Szárny nélkül is száll a szó,
száj nélkül is szól a szív;
szép zenéje altató:
boldog álmodásra hív
Drága, hozzád és feléd;
fagy ha tép, ha csíp a dér,
arcod édessége véd,
nyári hőnél többet ér.
Ó, napom, napon derülj,
így éld életed,
minden percnek úgy örülj,
ahogy én neked.
Forrás: Lélektől lélekig
Ismersz-e, mondd?
A bundám barna volt,
fehér sáv volt a homlokomon,
mint a lámpás a pejlovakén
és mint az égen a Hold.
Mozgott a fülem,
amikor rászállt a légy.
Mozgott az orrom,
amikor szaglásztam a légy után.
Emlékszel?
Te még síró-baba voltál.
Én ott bóklásztam a bölcsőd körül…
elkergettem a kotlóst,
hogyha feléd közelített.
Később
a hátamon is lovagoltál.
Egyszer le is estél.
Engem raktak meg a rémületben.
A kezedből ettem.
Kicsi kezed volt, halványpiros
és néha sáros, néha homokos.
Egészben nyeltem le a falatot,
nagy-nagy, falánk kutya voltam.
Ismersz-e?
Egyszer… világos este volt…
telihold…
vonítottam az égre, a Holdra.
Árnyékom hosszan úszott utánam…
mint mikor ló pusztult a háznál
és elcipeltem a belet.
Hallottam a hangodat akkor,
elővágtattam a kazlak közül,
táncoltam melletted, ugattam.
Emlékszel?
Aztán, éjjel
a kertek közt csavarogtam.
Doronggal hátba vágtak akkor.
Elgörbült a gerincem,
a bundám mocskos lett és fakó.
Beteg kutya lettem.
Agyonlövettek.
Akkor, vacsoránál
csak lassan járt a szájakhoz a villa.
A kisasztalnál ültél te külön.
Kip-kop…: s lábaiddal
harangoztál nekem,
kipi-kop.
Emlékszel?
Forrás: Lélektől lélekig
VALÓSÁG ÉS IGAZSÁG
Nem érdekel, hogy
tényleg hideg van-e most
— csak az, hogy fázom.
A LEGJOBB TANÁCSOKBÓL
Sose légy fáradt
megdicsérni bárkit is,
ha megérdemli!
MOZART
(hommage à K. D.)
nincs rossz fű. Nincs szél,
ami ne jól fújna. Nincs
hamis madárfütty
KAVICS
Remélem: igen?
Remélem: nem?
– Tudom: úgy lesz
jó, ahogyan lesz.
KAVICS A MÉRLEGEN
Hegyet csodálni
lehet – de szeretni csak
kavicsot tudunk.
•
Csak, kinek volt már
kavics a cipőjében:
becsüli, ha nincs.
HÁLAÉRZET
mikor az ember
tudja, hogy mi baja nincs
IDŐ, JÁRÁS, JELENTÉS
aztán a hó,
megint a hó,
eljön a hó hava, évada:
hullhat önmagára másmaga.
Most jelentősebbek és múlandóbbak
a lábnyomok. Aztán megint elolvad
a hó, a hó, a hó
A KAPCSOLAT
Nem a gyakoriság.
Nem is a közös programok.
— A tér/idő/alkalom
rendszerketrecébe nem
zárható
Korlátlan Jelenlét.
PONT
Holott most inspirált vagyok
— azaz: együtt cél, eszköz, ok —
ám épp, mint némely verseket
épp nem szabad, épp nem lehet
történtté tenni (fontosabb
dolog képezvén dolgomat,
vagy szakmám Kétnevű Ura
tiltja: Ízlés, Öncenzúra);
___megcsökve hát e pontnyi poszton:
___halálom újra elhalasztom.
HALOTTI BESZÉD
A halál nem baleset, nem betegség, nem büntetés:
ne tarts tőle, ne próbáld gyógyítani, sem elkerülni;
ne szégyelld.
___________Veled növekszik, mióta csak
növekszel
s veled fogy, épp azóta.
____________________Tiéd. Halálod is te vagy.
NE HARAGUDJ…
(Szép Ernő-hangminta)
Ne haragudj, ha meghalok,
s itt hagyok nem kevés, de sok
ilyen-olyan tennivalót!
– Mint a többi silány csalók,
váltig leplezzem a valót?
Mint te is: én is meghalok.
Ne haragudj, hogy meghalok
(s hogy előbb inkább, vagy utóbb?
az megtörténtéig: titok).
Ne haragudj, de meghalok,
mert élek – egyszerű dolog.
Ha jó, ha rossz: majd megszokod.
(Mit írok s míg olvashatod,
vedd úgy, hogy Hozzád szól, a Szót:
ne haragudj, ha meghalok!)
Forrás: Fodor Ákos költészete (Facebook-csoport)
Bandzsítani kezd a szemed, mert itt az időd, küszöbödön már az öregség
S te két szempontból nézed majd a végtelent: szögben töröd.
S ha tombol is az éjfél majd körűled, meg se moccansz, ami kérlelhetetlen, nem alkuszol vele,
Mert az vagy rég magad! S ha felhőid közt olykor eléd járúl egy-egy emberarc,
Te mozdulatlan várod őt, nem bíztatod, nem kergeted
S úgy űlsz előtte, mint a hegy.
Vérző fogakkal álmodol, forognak súlyos álmaid s ki pitvarodban netán lányt ölel,
Riadtan áll odébb, mikor mozdúlni hall. Azt mondják, ételek az eszményképeid
S valóban képzeleted kövér nőknek hízeleg a főztjükért, – egy nagy leves,
Hatalmas sűlt tökök és répák, hízott borjak járják olykor űltödet körül
S te lassan ingatod a fejed erre – s titkaidat magad elhallgattatod:
Hogy nincsen hajnalod, mely néked énekelne s nincsen éjszakád,
Mely érdekelne, – néha tompán sírsz. S a háztetőiden
Hiába járkál lámpásával már a régi rém, hiába zörget, nem figyelsz,
Nem nézel már utána, mért zavar? Mivelhogy mind letűnt,
Akinek tartozol. S ki ott fenn jár, a lelkiismeret, nemlétezőkhöz küld, hogy térdepelj.
Óh átok az, hogy ittmaradtál bólogatni – s gyász és átok elszakadni, jól tudom. S hogy nem beszélsz,
Megértelek. Maradj csak csendesen. S a csendes, sötét apácára bízd magad,
Az éjszakára bizd elárvúlt lelked. Majd ő megtanít,
Hogy megszeresd új társaid
S barátokként fogadd, kik rég barátaid,
S akikhez máris tartozol:
Az elfeledtek árnyait.
Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia
A szél lengeti széleid,
Nehéz sötét. – S hol felhőid osonnak el,
Egy kis csillag dereng ott s oly szelíd…
Súlyos teher e földi lét nekem.
Úgy mondják, mély-álmomban meggyógyulhatok…
De nem lehet, aludni nem tudok.
S a lelkem gőgjén nem változtatok.
Oh némely ember alszik zsákokon,
Befal, ledől s horkolván sose lát
Bozontos mellű éjszakát.
Mint tófenéken furcsa limlomok
S a furcsa népség, mely ott imbolyog:
Olyan vagyunk. – A nyelve hogy pörög
Egynémely utcalánynak s hogy röhög, –
Az udvarlója nem nem tetszik neki. –
Bandzsít, kancsal, kopasz görög.
S egy katona megy ott, a lábait veti,
A bátorságát mind mellén viszi
S az árokparton ördög ráncigál zsidót
S egy sékelt ad neki.
Oh nagypénteki részegek, dicsők,
Hogy belefeküsztök a szélbe, – nők
Nem kellenek már néktek s földi fények,
Úgy száguldoztok, mint a vőlegények.
Oh elhamvadni volna jó
És feltámadni megint részegen…
Részeg király volnék egy nagy hegyen.
E hegynek én vagyok királya, – mondanám…
S az özvegyasszony dolga jó legyen,
S anyámra gondolnék a sírba’ lenn.
Oh elhamvadni volna jó,
Buzgón álomba kezdeni…
E részeg éjszakán hadd jósolok:
Hiába futsz ott fenn aranygolyó,
E föld súlyos-beteg, mint én vagyok.
Az inség itt a törvény, sírjatok,
Mert sírni kell ám nektek mindezen,
Hogy nincs termésetek e földeken,
S ha néha van, – elönti öt folyó.
Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia
Ó én völgyem, hegyem,
S ó én szép, barna feleségem,
S ó lágy, légi kéz, mely végigsimítottad homlokomat,
S ti éjszaka örvényei s fekete tüzei szivemnek,
S félelmek anyja, te hármas Hekaté, –
Én elmegyek, én elmegyek, örökre búcsúzom,
S nincs gyermeki báj, amely kicsalna siromból
S barna lánynak édes panasza, mely mosolyra késztetné ajakam,
Mert néma lettem, mint a föld,
S néhány évszázad múlva felszánt a földmüvelő
S csontjaim porát a szél összeakavarja.
Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia
Zenét és nyugalmat, lágy arcú gyermekeket,
Munkát, amely boldogít s nőt, aki szeret,
Megadod majd, megadod máskor…
Most megtörten s hajadonfővel állok Eléd
S ahogy teremtettél, búskomor tekintetemmel, –
Gondjaim terhén merengek, – barna hajam eső veri
S Feléd tárom ki két karom…
S kiáltanék a mélységből, hogy halld szavam… De megismersz-e még?
Vagy elfeledtél, nem szeretsz s már jó kezed
Elnehezűlt szivemre többé nem teszed?
S már lázas felhőid közt sincs lakásod
S hiába várom onnan késő jeladásod?…
Ki teremtettél s megátkoztál,
Ki megcsókoltál és eltaszitottál,
Uram, én nem tudok már szólani Hozzád!
Néma lettem én s a szívem nem talál.
De majd! az idők végével talán, ha dolgom itt letelt
S ha szólitasz s megkérdezed majd tőlem: „miért fiam s hogyan?”
S e hangra, mint a gyermek, felfigyel az alélt fájdalom s e szózatod
Majd húnyt szememből ismét előcsalja régi könnyeim,
Hogy ami néma már, – hová tünt, nem tudom, de érzem, él, –
Az esengés Uram… mivoltod nagy fényétől új életre kél:
Oh akkor felmutatom majd Előtted tört szivem…
…Mi más valék, mint esengés? Hisz abból gyúrt kezed
És nem szerettem senkit s voltam átkozott, akit az emberszív kivet…
Taníts meg rá, hogy újra áldjalak
S feledjem el, hogy nem találtalak…
Oh add, hogy elfeledjem ezt az életet!
Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia
