havazásba,
    mint aki fehér inget vesz föl:
    s nem veti le,
    csak az utolsó napon.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Lucian Blaga: Pán énekel

    Magam vagyok bogáncsruhámban.
    Egykor enyém volt a csillagos ég is,
    s mind e világnak
    sípomon én muzsikáltam.

    Most hangol a Semmi, húrjába kap.
    Most barlangomba nem köszönt
    be a vendég,
    csak szalamandrák tarka népe jő,
    és a hold látogat meg
    néhanap.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Lator László: Éjjel

    Nem tudtak még a lassú órák
    kalapácsai összetörni,
    nem hajolnak hozzám a fák,
    némák a lángoló madarak.

    Egészen bennem él az éj
    kifájhatatlan szürkesége,
    szétszórt keserű szavaim
    senki se szedi fel.

    Az árnyék hosszan rám zuhan,
    eltátott számon sűrű csend ül,
    homlokomról az éjszakát
    kezem kínlódva tépi.

    A puszta utcán kóborol
    valami könnyű, árva árnyék,
    a hold a barna foltokon
    sárgán, hidegen elgurul –

    Reggelre majd a szürke köd
    hosszú csíkokat húz az utcán,
    és dermedt számról földre hull
    a széthasadt kiáltás.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ágh István: A magány közhelyeiből

    Akkor sem vagyok egyedül, ha elmész
    pár napra, mindig az jár az eszemben,
    hogy nem vagy itt, s mint egy hívatlan vendég,
    formát öltött hiányod költözik be
    hozzám, és nem hagy békén megnyugodni,
    pedig e kurta árvaság csak annyi
    együttlétünkhöz képest, mintha boltba
    szaladtál volna, én meg délben itthon
    fölmelegítem főztödet, szorongva,
    hátha özvegyi ebédem fogyasztom
    kihűlőben, s akár az élet vége
    kifárad lassan ételeid íze
    számban, s már nemcsak téged nélkülözlek,
    az egész lakást, a házat, a várost,
    ahogy az egyetemes kényszerképzet
    kibírhatatlan alakít magához
    pár napra, közben az jár az eszemben,
    mivé lennék, ha nem szeretnél engem.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Karácsonyra

    A szent estén majd eljövök ide.
    Álmaim szekerébe fogatok
    És szólok fantáziám táltosához:
    Hipp-hopp, ott legyek, ahol akarok,
    És álomhintón eljövök — ide.

    Itt minden fehér lesz, — fehér, s halott.
    Csak egy hang lesz a halott rengetegben:
    A zúgó patakok.

    És én fenyőtől fenyőhöz megyek
    És minden fenyőt megsimogatok.

    És megkérdezem: virrasztotok még?
    És megkérdezem: hogy aludtatok?

    És aztán feltűzöm a szívemet
    A legmagasabb fenyő tetejére, –
    S imába kezdek: Magány, Mi Anyánk…

    Néked ajánlom égő szívemet…

    Olyan lesz, mint egy karácsonyfaláng.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ladányi Mihály: Magány

    Utazásod is bekövetkezett,
    s a füstön át elbúcsúzott az arcod,
    mint egy fénykép, ha elhamvad a tűzben,
    mint szomorú szonáta, ha az ütem felén
    a vonó lehanyatlik,
    mint céllövőversenyen a galamb, ahogy
    kiterített szárnyakkal elzuhan,
    mint fehér robbanás, amelyre gomolyogva
    a füst és korom kazla dől,
    mint felgyújtott város, ahol senki sem él
    s a hó reggelre egészen befödte,
    mint elsüllyedt sziget, amely fölött
    még zavaros a víz.

    Lucsokban állok.
    Tél van.
    A pályaudvar csukott koporsó.
    A fekete vagonsor hideg halott.
    A ködből szavaid vércseppjeként ragyognak
    a szemaforok.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Hajnal Anna: Mégis

    Az angyalt akit mellém adtál
    Elvitted. Magamra hagyattál.
    Most elgyengülten, roskadottan,
    Elárvultan, kitagadottan
    Félve emelem hozzád orcám:
    Lányod vagyok, hajolj le hozzám…

    Forrás: Lélektől lélekig