Címke: magány

  • Hajnal Anna: Őszi vers

    Fázom.
    Nem a széltől, nem az esőtől,
    hanem attól a hangtalan hidegtől,
    ami belülről jön.

    A fák leveleikkel búcsúznak,
    én meg a szavaimmal.
    Mindkettő sárgul,
    mindkettőt elviszi a szél.

    Már nem keresem a nyarat.
    Megtanultam:
    a meleg nem az évszakban lakik,
    hanem egy másik ember tenyerében.

    És ha az a tenyér elenged,
    hiába süt a nap,
    mégis ősz van.


  • Szécsi Margit: Tíz tilosnál: vonat

    (Latinovits Zoltán; Anagramma az ő nevére, 1971)

    Szobránál szebb volt az ember,
    testesült lélek, ha van.
    Okokkal oktalanított,
    züllesztett boldogtalan.

    Látok jelenést, dudorászom,
    vaslobogós égi vadat,
    szíve alatt míg vacsorázom,
    vasbocskora szívemre lehat.

    Ó, szent a nemzeti sárkány,
    mennyei hitves, ha van,
    elvoltunk érte ugatni –
    volt erről egykor szavam.

    Száműzve a magányra, élek.
    S bár erre tabletta van:
    elaluszom s fölérzek magamtól,
    s írok magamnak, magam.

    Ideától, hamis baráttól,
    dögvésztől megóvj, Uram.
    Ellenfelem, ha világol:
    harcban kivágom magam.


  • Szécsi Margit: Tengerre nézve

    Bebalzsamozva, szépségektől holtan
    az vagyok én most, aki sose voltam,
    aki töretlen derekával tüntet:
    az vagyok én itt, akit sose ütnek.

    Tengerre nézve, heverve az ágyban,
    láttál-e engem a bíbor szobában?
    Iszom az óbor fekete-pirossát,
    levelet, verset nem is írok hozzád.

    Iszom, melegszem borosüveg-kútnál,
    magyar ne volnék: eszembe se jutnál,
    írok: leírom a tajtékos oltárt,
    írok a nőről, aki a vizen járt,

    írok magamnak, aki vagyok, annak,
    írok magamnak, fekete hajamnak.


  • Szécsi Margit – Fohász

    Jaj, nem én – te hogy vagy?
    én nem is vagyok,
    jégvirágos kocsmaajtó
    rózsája vagyok.

    A pokol végső körében
    jégbefagyva, jégbefagyva
    vágyom megváltásba-illő
    karjaidra, karjaidra.

    Tüzes száj a szesz,
    számra rátapad,
    elfojtja az érted-fogant
    imádságokat.



  • Szécsi Margit – Petőfi

    Dámák, kokárda-készítők,
    jelszómmal dőzsölő pokol:
    a számból-kijött piros láng
    szederjes az ajkatokon.

    Dörög halál-légió,
    űztök engemet elébe,
    vérző mellem szegényes
    rózsa-hadaknak vezére.

    Arkangyal-vállam sovány,
    arkangyal-vállam sovány.
    Szívem: a zsúfolt haza.
    Nincs ennél nagyobb magány.

    Eltiport énekek
    haldokolnak a mellemben.
    Senkise hal meg helyettünk,
    senkise hal meg helyettem.



  • Nagy László, Téli látomás

    Beteg vagyok, már holnap meghalok,
    ellöktek engem tüzes angyalok,
    terítettek fagyra, veszendőbe,
    lélektelen nagy kopár mezőre.

    Száll egy madár, szénfekete kánya,
    felém ragyog csapkolódó szárnya,
    előre rúgja lábát, ideszáll,
    körültipegve bátran megcsodál.

    Ugye, a szemem szép csecse-becse,
    a dögmadárnak tükrös csemege?
    Azt várod, hogy élve fölkínálom,
    mint cseresznyét fehér porcelánon.

    Amíg élek, te légy alázatos,
    koromszárnyakkal rám ne sátorozz,
    amíg élek, hadd bolyongjon álmom
    hazámon és a fekete lányon.


    ,

  • Szergej Jeszenyin: Kékség

    (RAB Zsuzsa fordítása)

    A völgyek öblei csípős hidegtől kékek,
    földön a patkó cseng, mint az üveg.
    A sápadófüvű, messzibe nyúló rétek
    lefoszló fákról rézpénzt gyűjtenek.

    Tarlott lapályra nyers köd csügg le mélyen,
    borzas mohot borzongat, kékre fest,
    s a folyó hűvös, tejfehér vizében
    locsogva mossa kék lábát az est.


    A fonnyadó reményt az ősz pirosra marja,
    lovam lépte, mint csöndes sors, szelíd.
    El-elkapja sötétlő bársonyajka
    hullámzó köpenyem lecsüngő széleit.

    Békébe, harcba-e? Indulok messze tájra,
    nyomok csábítnak láthatatlanul.
    Elfut a nap, villog arany bokája,
    s munkánk az évek kosarába hull.


    Futóhomokról, megkopasztott dombról
    permeteg rozsda ontja vörösét.
    Pásztorkürtöt hajlít a sárga holdból,
    s mint riadt csóka, rebben a sötét.

    Tejszínű köd dajkálgat kis tanyákat,
    elült a szél, halk zsongás andalít.
    Oroszföld alszik, rajta derűs bánat,
    s őszi hegyekre fonja karjait.

    Nem messze hajlék, csábít éji szállás.
    A kiskert bágyadt kaporszagot ont,
    szürkén hullámlik a káposztaágyás,
    olvadt vajat csöpögtet rá a hold;

    előre érzi jó kenyér puháját,
    s uborkát herseget az éhes képzelet.
    Ott fenn az ég megnyitja tág karámját,
    s kivezet száron egy makrancos felleget.

    Útszéli hajlék! Sok borongó árnyad
    s csöndes derűd rég ismerős nekem.
    Az asszony alszik, és a szalmaágyat
    laposra döngöli az özvegy szerelem.

    Virrad. Az árnyak lassan szétomolnak,
    barna homályban áll még az ikon.
    S az eső hajnali imát dobolgat
    a szürkülő, homályos ablakon.


    Poroszkálok megint kékbenyúló mezőkön.
    Rézarcú nap villan a pocsolyán.
    Szívemben más bú-öröm kincsét őrzöm,
    új beszédet tanulgat már a szám.

    Fagyott tó lett szememnek enyhe kékje,
    lovam nem űzi gyeplőszár-szeszély.
    Belemarkol egy halom rőt levélbe,
    s utánam vágja a garázda szél.


  • Baranyi Ferenc: BUTTERFLY MAGÁNYA

    (Csocsoszán ezerkilencvenöt napja)

    Mióta elment a hajó:
    nem tudom, miért kék a tenger.

    Csak azt tudom,
    hogy nemcsak körülölel,
    de hurkol is
    a cseresznyevirág illatú csönd.

    Csak azt tudom,
    hogy az alkonyat
    nem rózsaszirmok színét idézi többé,
    hanem a kihunyó tűz
    megbicsakló pirosát.

    Csak azt tudom,
    hogy nem csupán távoli rizsföldek
    fehérre hántolt üzenetét hordozzák a szelek,
    de vöröskövű sivatagok
    mérgező porát is.

    Csak azt tudom,
    hogy házacskám bambuszfalának résein át
    szobámba szivárog a szorongás huzata,
    amely most csak halaványra lehel,
    de a lelket is kiviheti belőlem
    egy napon.

    Ám, hogy a tenger miért kék még mindig?
    Azt már nem tudom.


    🕊️

  • Baranyi Ferenc: Csöndtelenül

    A „törvénytelen” szeretők nem
    fordítják fény felé az arcuk,
    mosolyuk is árnyékba rejtett
    s kétszer sötétebb a haragjuk.

    Szeretni kölcsönágyra járnak
    diszkrét csörgésű kulcscsomóval,
    egymás mezítlen melegéhez
    szorongva érnek, mint a tolvaj.

    Nem ismerik a gondtalan nász
    fegyelmezetlen őrülését,
    neszekre függesztett figyelmük
    rándulni kész, akár a vészfék.

    Nem bújnak össze önfeledten,
    csak félve egymáshoz lapulnak,
    ernyedten is olyan feszültek,
    mint puska ravaszán az ujjak.

    Sivár magányuk sem magányos:
    presszókban ülnek félaléltan,
    egymás mellett egymásra várnak,
    kettesben is emberkaréjban.

    Nem ismerik a délutáni
    szelíd szieszták tiszta csöndjét,
    ezer felől figyelt magányuk
    sosem lesz páros egyedüllét,

    sorsuk zsibongó hontalanság,
    akár utcára kivetetté.

    A „törvénytelen” szeretőket
    a csönd hiánya űzi ketté.

  • Baranyi Ferenc: Egyedül

    Az a magány: aludni térni
    egyszál-pucéran olyan ágyba,
    melyben néhány nappal előbb még
    szeretőd válla volt a párna;
    mint alma-álom, rádvirult a
    lánymell, kezedbe kerekedvén,
    s most gömbölyű homályt szorongatsz az
    éj didergő, vézna testén.

    Elküldtelek – s én érzek úgy, mint
    akinek az útját kiadták,
    ujjaim teli kosarából
    elgurultak az aranyalmák,
    füled kelyhébe összegyűjtve
    elvitted felforrt suttogásom,
    formád nyomának mélyedése
    hűsen ásít a szalmazsákon.

    Voltál test-méretű valóság –
    hiányod mindenségnyi semmi,
    köröttem bizsereg a csönd már,
    mellemet kiáltás repeszti,
    kiáltozom, de visszalengő
    illatod éri felszakadt szóm,
    s csitulok, mint aki magában
    dúdol, ha kopognak az ajtón.

    Ne fordulj meg, nem lenne úgysem
    megoldás már a visszatérted,
    csak úgy maradok meg neked, ha
    nem hallod, hogy kiáltok érted,
    máskor bennem csodát csodáló
    szemed kihűlne most, ha látna,
    megfosztva gőgöm mákonyától
    visszatérésed megalázna.