https://verskucko.com

Címke: magyarság

  • Vörösmarty Mihály: Szózat

    Hazádnak rendületlenűl
    légy híve, oh magyar;
    bölcsőd az s majdan sírod is,
    mely ápol s eltakar.

    A nagy világon e kivűl
    nincsen számodra hely;
    áldjon vagy verjen sors keze:
    itt élned, halnod kell.

    Ez a föld, melyen annyiszor
    apáid vére folyt;
    ez, melyhez minden szent nevet
    egy ezredév csatolt.

    Itt küzdtenek honért a hős
    Árpádnak hadai;
    itt törtek össze rabigát
    Hunyadnak karjai.

    Szabadság! itten hordozák
    véres zászlóidat,
    s elhulltanak legjobbjaink
    a hosszu harc alatt.

    És annyi balszerencse közt,
    oly sok viszály után,
    megfogyva bár, de törve nem,
    él nemzet e hazán.

    S népek hazája, nagy világ!
    Hozzád bátran kiált:
    „Egy ezredévi szenvedés
    kér éltet vagy halált!”

    Az nem lehet, hogy annyi szív
    hiában onta vért,
    s keservben annyi hű kebel
    szakadt meg a honért.

    Az nem lehet, hogy ész, erő
    és oly szent akarat
    hiába sorvadozzanak
    egy átoksúly alatt.

    Még jőni kell, még jőni fog
    egy jobb kor, mely után
    buzgó imádság epedez
    százezrek ajakán.

    Vagy jőni fog, ha jőni kell,
    a nagyszerű halál,
    hol a temetkezés fölött
    egy ország vérben áll.

    S a sírt, hol nemzet sűlyed el,
    népek veszik körűl,
    s az ember millióinak
    szemében gyászköny űl.

    Légy híve rendületlenűl
    hazádnak, oh magyar:
    ez éltetőd, s ha elbukál,
    hantjával ez takar.

    A nagy világon e kivűl
    nincsen számodra hely;
    áldjon vagy verjen sors keze:
    itt élned, halnod kell.

    1836

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Ady Endre: Az ütések alatt

    Csatát vesztvén alig csatázva:
    homlokunkat nem ékesíti
    hős, szent bukás vér-glóriája,
    s daccal nem nézhetünk az Égre:
    kevesen voltunk, buktunk s vége.

    S mégis – be különös egy ország –
    megint dacosodnak a szemek,
    keményre száradnak az orcák,
    s ijesztő, síri némaságban
    megint fölszánt, magyar világ van.

    Így volt ez itt századok óta:
    ezt a zúzott, vert fejű magyart
    mindig ütés tartotta, óvta,
    vert hencegések, törött álmok
    után: még konokabban állott.

    Gyér seregünket széjjel-verték,
    s ránk rakta a cudar uriság
    az élhetésnek minden terhét.
    S mert ránk szabadult minden vétek,
    azért lesz itt újból is élet.

  • Sík Sándor: Magyarok Nagyasszonya

    Édesanya, bódog Anya,
    Virágszülő Szűz Mária.
    (Winkler-kódex)

    Édesanya, boldog anya,
    Virágszülő Szűzmária,
    Világraszült virágodnak,
    Ajánlj minket szent Fiadnak.

    Ha nem ajánlsz, hova menjünk?
    Nincs egy izrom épség bennünk.
    Minden épet, minden szépet
    Fölfaltak a cudar évek.

    Mind a tíz bűnnel komáztunk,
    Belzebúbbal paroláztunk,
    Ami csepp jó maradt bennünk,
    Lemarta az idegen bűn.

    Csúfra mégis megmaradtunk,
    Nem nyílt meg a föld alattunk,
    Kikerültük a koporsót,
    Itt vagyunk most, legutolsók.

    Legutolsók a világnak,
    Kik a szívünkbe nem látnak,
    De tenálad, Asszonyunknál,
    Tudjuk, hogy csak irgalom vár.

    Eddig is mint nyitott könyvben,
    Úgy olvastál a szívünkben.
    Bűneinket végigsírtad,
    De ítélni föl nem írtad.

    Te látod, hogy szívünk marja
    A bűnbánat jeges karma,
    Pislog már a keserűség
    Hamvából a régi hűség.

    Már a régi hit is mozdul,
    A meleg vér meg-megpozsdul.
    Ami szégyenünkre válott,
    Szemünkről már hull a hályog.

    Látjuk már, hogy mi rossz, mi jó,
    Tudjuk, mi félteni való.
    Sereglünk a Krisztus elé,
    De hogy álljunk szeme elé?

    Mit mondjunk, ha reá kérdez?
    Szólj helyettünk, anyánk édes,
    Annyit mondj csak: rosszak vagyunk,
    De mégis a tied vagyunk.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Ady Endre: Hajlongni emerre, amarra

    Hajlongni emerre, amarra:
    Bús sorsot mértél, Uramisten,
    A magyarra
    S még búsabbat reám.

    Hiszen, jó, jó: nem vagyok semmi
    És mégis muszáj minden fajnál
    Jobbnak lenni.
    S mit ér, ha jobb vagyok?

    Nekünk kevés pünkösdöt hoztál,
    Kevés szentlelket, Uramisten,
    S ostoroztál,
    Bár véresek valánk.

    Körülvettél balgákkal minket
    S méltatlanul kínzott fejünkre
    Sohse hintett
    Kegyed sugarakat.

    Önnön-valónktól félve félni
    S elvegyülni törpe gyávákkal,
    Halva élni:
    Ezt adtad, Te, nekünk.

    Hajlongni emerre, amarra,
    Bús sorsot mértél, Uramisten,
    A magyarra
    S még búsabbat reám.

    Forrás: Vers mindenkinek

  • József Attila: Magyarok

    Ó jaj, mi igazán tiszták vagyunk,
    Nyisson ajtót nekünk a reménység!

    Ülünk, ülünk a mindenség szélén,
    Tán arra várunk, hogy fölfaljon a bánat?
    És várunk, csak várunk szomjasztó várásban,
    Átalfolyik rajtunk a világosság,
    De elhagytuk valahol kőedényeinket,
    Elhagytunk valahol minden akarást
    S most minden volt és jövendő szomjúság
    Itt van, itt van, ó nagyon itt van bennünk,
    Hogy friss kenyereink halomra száradnak!
    A négylábúak, melyeket megettünk,
    Most előjönnek és kinevetnek minket,
    Ezer és harmincegynehány esztendő
    Zuhog végtelen szomorú szemünkből
    S nem bírja elmosni buta bűneinket.

    Most nagyon messze van tőlem a föld,
    Mégis azt érzem, hogy magyar vagyok,
    Keserű számnak ki mutatna cukrot?
    Ki hinné még el, hogy élni akartok?

    Jöttem, kölcsönkérjek még ezer kezet,
    Mert hogy adhatnék eleget kettővel?
    Két bárány volt én adó két kezem
    S a farkasok elbántak mindkettővel.
    Most minden kedvem holtan terül el,
    Mert levegőtlen vihar a jajom:

    Leszámitva az ostobaságot,
    Multunkat, életünket és a gyomraink,
    Ó jaj, mi igazán tiszták vagyunk,
    Nyisson ajtót nekünk a reménység!

    Forrás:MEK

  • Wass Albert: Ébredj magyar!

    Nemzetemet dúlta már tatár,
    harácsolta török,
    uralkodott fölötte osztrák,
    lopta oláh, rabolta cseh.
    Minden szomszédja irigyelte mégis,
    mert keserű sorsa
    istenfélő nemzetté kovácsolta.
    Becsület, tisztesség, emberszeretet
    példaképe volt egy céda
    Európa közepén!
    Mivé lett most?
    Koldussá vált felszabadult honában,
    züllött idegen eszmék napszámosa!
    Megtagadva dicső őseit,
    idegen rongyokba öltözve
    árulja magát minden utcasarkon
    dollárért, frankért, márkáért,
    amit idegen gazdái odalöknek neki!
    Hát magyar földön már nem maradt magyar
    ki ráncba szedné
    ezt az ősi portán tobzódó
    sok-száz idegent?
    Ébredj magyar!
    Termőfölded másoknak terem!
    Gonosz irányba sodor
    ez a megveszekedett új történelem!

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Végvári (Reményik Sándor): Gyűrűt készíttetek…

    Egy gyűrűt készíttetek, feketét,
    Acélból, – dísztelent, keményet,
    És a dátumot belevésetem,
    Hadd érezzem az ujjamon, hogy éget,
    S jusson eszembe, hogy az életem
    Egy kockára tettem föl mindenestől!

    Június 4. 1920.:
    Én megállok e sírkő-dátumon.
    Én nem megyek egy lépést se tovább.

    Eszembe jutnak Nyugat népei,
    A gőg, a hitszegés, a csalfaság!
    A társtalanság komor bélyege
    A megalázott, széttépett hazán,
    Mohács, Majtény és Világos után:
    Neuilly és Versailles és a Trianon!

    Párist, e hitvány, dölyfös ember-bábelt
    Csak gyűlölni és megvetni tudom.
    A dalai, a csipkés-finomak,
    Mikért egy költőnk vágyva könnyet ontott:
    Nekem: káromló, rút rikácsolás,
    S én visszavetem néki, mint a rongyot!
    Remete-nemzet lesz a magyar nép,
    Mintha magányos szirten állana,
    Vezeklő-oszlop tornyos tetején;
    S csak Istene lesz véle, s bánata.
    Eszembe jut a kettétörött kard,
    És lobogóink tépett erdeje,
    És néma, fagyott öblű kürtjeink, –
    A némaságuk mintha zengene!

    Eszembe jutnak elnyomóink itt:
    És árva testvéreink odakint;
    Június 4. 1920:
    E dátum lázít, fenyeget és int.

    Egy gyűrűt készíttetek, feketét,
    Acélból, – dísztelent, keményet,
    És a dátumot belevésetem,
    Hadd érezzem az ujjamon, hogy éget
    S jusson eszembe, hogy az életem
    Egy kockára tettem föl mindenestől!

    1. június 8.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Juhász Gyula: Trianon

    Nem kell beszélni róla sohasem,
    De mindig, mindig gondoljunk reá.
    Mert nem lehet feledni, nem, soha,
    Amíg magyar lesz és emlékezet,
    Jog és igazság, becsület, remény,
    Hogy volt nekünk egy országunk e földön,
    Melyet magyar erő szerzett vitézül,
    S magyar szív és ész tartott meg bizony.

    Egy ezer évnek vére, könnye és
    Verejtékes munkája adta meg
    Szent jussunkat e drága hagyatékhoz.
    És nem lehet feledni, nem, soha,
    Hogy a mienk volt a kedves Pozsony,
    Hol királyokat koronáztak egykor,
    S a legnagyobb magyar hirdette hévvel,
    Nem volt, de lesz még egyszer Magyarország!

    És nem lehet feledni, nem, soha,
    Hogy a mienk volt legszebb koszorúja
    Európának, a Kárpátok éke,
    És mienk volt a legszebb kék szalag,
    Az Adriának gyöngyös pártadísze!

    És nem lehet feledni, nem, soha,
    Hogy a mienk volt Nagybánya, ahol
    Ferenczy festett, mestereknek álma
    Napfényes műveken föltündökölt,
    S egész világra árasztott derűt.

    És nem lehet feledni, nem soha,
    Hogy Váradon egy Ady énekelt,
    És holnapot hirdettek magyarok.

    És nem lehet feledni, nem, soha
    A bölcsőket és sírokat nekünk,
    Magyar bölcsőket, magyar sírokat,
    Dicsőség és gyász örök fészkeit.

    Mert ki feledné, hogy Verecke útján
    Jött e hazába a honfoglaló nép,
    És ki feledné, hogy erdélyi síkon
    Tűnt a dicsőség nem múló egébe
    Az ifjú és szabad Petőfi Sándor!

    Ő egymaga a diadalmas élet,
    Út és igazság csillaga nekünk,
    Ha őt fogod követni gyászban, árnyban,
    Balsorsban és kétségben, ó, magyar,
    A pokol kapuin is győzni fogsz,
    S a földön föltalálod már a mennyet!

    S tudnád feledni a szelíd Szalontát,
    Hol Arany Jánost ringatá a dajka?
    Mernéd feledni a kincses Kolozsvárt,
    Hol Corvin Mátyást ringatá a bölcső,
    Bírnád feledni Kassa szent halottját?

    S lehet feledni az aradi őskert
    Tizenhárom magasztos álmodóját,
    Kik mind, mind várnak egy föltámadásra?

    Trianon gyászos napján, magyarok,
    Testvéreim, ti szerencsétlen, átkos,
    Rossz csillagok alatt virrasztva járók,
    Ó, nézzetek egymás szemébe nyíltan
    S őszintén, s a nagy, nagy sír fölött
    Ma fogjatok kezet, s esküdjetek
    Némán, csupán a szív veréseivel
    S a jövendő hitével egy nagy esküt,
    Mely az örök életre kötelez,
    A munkát és a küzdést hirdeti,
    És elvisz a boldog föltámadásra.

    Nem kell beszélni róla sohasem,
    De mindig, mindig gondoljunk reá.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Reményik Sándor: Heten

    Egy bükki kirándulás emlékére

    Egy szénaboglya tövén heverésztünk:
    Kicsiny társaság, heten, magyarok,
    Nők, férfiak – s a csillagokba néztünk,
    Néztük: a Göncölszekér hogy ragyog.
    Szállt, szállongott a sarjú friss szaga,
    S a lelkeink úgy összehangolódtak
    Mint a Göncölszekér hét csillaga.

    Derült este volt. Búját, baját, gondját
    Egy pillanatra ki-ki levetette,
    Becsomagolta töprengéseit,
    S hátizsákjában feje alá tette.
    Ott fenn fénylett a nagy Harmónia,
    Egy csöpp belőle szíveinkbe tévedt,
    S szívünk betelt – nem volt több óhaja.

    Elfeledtük, hogy innen menni kell,
    A következő perc már szétszakít,
    Eltörik a csillagtelt csend-tükör,
    S mi kereshetjük tört darabjait.
    Hét csillag-hajó összehangolódhat
    Egy ezüstfényű örök béke-útra, –
    De más az útja hét magyar hajónak.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ady Endre: A magyar tanítókhoz

    Itt volna hát a szent, a várt Szélvész,
    Tespedt tavat mely fenékig zavar?
    Alázását ki oly bűnösen tűrte,
    Lázad hát már az Élet alágyűrtje,
    A tanító, a legrababb magyar?

    Gyújtatott lelkek víg mécsesének,
    Ott, hol Sötét ül várost és falut
    S hol eped fényért cellák milliója,
    Magyar sivatag magyar tanítója
    Rabok között rabként senyvedt, aludt.

    Bús ébredők! a naphoz az arccal,
    Pusztul ez ország s az idő repül
    S kik hívatttatok vezérül a népnek,
    Ne maradjatok gyáva csőcseléknek:
    Úri gazságok jobbágy őreül.

    Ha itt a Szélvész, szívet elébe,
    Ha itt az óra, verjen hangosan:
    Szélvész verte, szép, nagy szívekre vár itt
    Egy sötét ország, melynek páriáit
    Nem mentheti már, csak szélvész-roham.

    S ha itt van már a szent, a várt Szélvész,
    Köszöntjük ezt a zárka-nyitót.
    Lelkünknek fényét ezer éve orzák,
    Kapja meg végtén szegény Magyarország
    A szabadító magyar tanítót.

    Forrás: Index Fórum – Lélektől lélekig