Szemed helyett nézem a monitort.
Kezed helyett a billentyűkhöz érek.
Hol a sok sziporkázó gondolat?
Nincs üzenet. Kikapcsolom a gépet.
Ez a reggel is olyan, mint a többi.
Kinézek, hátha kisütött a nap.
Benn szürke falak, kinn szürke ég.
Szürke közel és szürke messzeség…
Szürke szivárvány szürke táj fölött?
Hát nincs remény, a tavasz megszökött?
Csak hiány van, mely egyre jobban éget,
s én bámulom e tenger szürkeséget.
Forrás: Facebook
Megtágul ismét a tömött
világ. Ágbogaik között
egyre nagyobb darabokban
őrzik a fák az eget.
A végtelenből jő a szél,
szárnyán madár és holt levél,
messze röpülnek a széllel –
lankad a nyári verő.
Az ablakodnál ülsz, s figyelsz,
vagy tán csak ülsz, nem is figyelsz –
szürke ború a szívedben,
hallgatod énekeit.
Volt egyszer pártod és hadad,
most itt tűnődöl egymagad –
ó, nem elég, ha szeretnek,
hogy te szeress, az a fő.
Sötét-hajú, mi lesz veled,
ha majd az ősz benned temet,
benned alél el az élet,
száll a levél, a madár?
Forrás: Szeretem a verseket
„Furcsa társ a magány. Amink van, megoszthatatlanná válik.
Amink hiányzik, kétszeresen hiányzik.
A víz fölé hajolva tükörképünkben pirosabb és élőbb a vér,
mint mibennünk, ha magányosak vagyunk.”
Forrás: Lélektől lélekig
Néha jó csendben maradni,
Semmit nem mondani,
Meg sem szólalni,
Órákig hallgatni.
Néha jó csendben maradni,
Emlékeket betakarni,
Fájni, kívánni, vágyni,
Egy helyben, mozdulatlan várni.
Néha jó csendben maradni,
Senkit, semmit hallani,
Túlélni, élni, remélni
Egyedül félni, s örökké remélni.
Házakat emelt körém a sötétség –
s a házakban nem lakik senki.
Fákat ültet körém a képzelődés –
s a fáknak nem támaszkodik senki.
Gyerekkoromból egy fekete kutya
szaglászgat erre, habos a szája széle,
fölnéz az égre
s üres az ég, akár egy kinyalt kutyatányér.
Nevetnem kell ezen a buta magányon,
mint egy kitalált állatfajon,
nem ezért születtem én a világra,
nevetnem kell hát magamon.
Egyetlen titkom van csak: szeretek élni!
s nem takargathatom tovább, mert elmúlik az élet.
A képzelt fák közé tévedjen be a Nap
éles fejszével és sikoltó körfűrésszel.
Szükségem van az ifjúságra,
mint útlevélre az utazónak;
szükségem van a kezetekre,
hogy minden magányt leromboljak;
a szátokra, hogy a megromlott
igazságokat porba köpjem –
elvész a föld, ha nem élhetek
boldogítóan s vakmerően.
Utak röppennek el szemem előtt,
mint éjjel fénycsóvás bogárkák.
El kell indulni minden útra,
az embert minden úton várják.
Nincs halálos érv a maradásra,
csak a találkozásra s a kalandra –
Jegenyék, zöld, zöld szökőkútjaim,
záporozzatok tavaszt a magasba!
Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia
Nem különböznek: komor s víg napok.
Bár ragyog rózsás öröm reggelen,
Mert legdrágább szerelmem itt hagyott,
Búskomor éj nehezül szívemen.
Magányomban e szív alig piheg,
Habár a Nyár kezén a föld forog,
Halotti leplek vonják lelkemet;
Nem különböznek: komor s víg napok.
Habár a dús szél játszik, andalog
A fűszállal hullámzón, szüntelen,
E nappal felhevülni nem tudok,
Bár ragyog rózsás öröm reggelen.
És bájtalan a fecske röpte fenn,
A menny, az égi kék fakó, halott,
Ha szép, nem nekem, ami megterem,
Mert legdrágább szerelmem itt hagyott.
És karmazsin rózsák lobognak ott,
És százszorszép-permet a réteken,
Emitt pedig pipacspiros habok.
Búskomor éj nehezül szívemen.
Ez lett tehát szánandó helyzetem,
Ha messze mégy, világom, sorvadok;
Istenemre, mindvégig remélem,
Amit te mondasz, s amit mondhatok
Nem különböznek.
Forrás: Lélektől lélekig
Sötét hajam ma, vagy holnap
úgy lehull, mint a tölgyfalevél.
Mindenemből csúful kifosztott
az a nyár, Mea, és ez a tél.
És az arcom, mely szép volt teérted,
megijeszt s kigúnyolja magát.
Gally voltam egy tölgyön, amelyre
a nagy bú felaggatta magát.
Letörtem s elszállott felőlem
a vihar, az eső meg a szél.
Egy-egy sóhaj, mit elhoz még néha
az a nyár, Mea, és ez a tél.
Most a porba magam beleásom,
hogy el ne vesszek: bús játékszered;
hátha erre jössz, öregen, egyszer
s elmélázva kezedbe veszed.
Forrás: Lélektől lélekig
Hó borította hegycsúcsok között,
Hol fenyők ágán hintázik a Tél,
Árva fecske zihálva röpködött,
Tollruháját tépázta a szél.
Mondanák sokan: „Ostoba madár!
Zord szirtek között ugyan mit keres?
Puha fészket, társat úgysem talál,
Csak a halál házán lesz néki eresz!”
Száll a fecske egyre magasabbra,
Sebzi szárnyát az éles sziklaperem,
Sírós már egykor csicsergő hangja,
Vörös vér csorog a mély sebeken.
Hegytetején áll a Nap, bíbor a fénye,
Gyászszalag fölötte a vékony felhő,
„Ki magányba fut, s elfogy reménye,
Az élet ül sírjához, hangja lesz kesergő!”
Forrás: Lélektől lélekig
Légy csak magad, ne fuss az istenekhez,
a végtelenbe lökve – járj magad.
Az ember a tömeg zajába elvész,
de a magány habtengerén szabad.
Légy csak magad te, a magány igazság,
szakítsd el az álság ruházatát,
az ember itt magába vívja harcát,
nem jön segítni őt hazug barát.
Légy csak magad, a harc, s veszély között.
Küzdj, s vessz el úgy, mint a hajótörött,
ki fuldokolva csap le a habokra.
S egy óceánnal száll ki zordonul
s büszkén vesz el, amíg a víz lenyomja,
mert rája mégis egy tenger borul!
Forrás: Lélektől lélekig
Az este éhes, elnyeli a fákat,
A házakat, az utcát, a teret.
Mint örömöt, ha elviszi a bánat,
Rossz szándékot a lelkiismeret.
A Hold pihen, nincs kedve felébredni,
Az égre szór pár vaksi csillagot.
Feje alatt felhőkből puha párna,
Bezárkózik, nem nyit ablakot.
Nekem sincs kedvem így maradni ébren,
Vándor vagyok, hát itt is van helyem!
Forrás: Lélektől lélekig
