Én ittam borát már a hatalomnak,
Amit a lélek ad.
Élveztem magamat
Hegyen, tömeg felett.
A rámszegezett izzó szemeket
Láttam.
Láttam a népet megremegni láztól,
S várni, hogy lelkem bús csipkebokrából
Mikor csap ki a láng?
Tapsolt, zúgott az emberáradat, –
S én hálátlan, ezalatt felfedeztem
Egyetlen arcot, mely hideg maradt.
Forrás: Lélektől lélekig
„A legfontosabb dolgokat a legnehezebb elmondani. Ha ezekről beszélsz, nevetségesnek érzed magad, hiszen szavakba öntve összezsugorodnak – amíg a fejedben vannak, határtalannak tűnnek, de kimondva jelentéktelenné válnak. Ám azt hiszem, többről van itt szó. A legfontosabb dolgok túl közel lapulnak ahhoz a helyhez, ahol a lelked legféltettebb titkai vannak eltemetve, irányjelzőként vezetnek a kincshez, amit az ellenségeid oly szívesen lopnának el. Ha mégis megpróbálsz beszélni róluk, a hallgatóságtól csak furcsálló tekinteteket kapsz cserébe, egyáltalán nem értenek meg, nem értik, miért olyan fontos ez neked, hogy közben majdnem sírva fakadsz. És szerintem ez a legrosszabb. Amikor a titok nem miattad marad titok, hanem mert nincs, aki megértsen.”
Lélektől lélekig
A platán utolsó levelét
is letépte ma a szél.
A ködös utcán
csupán a vacogó
november kísér.
A nyirkos avaron
lépteim koppanása
suttogássá csitul és
a nagykabát
fázva ölel át.
Üres lett a pad
a magányos fák alatt.
Eszembe jutsz… –
milyen rég volt, hogy láttalak!
Párizsban lenne most jó.
A kékes neonfények
tompán verődnének
vissza arcomról.
A Szajna felé haladva
belém karolna Ady
és József Attila.
Aztán beülnék kávét inni
egy bárba,
és a félhomályba
szalvétára vetnék néhány
kusza sort,
ami talán verssé válna
egyszer,
valahol.
Forrás: Lélektől lélekig
Élek én, mint oly sok éve
magányom csendes, lágy ölén,
legjobb barátaim lettek a könyvek,
mikben nem csalódtam én.
Ha felcsapom a könyv fedelét,
és utazok a betűk tengerén,
messze-messze röpít képzeletem
s élem a mások életét.
Feltárul előttem sok, színes világ
s ilyenkor boldog vagyok nagyon,
megnyitom lelkem zárt kapuját,
az érzéseket áradni hagyom.
Sokszor csillog könny szememben,
máskor hangosan kacagok,
feledni tudom gondom, bajom,
mert kiről olvasok, nem én vagyok.
Kirekesztem a zajos világ,
a csend és nyugalom szigete vár,
itt feledem sok kudarcom,
háborgó szívem is megnyugvást talál.
Forrás: Lélektől lélekig
Hajnali fél négy. Holtidő.
Kihalt a környék. Áll az óra.
A kereszteződés üres.
Sötét házsor mered a frissen
lehullott hóra.
A nagymutató befagyott.
Egy árva taxi imbolyog,
kereke kínlódva forog.
Nem lüktet, dübörög, dobog
a nagyváros ütőere.
Ez az átmenet ideje.
Az utcán egy lélek se jár.
Hirtelen leszakad a hó,
minden megáll.
Még másfél óra: elindulnak,
kikelnek ágyukból a holtak,
és gémberedett lassúsággal
mennek, sápadtan botladoznak
a fehértorlaszos világban.
Autóba ülnek. Buszra szállnak.
De ez az óra senkié.
Egyedül azé, aki nézi,
aki ablakkeretben állva
libabőrösen, egyedül
bámul lefele az utcára,
lehunyja káprázó szemét –
látja: a lámpák síri fénye
s a felhők leplei mögött
lobog a csillagos homlokú
fekete égbolt ködsörénye,
fénylassúságú múltidő,
állóképen a vágtatás –
de itt lenn csak a hóesés,
csak a vakfehér zuhogás,
a sarkon épp beforduló
reflektor meteorraja,
csupa forgandó villogás,
állandó, mint az éjszaka,
és míg eleven szívverés
méri az időt idelenn,
fenn moccanatlan a Tejút:
fut fényesen és üresen.
Forrás: szeretem a verseket
Keserű szégyen festi most az arcom,
A csukott, sötét ablakon át
A végtelen éjbe tekintve
Láttam szemed csillogó sugarát.
Kétségek és félelmek adták e pírt
A holnapnak nincs már ígérete
Lelkem reszketve öleli a csendet
Vágyódva olvadok eggyé vele…
Most sólyomszárnyakon szállok feléd
Az alkony csókjával ébresztelek,
Lángoló tested könny-patakba mártom
Örömünk nem hallja senki meg.
Csillagos ég a vágyott menedékem
Hajnali csend, mely lágyan átölel…
Átsuhan forró leheleted rajtam
Karom símogatón megölel…
Törött gondolat sebzi fel szívem
Lelkemre hull bénító magányom
Egy madár rikolt a rojtosodó éjbe
Elviszi a csendet, a holnapot, az álmom.
Forrás: Lélektől lélekig
Szép este van. Szép csöndesen aludj.
Szomszédjaim is lefeküsznek már.
Az uccakövezők is elballagtak.
Messze-tisztán csengett a kő.
Meg a kalapács
Meg az ucca
S most csönd van.
Régen volt amikor láttalak.
Dolgos két karod is oly hűs
Mint ez a nagy csöndű folyó.
Nem is csobog csak lassan elmegy.
Oly lassan hogy elalusznak mellette a fák
Aztán a halak
A csillagok is.
És én egészen egyedül maradok.
Fáradt vagyok sokat is dolgoztam
Én is elalszom majd.
Szép csöndesen aludj.
Bizonyosan te is szomorú vagy
Azért vagyok én is szomorú.
Csönd van
A virágok most megbocsátanak.
Forrás: Lélektől lélekig
…Mert későn jöttem én.
Tudom már sorsom átkát,
A titkos bánatot és hogy mért nincs remény,
Hogy végzetem egén mért bágyad a szivárvány
S mért jő korai éj. Mert későn jöttem én.
Győzelmes trombitákat ezért nem fúvatok már,
Új tájak öröme ezért nem az enyém,
Ezért nem ad nekem új igét semmi szótár
S új vágyakat az éj. Mert későn jöttem én.
Ezért nem láttam én a szűzek seregében
Hozzám hajló szivet s tavaszom édenén
Ezért volt oly fagyos minden virág az éjben
És magányos az éj. Mert későn jöttem én.
Ezért rajong szivem halódó birodalmak
Beteg álmaiért s a földnek kerekén
Ezért nincs tartomány, hol vágyam elmaradna.
Mert hontalan e vágy.
Mert későn jöttem én.
Forrás: Lélektől lélekig
Három szerelem az életem.
Semmim sincs ezen kívül.
Rád gondolok: évek rácsai közt
az emlék elfeketül…
Jaj, szívem, olyan sovány vagy,
meg ne szánjon a halál!
Homlokod mögött a világ
elfehérült szájjal kiált. –
Szótlanom, egyetlenem,
tenyered tenyeremen.
Testednek tiszta menedék:
a csók a léleknek nem elég.
Nem elég három szerelem:
három árvaság idebenn.
Három homlok is kitaszít.
Fehér a magány, mint az ing.
Fehér az ing, fehér a halál.
Csak az él, aki társra talál.
Szótlanom, egyetlenem,
tenyered tenyeremen.
Forrás: Lélektől lélekig
Nem veled, Belőled ébredek.
Nappal, kíséred léptemet.
Szavaid szítják sóvár vágyaim,
Derengő kábulatban telnek napjaim.
Az Ember csak ember.
Szorítja létének határa,
S ha tárja karjait,
Mindinkább érzi, mennyire árva.
Nem számít dühöngő szenvedély.
Mit kér számon a világ?
Beleszövődsz a Mindenségbe,
Életed perc, álmod halál.
Ígéretek törik reményedet,
Göröngyökben is orra buksz,
Élsz és erő vagy, hiszed,
S látod magad, hogy Senki vagy.
Fájdalomtól űzve még
Felcsuklik görcsös sírásod,
A kínban sincs menekvésed,
A holnapot mégis újra várod.
Darabokra hulltál. Összeraktalak.
Hogy egész légy. Önmagamnak?
Gyermekként vártad a csodát.
Nyomorult! Életed kártyavár!
Oly régen eldöntötte már
a Sors minden percedet,
Nincs már Valóság, öl a Képzelet,
Örömed, ha van, az is beteg.
Érzed, boldog vagy, de ez délibáb.
Színeset álmodsz… gyötör a láz.
Egy szótól mámorban úszik szíved,
Mégiscsak őrzöd gyermeki hited?
De mit ér a szó, ha távoli,
Itt benn, magadban kell hallani,
Az utat itt kell, hogy megtaláld,
Anyag léted ne legyen akadály…
Az Ember csak ember.
Szorítja létének határa.
Ha kitárja lelkét,
Mindinkább érzi mennyire árva.
Forrás: Lélektől lélekig
