Hallod? Ez az a szél
mely kitépi a fák gyökereit
de ez a szél gyönge ahhoz
hogy elszakítson bennünket egymástól.
Te az én lefejthetetlen húsom vagy
s az én vérem forr a te ereidben.
Hiába jön felénk barát vagy ellenség
nincs aki elrabolhatná a te ajkad
az én ajkamtól
nincs, aki kiáshatna engem
a te nagyon mély szemeidből.
Forrás: Lélektől lélekig
Te elfelejted, hogy délben mit ettél,
kivel beszéltél tegnap, ki az ellenséged, barátod,
mert gazdag vagy s feledékeny.
Úgy elhagyod élményeid, mint kiolvasott
újságaid a gyorsvonatok hálófülkéiben,
s robogsz tovább,
köszönve ennek, mosolyogva emerre,
igen szórakozottan.
De a szegények még most is tudják,
mit mondtál te nekik öt évvel ezelőtt,
hogy végigmentél a budai utcán,
s megsimogattad szőke kisfiuk fejét,
ki azóta
ott porlad a tabáni temetőben.
Óvják ők azt, ami élet,
félreteszik, amit csak megérintett,
mint azt a siralmas bádogdobozt, amelyben
cigarettát tartottak valaha mások.
A szegények virrasztanak,
vigyáznak mindenre,
élnek tehelyetted is,
és nem felejtenek.
Forrás: Lélektől lélekig
Szárny nélkül is száll a szó,
száj nélkül is szól a szív;
szép zenéje altató:
boldog álmodásra hív
Drága, hozzád és feléd;
fagy ha tép, ha csíp a dér,
arcod édessége véd,
nyári hőnél többet ér.
Ó, napom, napon derülj,
így éld életed,
minden percnek úgy örülj,
ahogy én neked.
Forrás: Lélektől lélekig
Ismersz-e, mondd?
A bundám barna volt,
fehér sáv volt a homlokomon,
mint a lámpás a pejlovakén
és mint az égen a Hold.
Mozgott a fülem,
amikor rászállt a légy.
Mozgott az orrom,
amikor szaglásztam a légy után.
Emlékszel?
Te még síró-baba voltál.
Én ott bóklásztam a bölcsőd körül…
elkergettem a kotlóst,
hogyha feléd közelített.
Később
a hátamon is lovagoltál.
Egyszer le is estél.
Engem raktak meg a rémületben.
A kezedből ettem.
Kicsi kezed volt, halványpiros
és néha sáros, néha homokos.
Egészben nyeltem le a falatot,
nagy-nagy, falánk kutya voltam.
Ismersz-e?
Egyszer… világos este volt…
telihold…
vonítottam az égre, a Holdra.
Árnyékom hosszan úszott utánam…
mint mikor ló pusztult a háznál
és elcipeltem a belet.
Hallottam a hangodat akkor,
elővágtattam a kazlak közül,
táncoltam melletted, ugattam.
Emlékszel?
Aztán, éjjel
a kertek közt csavarogtam.
Doronggal hátba vágtak akkor.
Elgörbült a gerincem,
a bundám mocskos lett és fakó.
Beteg kutya lettem.
Agyonlövettek.
Akkor, vacsoránál
csak lassan járt a szájakhoz a villa.
A kisasztalnál ültél te külön.
Kip-kop…: s lábaiddal
harangoztál nekem,
kipi-kop.
Emlékszel?
Forrás: Lélektől lélekig
VALÓSÁG ÉS IGAZSÁG
Nem érdekel, hogy
tényleg hideg van-e most
— csak az, hogy fázom.
A LEGJOBB TANÁCSOKBÓL
Sose légy fáradt
megdicsérni bárkit is,
ha megérdemli!
MOZART
(hommage à K. D.)
nincs rossz fű. Nincs szél,
ami ne jól fújna. Nincs
hamis madárfütty
KAVICS
Remélem: igen?
Remélem: nem?
– Tudom: úgy lesz
jó, ahogyan lesz.
KAVICS A MÉRLEGEN
Hegyet csodálni
lehet – de szeretni csak
kavicsot tudunk.
•
Csak, kinek volt már
kavics a cipőjében:
becsüli, ha nincs.
HÁLAÉRZET
mikor az ember
tudja, hogy mi baja nincs
IDŐ, JÁRÁS, JELENTÉS
aztán a hó,
megint a hó,
eljön a hó hava, évada:
hullhat önmagára másmaga.
Most jelentősebbek és múlandóbbak
a lábnyomok. Aztán megint elolvad
a hó, a hó, a hó
A KAPCSOLAT
Nem a gyakoriság.
Nem is a közös programok.
— A tér/idő/alkalom
rendszerketrecébe nem
zárható
Korlátlan Jelenlét.
PONT
Holott most inspirált vagyok
— azaz: együtt cél, eszköz, ok —
ám épp, mint némely verseket
épp nem szabad, épp nem lehet
történtté tenni (fontosabb
dolog képezvén dolgomat,
vagy szakmám Kétnevű Ura
tiltja: Ízlés, Öncenzúra);
___megcsökve hát e pontnyi poszton:
___halálom újra elhalasztom.
HALOTTI BESZÉD
A halál nem baleset, nem betegség, nem büntetés:
ne tarts tőle, ne próbáld gyógyítani, sem elkerülni;
ne szégyelld.
___________Veled növekszik, mióta csak
növekszel
s veled fogy, épp azóta.
____________________Tiéd. Halálod is te vagy.
NE HARAGUDJ…
(Szép Ernő-hangminta)
Ne haragudj, ha meghalok,
s itt hagyok nem kevés, de sok
ilyen-olyan tennivalót!
– Mint a többi silány csalók,
váltig leplezzem a valót?
Mint te is: én is meghalok.
Ne haragudj, hogy meghalok
(s hogy előbb inkább, vagy utóbb?
az megtörténtéig: titok).
Ne haragudj, de meghalok,
mert élek – egyszerű dolog.
Ha jó, ha rossz: majd megszokod.
(Mit írok s míg olvashatod,
vedd úgy, hogy Hozzád szól, a Szót:
ne haragudj, ha meghalok!)
Forrás: Fodor Ákos költészete (Facebook-csoport)
Bandzsítani kezd a szemed, mert itt az időd, küszöbödön már az öregség
S te két szempontból nézed majd a végtelent: szögben töröd.
S ha tombol is az éjfél majd körűled, meg se moccansz, ami kérlelhetetlen, nem alkuszol vele,
Mert az vagy rég magad! S ha felhőid közt olykor eléd járúl egy-egy emberarc,
Te mozdulatlan várod őt, nem bíztatod, nem kergeted
S úgy űlsz előtte, mint a hegy.
Vérző fogakkal álmodol, forognak súlyos álmaid s ki pitvarodban netán lányt ölel,
Riadtan áll odébb, mikor mozdúlni hall. Azt mondják, ételek az eszményképeid
S valóban képzeleted kövér nőknek hízeleg a főztjükért, – egy nagy leves,
Hatalmas sűlt tökök és répák, hízott borjak járják olykor űltödet körül
S te lassan ingatod a fejed erre – s titkaidat magad elhallgattatod:
Hogy nincsen hajnalod, mely néked énekelne s nincsen éjszakád,
Mely érdekelne, – néha tompán sírsz. S a háztetőiden
Hiába járkál lámpásával már a régi rém, hiába zörget, nem figyelsz,
Nem nézel már utána, mért zavar? Mivelhogy mind letűnt,
Akinek tartozol. S ki ott fenn jár, a lelkiismeret, nemlétezőkhöz küld, hogy térdepelj.
Óh átok az, hogy ittmaradtál bólogatni – s gyász és átok elszakadni, jól tudom. S hogy nem beszélsz,
Megértelek. Maradj csak csendesen. S a csendes, sötét apácára bízd magad,
Az éjszakára bizd elárvúlt lelked. Majd ő megtanít,
Hogy megszeresd új társaid
S barátokként fogadd, kik rég barátaid,
S akikhez máris tartozol:
Az elfeledtek árnyait.
Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia
Horgaselméjű s szikár
Aggastyán akarok én is lenni, olyan, mint maga az Úr…
S ha majd számonkérnéd tőlem a gyermekeimet,
Megvetéssel fordítom el akkor a fejem…
Mert nincsenek gyermekeim, e vigasságban nem volt részem, – mint az arabs szamár,
Ki megszagolván honni földjét, uj ösvényre fordul hirtelen, –
Úgy indultam el én is egykor biztos útamon.
És nem az öröm útját választottam én sem, – ám a kopár sivatagét,
Hol vörös a földek szintje s nem legelész semmiféle nyáj, –
De hol majd megpróbáltatik, ki mit bir el?
S ha nem ád ott az égi Atya enni, azt kitartom-e?
S a szomjuságtól majd jajongok-e?
S a bitangságban majd, hogy elbitangolok-e?
S minden tudásban kerestem egyre új tudást
S a dicsőségben nagyobb dicsőségeket
S hol világos volt az ég, nagyobb világolást
S az asszonyölnél égetőbb és még nagyobb sötétet…
Ugy látom, öregember én már nem leszek.
S most folytassam a régit addig is? – Ó jaj, – kiáltanám egy ablakból talán
De gúnytól félek s elbuvok magamba.
Négy izzó fal mered reám csupán, –
Az Úristennek vörhenyes haragja, –
Majd bólogatva, lassan elmegyek.
S mint ki régen hordja már szivében a halált, –
Kárvallott számadó, megbántott, régi szolga
S ki birót ment el keresni, de nem talált.
Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia
