https://verskucko.com

Címke: magyar

  • Füst Milán: Útra kelni, messzi menni…

    Útra kelni, messzi menni…
    Idegenbe’ megpihenni…
    Hol találja őt a tél, a nyár?
    A fű is felvídúl talán, amerre jár…

    S az út mentén köszöntik őt a fák
    Füttyent a szél, biccent az ág
    S örökre búcsút int az égnek kósza népe,
    Körűlrepdesvén sáppadt homlokát…
    Úgy nézi mind e balga fütyörészőt,
    Úgy megbámulja, mint a távozó csodát,
    Ki itthagy mindent, mi ölelni kész őt
    S a dúrva végtelenben ver tanyát…

    Őt meg kell nézni, mert az ég alatt
    Nincs több találkozás s a messzeségben
    Ki tudja, merre lesz a sírja majd?

    Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia

  • Füst Milán: Magyar könyörgés

    Ó mért nem küldöd sugárodat,
    Ó mért nem küldöd sugárodat,
    Isten, mennyei kardodat.

    Ó mért nem küldöttél látnokot,
    Húnyt szemmel ki vezetni szokott,
    Rettenetes lángoszlopot.

    Mit mutassunk? nyitott sebeket,
    Sáros, szeges, nyűves sziveket,
    – Megalázottat ki szeret.

    Emeld fel mégegyszer a főnket,
    Gyűjtsd össze megtört kis erőnket,
    Könyörögeni hogy tudjunk előtted.

    Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia

  • Áprily Lajos: Örökség

    Fehér virágok, könnyes álmok
    dalos leánya volt anyám.
    Tavaszi napfényért rajongott
    s megsiratta a hulló lombot
    késő szeptember alkonyán.
    Meleg sugár, vonuló felhő
    szívébe mind nyomot hagyott,
    könnyeket csalt vagy dalt fakasztott –
    apám kacagott, kacagott.

    Anyám rajongó lelke hitte,
    hogy vannak bűbájos csodák,
    hitt babonában, szellemekben,
    Istenben és álomképekben
    és hitte, hogy van túlvilág.
    Ha egy-egy rejtelmes jelenség
    lelkére aggasztón hatott,
    ajkán imával úgy aludt el –
    apám kacagott, kacagott.

    Bolyongok búsan a világban
    kettőjük béna fia, én,
    itt-ott magát szívembe lopja
    a dalvarázs, az őszi fény.
    Az élet véres ostorától
    imám már szinte fölfakad,
    anyám dala, anyám imája –
    s apám kacag, kacag.

    Forrás: —

  • Áprily Lajos: Iduska

    Emlékszik még a korhadt kerti padra
    S a kútra, mely a fák tövén fakad?
    Úgy emlékszem, sétáltunk ott, mikor még
    Virág nyílott a lombos fák alatt.

    Virágos volt a vadmirtuszbokor még.
    – Tövébe most lesárgult lomb zizeg –
    Talán én is kissé vidámabb voltam
    S kegyed se volt ily szótalan, hideg.

    Most néha-néha elvetődöm arra,
    S míg más vidáman, gondtalan mulat,
    Egy százszor visszasírt álomvilágba
    Vezet a borús, őszi hangulat.

    Ha majd megint tavasz derül a tájra,
    Tudom, kicsalja önt a vadvirág.
    Ha arra jár, jusson eszébe néha
    Egy összetört, elhervadt mirtuszág.

    Forrás: FB – Szeretem a verseket