Címke: magány

  • Petőcz András: A kéregető Isten

    Ott, az autók közt, arra jár az Isten.

    Igen, ő az. Az a szakállas, ott, kissé elrongyolt
    ruhában. Látod? A vállát görbén tartja, ezzel is
    jelezve, hogy megalázza magát. Kéreget, persze.
    Nincs hol laknia. Van egy titkos helye, egy szűk
    utca elhagyott szuterénlakása előtt. Oda vackolja
    be magát éjszakára, a lépcsőre, két kukát is oda
    szokott húzni, hogy a járókelők ne vehessék észre.

    A múltkor még meg is szólított az Isten.

    Várakoztam épp a lámpa előtt. Nyár volt, mégsem
    akartam a klímát bekapcsolni, emiatt le volt húzva
    az ablakom. A fedélnélküliek újságja volt a kezében,
    azt mutatta, úgy kérte a pénzt. Egy pillanatra, mikor
    az arcába néztem, meg az a csontos, sovány alakja,
    ahogy a szemembe villant, azt hittem, az apám.
    Ő volt ilyen, nyolcvanévesen: vékony, de energikus.

    Aztán csak rám nézett, s továbbment az Isten.

    Meg sem várta, hogy adok-e neki pénzt. Én meg
    álltam ott, mögöttem dudáltak akkor, mert a lámpa
    zöldre váltott. És, persze, aztán magamhoz tértem,
    hajtottam tovább. Azóta gyakran visszatérek, és
    figyelem az Istent. Vagy az apámat. Nem is tudom.
    Néha úgy érzem, semmit sem tudok. Csak nézem,
    ahogy kéreget az újságjával, és zavarban vagyok.

    Ott, az autók közt, sétálgat az Isten.

    Szép lenne beszélni vele, de nem merem megszólítani.
    Szeretném újra megölelni, ahogy tettem valamikor.
    Még nagyon fiatal voltam, vagy nem is voltam, talán
    azokban a pillanatokban még nem is vagyunk, amikor
    van bennünk erő megölelni azt, akit később magára
    hagyunk. Talán a születésem előtt öleltem magamhoz
    Isten csontos és inas, szomorú testét. Talán csak akkor.

    Forrás: Index Fórum – Lélektől lélekig


  • Pilinszky János: Panasz

    Elevenen a csillagok alá,
    az éjszakák sarában eltemetve,
    hallod a némaságomat?
    Mintha egy égbolt madár közeledne.
    Így hívogatlak szótalan:
    az örök hallgatásból,
    idegen egeid alól
    valaha is kiásol?

    Eljut hozzád a panaszom?
    Hiába ostromollak?
    Köröskörűl a félelem
    zátonyai ragyognak.
    Számíthatok rád istenem?
    Úgy vágyom közeledre,
    dideregve csak hevesebb
    a szerelmek szerelme!

    Temess a karjaid közé,
    ne adj oda a fagynak,
    ha elfogy is a levegőm,
    hívásom sose lankad.
    Légy reszketésem öröme,
    mint lombjai a fának:
    adj nevet, gyönyörű nevet,
    párnát a pusztulásnak.

    Forrás: Index Fórum – Lélektől lélekig


  • Kisfaludy Károly: 10. Szülőföldem szép határa!

    (Népdalok-sorozat)

    Szülőföldem szép határa!
    Meglátlak-e valahára?
    Ahol állok, ahol megyek,
    Mindenkor csak feléd nézek.

    Ha madár jön, tőle kérdem,
    Virulsz-e még szülőföldem!
    Azt kérdezem a felhőktől,
    Azt a suttogó szellőktől.

    De azok nem vigasztalnak,
    Bús szívemmel árván hagynak;
    Árván élek bús szívemmel,
    Mint a fű, mely a sziklán kel.

    Kisded hajlék, hol születtem,
    Hej, tőled be távol estem!
    Távol estem, mint a levél,
    Melyet elkap a forgószél.

    Forrás: Arcanum

  • Kölcsey Ferenc: A képzelethez

    Testvére a magánosságnak,
    Jövel, jövel felém!
    S csendes tengerén álmaidnak
    Ringassad lelkemet.
    Kedvtelve ringatódzom abban
    Én, más partok felé,
    Hol a világi bánatok nem
    Vérzik bús szívemet;
    Hol még egyszer víg napjaimnak
    Képét szemlélhetem,
    Még egyszer eltűnt örömeimnek
    Tépem virágait.

    Mint rémlik előttem Biharnak
    Képe homályoson,
    Hol hívs szüléknek karja közt a
    Gondot nem esmerém!
    Mint rémlenek Erdély szerencsés,
    Szerencsés halmai,
    Hol szép Lottimnak karja közt a
    Búkat nem kóstolám!
    Testvére a magánosságnak,
    Jövel, jövel felém,
    S csendes tengerén álmaidnak
    Ringassad lelkemet!

    A felhők közül nyájasan süt
    A hold fejem felett,
    Ott a sírhalmokon nyugtatja
    Szelíd tekintetét.
    Sírhalmok! ah, keserves érzés
    Vérzi bús szívemet,
    Ti fedtétek mély boltotokba
    Szüléim testeket!
    Sírhalmok! a ti kebletekbe
    Sorvad szép Lottim is,
    Mint a virág, amely felette
    Sírjának hervadoz.

    Testvére a bús bánatoknak,
    Ne jőj, ne jőj felém,
    S zajos tengerén álmaidnak
    Ne hányjad lelkemet!
    Irtózva, csaknem elmerülve
    Hánykódom abban én,
    Kopár szirtokra vet ki a hab,
    Hol bú vérzi szívem;
    Hol még egyszer bús napjaimnak
    Képét szemlélem én,
    Még egyszer elmúlt bánatimnak
    Sírom vérkönnyeit.

    Forrás: Arcanum

  • Juhász Gyula: Még maradok!

    Fiatalok, még itt vagyok.
    Az éveimnek száma sok,
    A gyászaimnak sora nagy
    És megőszített kora fagy.
    Tán nem is voltam fiatal
    És nem jött soha diadal,
    Halálos volt a szerelem,
    Utódom sem lesz már nekem.
    És mégis, mégis jó dolog,
    Hogy élek és hogy dúdolok,
    Magányos lelkem égre néz
    És megszépül a szenvedés.
    Az égen örök csillagok,
    Fényesek és fiatalok,
    A földön is ifjú szemek:
    Még egy ideig nem megyek.

    Forrás: Versek mindenkinek

  • Reviczky Gyula: Agglegény karácsonya

    Ha elközelg a szent karácsony
    (Örömnek éje, áldalak!)
    S angyalka jár kis csöngetyűvel,
    Hol gyermekek zsivajganak:
    A házhoz tartozók szemében
    Mosolygó békefény derül.
    Mindenki vígad a családban,
    Az agglegény busúl csak egyedül.

    Vannak talán jó ismerősi,
    A kik meghívják szívesen?
    Mit ér! az agglegény e körben
    Karácsony-este idegen.
    Az egygyé tartozó családdal
    Érzése, kedve nem vegyül.
    Csak elmereng, busul magában.
    Mily szomorú sors lenni egyedül.

    És mennél hangosabb a kis kör,
    Annál inkább elmélyed ő.
    Az ifjuság elszállt fölötte.
    S ki még hozzá megy, lesz-e nő? …
    Óh, mert olyan sivár az élet
    Feleség és család nélkül.
    Köznapnál szomorúbb az ünnep,
    Nem ízlik a falat sem egyedül.

    Leverten tér rideg lakába,
    S vádolja némán önmagát:
    Elvesztegetted ifjuságod’,
    S újat az ég többé nem ád.
    Azzal kérkedtél, hogy szabad vagy,
    Nyüg nélkül élsz, függetlenül…
    Ah, annál nehezebb leszen majd
    Utód nélkül halnod meg egyedül!

    Forrás: Versek mindenkinek

  • Kiss Kálmán – Üzenet a hegyről

    Ülök a hegyen, kezemben pohár,
    aranylón csillog boromban a nyár.
    A madárzajos csend oly ringató,
    s úgy csillámlik, mint odalent a tó.

    Itten akár én boldog is lehetnék,
    El-elmélázok, szíven üt az emlék.
    S felüvöltenék, mert nem vagy velem,
    egyetlen Drága, te vad, szertelen,
    gyönyör, gyöngédség, seb, sajgó hiány,
    dadog a szívem, annyira kíván.

    Ide idézem emlékalakod,
    hogy megöleljen, mert magam vagyok.
    Érzem a szádat, forró és puha,
    testeden most e szép táj a ruha.
    Ölébe fogad engemet e táj,
    bódulat ringat, már semmi se fáj.

    Forrás: Kisdióvendégház.hu/balaton-versek

  • Erdélyi József – Csendes eső

    Hull az eső nagycsendesen,
    nem jár az úti senkinek;
    én járok csak, én is gyalog, –
    de én senkifia vagyok!

    Nem vagyok világ.
    S mi vagyok én a világban?
    Gyarló állat, elmúlandó,
    föld porából elporlandó.

    Minden vagyok, amit látok,
    mégsem bírom a világot.
    Haj, ha vele egy lehetnék!
    Ha mégegyszer megszületnék…

    Jobb is lenne kőnek inkább,
    hogy belőlem kifaragnák
    bús fiát az igazságnak,
    bitóján a hazugságnak!…

    Hull az eső nagycsendesen,
    nem jár az úti senkinek;
    én járok csak, én is gyalog –
    de én senki sem vagyok!…

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Füst Milán: Szózat az aggastyánhoz

    Bandzsítani kezd a szemed, mert itt az időd, küszöbödön már az öregség
    S te két szempontból nézed majd a végtelent: szögben töröd.
    S ha tombol is az éjfél majd körűled, meg se moccansz, ami kérlelhetetlen, nem alkuszol vele,
    Mert az vagy rég magad! S ha felhőid közt olykor eléd járúl egy-egy emberarc,
    Te mozdulatlan várod őt, nem bíztatod, nem kergeted
    S úgy űlsz előtte, mint a hegy.

    Vérző fogakkal álmodol, forognak súlyos álmaid s ki pitvarodban netán lányt ölel,
    Riadtan áll odébb, mikor mozdúlni hall. Azt mondják, ételek az eszményképeid
    S valóban képzeleted kövér nőknek hízeleg a főztjükért, – egy nagy leves,
    Hatalmas sűlt tökök és répák, hízott borjak járják olykor űltödet körül
    S te lassan ingatod a fejed erre – s titkaidat magad elhallgattatod:

    Hogy nincsen hajnalod, mely néked énekelne s nincsen éjszakád,
    Mely érdekelne, – néha tompán sírsz. S a háztetőiden
    Hiába járkál lámpásával már a régi rém, hiába zörget, nem figyelsz,
    Nem nézel már utána, mért zavar? Mivelhogy mind letűnt,
    Akinek tartozol. S ki ott fenn jár, a lelkiismeret, nemlétezőkhöz küld, hogy térdepelj.

    Óh átok az, hogy ittmaradtál bólogatni – s gyász és átok elszakadni, jól tudom. S hogy nem beszélsz,
    Megértelek. Maradj csak csendesen. S a csendes, sötét apácára bízd magad,
    Az éjszakára bizd elárvúlt lelked. Majd ő megtanít,
    Hogy megszeresd új társaid
    S barátokként fogadd, kik rég barátaid,
    S akikhez máris tartozol:
    Az elfeledtek árnyait.

    Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia

  • Ady Endre: Sóhajtás a hajnalban

    Óh, pírban fürdő,
    szépséges világ,
    pihent testeknek
    boldog, lomha kéje,
    rejtelmes, fényes,
    ezer puha fészkű,
    gyönyörű város.

    Óh, szent hajnal-zengés:
    Élet szimfóniája,
    csodálatos Élet,
    be jó volna élni.

    Mennyi öröm zúg
    és mind a másé,
    mennyi arany cseng
    és mind a másé,
    mennyi erő küzd
    és mind a másé,
    mennyi asszony van
    és mind a másé,
    mennyi új kéj zsong
    és mind a másé,
    mennyi szándék tör
    és mind a másé,
    mennyi minden van,
    mennyi szép minden,
    mennyi szent minden
    és mind a másé.

    Forrás: Index.hu – Kedvesch versek