Címke: magány

  • Egyed Emese: Közjáték

    Egyedül hozzád szólnom nem szabad.
    Fűre hajtották a bárányokat.
    A hófoltok Szinyei Merse
    Pál játéka: dombok és felhők verse.
    Félvágás szekér szomorú lovával.
    Vetési varjak dolgoznak a földön.
    Félbemaradtak házfedelek, kertek.
    Vakondtúrás és mart sárga virága;
    nyíltszíni fejtés, ködbeborulás.

    Hadd soroljak fel élő képeket,
    hadd fűzzek láncot, kalapáljak gyűrűt:
    ékességek születnek vas szavakból;
    későre jár, zátonyrakó idő.

    Nem látható, de erdők lombja nő,
    vizesárkok mélyébe moha fészkel,
    és sem ének, sem álom nem fakad
    vers gyökerén: valami közbejött.

    Egyedül hozzád szólnom nem szabad.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reviczky Gyula: Szeretem a magányt…

    Szeretem a magányt, a csendet,
    Ha odahúz édes titok.
    Ott szövök álmot, ott merengek,
    Megenyhülőn csak ott sirok.

    Szeretem a világi lármát,
    Hol elkábúl az öntudat,
    Ha vérező szivembe vágják
    Unalom, kétség karmukat.

    S ha örömem van, úgy szeretném
    Kitárni más előtt magam
    És ráfonódni, mint a repkény
    A szívre, mely virágtalan.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Viktor Szosznora: Edgar Poe olvasása közben

    Oly jó volt: asztalom üres.
    Nem írok. Senki sem keres.
    Szobám a csönd megülte.
    Azt hittem: nem kell az ima.
    Ám ekkor ablakomon a
    Fehér Galamb repült be.

    Légy-nem-kavarta félhomály.
    Csillag szilánkol, szerteszáll.
    Csak szentjánosbogárka-
    villanytücsök! De nyitva volt
    az ablak – behatolhatott!…
    S Ő besuhant szobámba.

    Nem Ararátról olajág-
    hozó, olimposzi sasát
    hozzám Zeusz se küldte,
    nem angyal, poklokból jövő,
    nem postás… Nem előkelő
    éttermek drága sültje.

    Ismertem Őt. Vörös szemét
    Álmomban rám mereszti rég,
    karmai – farkaskörmök.
    A tintatartómba hajolt,
    kacsingatott és grimaszolt…
    Én tudtam – Ő a Küldött.

    Tudtam, ki Ő. No, rajta hát!
    Minek időzni, ha lejárt
    időm? Eb, aki bánja!
    Nem esdeklek – “Jaj, Istenem!”,
    sebészkedjék csak lelkemen
    kirurgusok királya.

    Sűrű sötétség. Rezeda-
    illat! S Ő csőr-szikével a
    bordáim szétnyitotta.
    Én csak feküdtem. Elhagyott
    erőm. Többé már nem tudok
    felugrani sikoltva.

    S ő szétbogozta szívemet,
    kivette élő lelkemet,
    s én szóltam hozzá: “Jól van,
    ha kell a lelkem, fogja már,
    Ön hószín mennyei madár,
    én emberfia voltam.

    Lélek? Minek is az nekem?
    Elsüllyedt már a reggelem
    a kerti rőt avarban…”
    S Ő (Gamajun!) a lelkemet
    elvitte, bár még remegett.
    S én egyedül maradtam.

    Így lelt a mindennapi nap.
    Nem olvasták soraimat.
    Mint akire dolog vár:
    loholtam, préselt a tömeg,
    s éreztem, testek közt csak egy
    testforma test vagyok már.

    Keringek, föld a nap körül,
    magam s magamnak tükörül.
    Kospata és toportyán-
    fogak. Magamnak bégetek,
    s vonítok sziklás táj felett:
    magamban – minden órán.

    Baka István fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Idézet

    INDIÁN MORÁL

    A békepipával is jól fejbe lehet verni felebarátodat.

    Balla D. Károly

  • József Attila: Várlak

    Egyre várlak. Harmatos a gyep,
    Nagy fák is várnak büszke terebéllyel.
    Rideg vagyok és reszketeg is néha,
    Egyedül olyan borzongós az éjjel.
    Ha jönnél, elsimulna köröttünk a rét
    És csend volna. Nagy csend.
    De hallanánk titkos éjjeli zenét,
    A szívünk muzsikálna ajkainkon
    És beolvadnánk lassan, pirosan,
    Illatos oltáron égve
    A végtelenségbe.

    Forrás: Lélektől lélekig

    vágyakozás, szerelem, magány

  • Parancs János: Vége a közös nyaralásnak

    Tíz nap után most egyedül,
    egyedül mint a csont,
    egyedül mint az almacsutka,
    mintegy szemétre hányva,
    az ürességben kalimpálva,
    fejjel lefelé, zuhanva
    ama nevezetes csőben,
    a közöny bűzös, langy tavában,
    mint a lomha víziló, ásítozva,
    esztelenül, testi megváltásra várva,
    mint a gyermekek, a szelíd bolondok,
    mozdulatlanul, egyetlen pontra koncentrálva,
    mindent föladva, mindent felejtve,
    az érzékelés kapuit bezárva,
    s még mindig törekedve, akaratlanul
    a valaha áhított cél felé,
    mint az elhajított kő, tehetetlenül,
    semmi jót nem remélve, mint a sárkolonc

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sinka István: Fáradt ember tünődése

    Országúton hóbaesve:
    Úgy lep el egy téli este
    Lábamnyomát temetve majd?
    Az ég sem lesz holdvilágos?…
    A boldogság messze szálldos
    S kerül engem,
    A kósza, merengő magyart?

    Új nászon majd citera peng?
    Engemet meg temet a csend,
    Temet a tél s belep a hó?
    S könnyek értem hullnak néha?
    Vagy a vándor messzi, néma
    Haldoklásán
    A szél lesz csak a sirató?

    S a túlvilág messzeségén,
    Vagy ott lenn a sírom éjén,
    Majd megszűnik a kín, a jaj?…
    – Föld méhiben, síri csendben,
    Ott majd szépen megpihenve,
    Távol tőled,
    Te földi gond s te földi baj!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Zágorec-Csuka Judit: Későre jár

    Hosszú kételkedés után nem hívod
    fel barátaidat, nem keresed őket,
    nem akarsz a sok gyűrődés után
    megbocsátani, nem kellenek többé
    az összefüggések, nem kellenek többé
    a hízelgő beszédek, nem nézel bele
    noteszeidbe sem, fölösleges lesz
    az írás is, pedig a szavak sok
    mindent még elárulhatnak, nekik
    majdnem mindegy, hogy Adyt
    idézel, vagy Kosztolányit, reménykedjél,
    lehet, hogy megtűrnek még, de még
    néhányszor szíven döfnek a blöffölés
    könnyű szlogenjével, ne politizálj,
    újabb rendezések helyett itt van
    a jól bevált színpadi kép, egyre
    megy, ha tanár vagy, vagy költő, de
    lehetsz még bohóc is, csak szórakoztass,
    adj újabb szenzációt, legyél gyors és
    felületes, de ne legyen megoldás,
    a színfalak mögött úgysem várnak
    rád, inkább ottmaradjon torkodban
    a kimondatlan szó, ne legyél többé
    letisztult klasszicista, sem avantgardista,
    csak hallgassál, mint az elhagyott
    sírjel, későre jár, későre jár…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Bognár Barnabás: Kopogás

    Hangosan kopogtattak az éjjel,
    s álmom, mint ólom húzott vissza
    meleg paplanom alá;
    és vártam, hogy majd elcsitul
    a kopogás.
    aztán újból felébredtem félig,
    s megint hallottam valamit.
    kíváncsiságom elhúzott az
    ablakig, s kinéztem azon:
    mintha mindenki ott lett volna,
    legalább is sokan voltak,
    de nem volt kedvem látni
    egyáltalán. aludtam tovább.

    Másnap furcsa csend volt odakint.
    semmi zaj, semmi kopogás.
    minden zörej kinézni késztetett,
    de csak a szél babrált a párkányon.
    éjfél volt. és még mindig semmi.
    egész éjjel fent voltam és vártam
    és vártam, és nem jött senki.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Rákos Sándor: Elmenőben

    hagytad reám csak világod fonákját
    minden édesnek keserűjét
    karcos csókot karmos simogatást
    fészek helyett a magány vermeit

    halálra ítélt rabok vacogása
    bogár kínja taposó talp alatt
    vonító kutyák kétségbeesése
    halljad uram ezt volt az életem

    választottál üldözőim kedvére
    ordas évek farkastején neveltél
    szántál mindenkor mindenben vesztesnek
    pályám bérével adósom maradtál

    elmenőben áldjalak-e vagy inkább
    átkozzalak te áldás-átok-osztó
    kétségek közt kérdőjellé görbülve
    szóra bénán leborulok eléd

    Forrás: Lélektől lélekig