https://verskucko.com

Címke: magány

  • Reményik Sándor: Maradj velem!

    Maradj velem – hisz nem kívánok semmit
    Tetőled, csak hogy néha lássalak.
    Maradj velem, csak hogy mint illat lengd be
    Néhanapján nagy árvaságomat!
    Maradj velem, szólj hozzám néha-néha,
    S ha én is szólok: rossznéven ne vedd –
    Szeresd versem rendetlen ritmusát
    S számláld rendetlen szívverésemet!
    Különben maradj hites uradé – –
    Különben maradj Krisztus uradé – –

    Az egyiktől is ennyit kértem én.
    A másiktól is ennyit kértem én.
    Te tudod Isten: bűn volt-e vajjon
    Ez a könyörgés és ez a remény – –?
    Elvitted egyikét a föld alá,
    És más tájékra most a másikat.
    Itt hagytál engem tehetetlenül
    Könyörtelen csillagaid alatt.

    Hisz néha fényes híd a messzeség,
    De máskor mégis nagyon-nagyon kell
    A biztonság, hogy kéznyujtásnyira
    Itt van valaki – kell egy kis „közel” –
    A néhanapos drága lehetőség:
    Az egy-város, a szomszéd-utca kell.
    S egy hozzámhajló röpke pillanat,
    Mely megsimítson, mint virágos ág.
    Elmúlhat tőlem különben örökre:
    Mit szerelemnek szólít a világ.

    Maradj velem! Leszáll az én napom.
    Bagoly huhog szálló napom felett.
    Maradj velem! E jajra ki felel:
    A világ végezetéig veled?!
    Maradj velem! Oly örök ez a kérés!
    És tiszta, mint a hó kristályai.
    Maradj velünk: Jézust is erre kérték
    Alkonyba-hulló tanítványai.

    1937

  • Czóbel Minka: Ultima ratio

    Hogy mért hervadnak a virágok? –

    Ne kivánj többet, mint egy álmot,

    Az álom élet édessége:

    A boldogság, a csend, a béke.

    Hogy mért magányos minden lélek? –

    Szived álmát ki érthetné meg!…

    Mit láthatnál az izzó napban???

    Örök, szent, a változhatatlan.

    Szellőre megmozdúl a lég is. –

    Te élsz, s boldog vagy még is, még is,

    Hisz’ elkisér fanyar magányba

    Lelked átlátszó, fehér álma.

    Forrás: Vers mindenkinek

  • Bajza József: Vándor alkonydala

    Csüggedezve inganak

    A kifáradt láb-inak;

    Esthomály borong utamra,

    Szállnak a fény bájai;

    Idvezllek, ti béke honja,

    Gyászfenyűk magányai!

    Puszta tér vadonjain

    Hagytak útitársaim;

    A korányi bíbor égben

    Fenn ragyogló istenek:

    Kény, dicsőség és szerencse

    Fellegekben tűntenek.

    S mint sötétes éjjelen

    Bolyg a sajka fénytelen,

    Úgy bolygék magamra hagyva

    Hozzád, csendes ősi hon!

    S boldog én már megpihenni

    Itt fogok nyugpartidon.

    Küzdjetek ti, küzdjetek,

    Szélvész-hányta tengerek

    Örvényin, villám s habokkal,

    Bájremények csolnakán:

    E sötét partnál kiköttök

    Majd a hosszas út után.

    Forrás: Vers mindenkinek

  • Ady Endre: A kék tenger partján

    Ahol mások élnek, szeretnek,
    Én eljöttem ide betegnek,
    Csókot temetni, álmot dobni,
    Nyugodt partokon nem nyugodni.

    Mindig a holnapra mosolygok,
    Elvágyom onnan, ahol bolygok,
    Úgy vágytam ide s most már szállnék.
    Óh, én bolond, bús, beteg árnyék.

    Forrás: Vers mindenkinek

  • Viktor Szosznora: Kristálya vágynak és reménynek

    Kristálya vágynak és reménynek,
    száz hófúvás, száz holdgaras!
    Maradjak, menjek, sose kértek,
    én hajszoltam magányomat.

    Állok mélység felett. Az égen
    két griff száll. Kékség tengere.
    Ó, hullámok, csipkés enyészet! –
    nincs rátok szó és nincs zene.

    Kristálya kínnak, feledésnek,
    kongó, komor harang-imák!
    Hol hold derengi e vidéket,
    hol nap forralja, mint a vágy.

    Itt állok. S nem lépek a mélybe.
    De serlegem Rád emelem.
    Iszom bronzát a bornak, és e
    bronz fénye boldog énekem.

    Dalolok. S nem a keserűség
    kottázhatatlan énekét.
    Túlérett felhő hozza hűsét,
    frissítő záport küld az ég.

    Itt állok. Poklaim ledőltek,
    nem vesznek rajtam már erőt.
    Kristálya légnek és időnek,
    ó, vágy- és létezés-erőd!

    Fordította: Baka István

    Forrás: Vers mindenkinek

  • Rákos Sándor: Reggeli felismerés

    Amint meghajló vállamra sugárban
    zuhant a víz – befont és elhagyott, –
    belém sajdult, kuporogván a kádban,
    a testi kín, hogy: egyedül vagyok!

    Hasogatón, mint csúzos fájdalom,
    csontomig átalverve, tört reám;
    külön érezte a kezem, a lábam,
    homlokom, tarkóm, a szemem, a szám.

    Mint egy hirtelen rosszullét, olyan
    váratlanul jött, – fázni kezdtem és
    sovány karommal, mely a csap felé nyúlt,
    játszadozott a finom remegés.

    Ha így látnál – ezt gondoltam riadva –
    reszkető újszülöttként, meztelen,
    amint vakon röpködő ujjaimmal
    a fürdőkád peremét keresem,

    ha így látnál, állati félelemnek
    reflexével kisfius arcomon,
    amíg a biztos zuhanás előtt
    egy pillanatra megkapaszkodom,

    mit éreznél? Talán szánalmat, undort,
    mint vonagló bogár kínja fölött?
    Olyannak néznél, mint az üres fészket,
    melyből a gólya délre költözött?

    Elfordulnál, mintha illetlenül
    viselkednék előtted valaki?
    Megnémulnál, mint ki iszonyatot
    nyelt el s nem mondja ki?

    Vagy megfontolnád, mit régóta tud
    a sorsomat gyökeréig tudó:
    hogy isten lakott egykor bennem is
    s nyelvem hegyén lombosodott a szó,

    a teremtés igéje, a „legyen!”;
    s a gazdag vemhü anyag ősködébül,
    világok pontos mértéke szerint
    bordám alatt esthajnalcsillag épült?

    De, jaj, váratlan összeütközés,
    robbanás néma planéták között!
    Pályám íve hirtelen legörbült…
    S most tépett szárnnyal, balul körözök

    és felejtem a kihunyt csillagot,
    a diadalmast, bátort, nagyszerűt;
    fénytelenül, dideregve futom
    a reám-merevülő jeges űrt;

    s bénán, zsibbadtan sajog a szivem.
    Magány borítja, mint rideg kötés.

    – – – – – – – – – – – – – – – – – –

    Átvérzett pólyámat felmutatom
    a hallgató, üres egeknek és
    néked, egyetlen, ki segíteni
    tudnál rajta, hogy ne légyen ilyen:

    jöjj a szíveddel egészen közel,
    hadd forrjon hozzá én csonka szivem!

    Forrás: Vers mindenkinek

  • Juhász Gyula: Születésnapom

    Mint nyárfák hárfázása nyári éjen,
    Olyan magányos és olyan talányos
    Elzengő ifjúságom, vert reményem.

    Ma fájón int felém sok régi város
    És távol táj, hol fiatal fehéren
    Az élet kacagó volt és világos.

    S egy húr ezüstje sír, a fája ében,
    A hold ma sírokon jár s hervadásos
    Az éjszaka. Huszonhat éve éppen…

    Forrás: Vers mindenkinek

  • Parancs János: Ahogyan

    Ahogyan a féloldalára dőlt.
    Ahogyan gyermeki bizalommal
    kinyújtotta a kezét.
    Ahogyan tehetetlenül.
    Ahogyan magára hagyottan.
    Ahogyan egyre nézte, várta.
    Ahogyan végül megértette.
    Ahogyan a kezét visszahúzta.
    Ahogyan a sorsát elfogadta.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Juhász Gyula: Nietzsche Naumburgban

    Egy árny kószál a parkban őszi estén,
    szánd meg s imádkozz érte, jó keresztény,
    az égbe tört és pórul járt szegény.

    Most vánszorog, jár körbe-körbe némán,
    nagy homlokán és kiégett szemén árny,
    nincs nála nyomorúbb e földtekén.

    Mégis, ti, kiknek a menny megígérve,
    ti jámborok, reám figyeljetek:
    hős és nemes e szánandó beteg!

    A gondolatcsaták közt folyt ki vére,
    s bár mennyetekre nem váltott jogot,
    e földre onnan egy kis fényt lopott.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Juhász Gyula: Az áloévirág

    A kert ölén sötétlik, mint a bánat
    az áloé, a száz évben nyitó.
    Rejtelmesen csobog a kerti tó,
    tükrén az első csillag fénye bágyad.

    Sötét, magas apáca árnya lebben,
    az angelusztól megcsendül a táj,
    a jázminoknak dús illata fáj,
    porladó álmok nyílnak ki a kertben.

    S a bús klarissza, ráboruló éjben
    elmélázgat az áloélevélen,
    melynek virágát látta még a gyermek.

    S mely egykor – ó, de néki soha, soha! –
    szirmát is bontja, illatát is ontja
    jövendő ifjúságnak, szerelemnek.

    Forrás: Lélektől lélekig