Jöttem a Gangesz partjairól,
hol álmodoztam déli verőn,
a szívem egy nagy harangvirág,
s finom remegések: az erőm.
Gémes kút, malom alja, fokos,
sivatag, lárma, durva kezek,
vad csókok, bambák, álom-bakók.
A Tisza-parton mit keresek?
Forrás: Vers mindenkinek
A hegedű száraz fája,
Beh szomorú a nótája!
Úgy megsíri, úgy kesereg,
Talán a könnye is pereg.
A hegedű bús nótáján
Magyar ember múlat nálán:
Úgy megdanol, táncol, vigad,
Hogy a szíve majd megszakad.
1856. november
Forrás: Vers mindenkinek
Magyar síkon nagy iramban át,
Ha nyargal a gőzös velem
Havas, nagy téli éjjelen,
Alusznak a tanyák.
Olyan fehér és árva a sík,
Fölötte álom-éneket
Dúdolnak a hideg szelek.
Vajjon mit álmodik?
Álmodik-e, álma még maradt?
Én most karácsonyra megyek,
Régi, vén, falusi gyerek.
De lelkem hó alatt.
S ahogy futok síkon, telen át,
Úgy érzem, halottak vagyunk
És álom nélkül álmodunk,
Én s a magyar tanyák.
Forrás: Vers mindenkinek
Vagy-e? S ki vagy? S mienk vagy-e? Csupán
mienk és senki másé? Szabad-e
hogy csupán a mienk légy? És lehetsz-e
az, aki vagy, ha csupán a mienk vagy?
S mégis: lehetsz-e aki vagy, ha nem tudsz
csupán-mienk is lenni? Lehet-e
világod végtelen, ha nem vagyunk
mi is középen, és sorsunk a Tengely?
Mi vár reánk? És jön-e még igazság?
Vagy mi leszünk a keresztrefeszített
a nemzetek közt? Akkor is középen
áll a Kereszt, s ki szenved: Messiás.
És ez van talán hátra még. Az embert,
az aprót, megváltottad már. A népek
váltsága jő most. S bizonnyal mienk vagy,
Isten, amíg mi hordjuk a keresztet.
Mert nem lehetsz a mérges kis Wotanok
öccse te, egy a sok közül, pogány
csillag, hanem ki eljött, csillagoltó
nap, s kinél kisebb nékünk nem elég:
magyarok és mindenek Istene.
Forrás: Vers mindenkinek
Hazádnak rendületlenűl
légy híve, oh magyar;
bölcsőd az s majdan sírod is,
mely ápol s eltakar.
A nagy világon e kivűl
nincsen számodra hely;
áldjon vagy verjen sors keze:
itt élned, halnod kell.
Ez a föld, melyen annyiszor
apáid vére folyt;
ez, melyhez minden szent nevet
egy ezredév csatolt.
Itt küzdtenek honért a hős
Árpádnak hadai;
itt törtek össze rabigát
Hunyadnak karjai.
Szabadság! itten hordozák
véres zászlóidat,
s elhulltanak legjobbjaink
a hosszu harc alatt.
És annyi balszerencse közt,
oly sok viszály után,
megfogyva bár, de törve nem,
él nemzet e hazán.
S népek hazája, nagy világ!
Hozzád bátran kiált:
„Egy ezredévi szenvedés
kér éltet vagy halált!”
Az nem lehet, hogy annyi szív
hiában onta vért,
s keservben annyi hű kebel
szakadt meg a honért.
Az nem lehet, hogy ész, erő
és oly szent akarat
hiába sorvadozzanak
egy átoksúly alatt.
Még jőni kell, még jőni fog
egy jobb kor, mely után
buzgó imádság epedez
százezrek ajakán.
Vagy jőni fog, ha jőni kell,
a nagyszerű halál,
hol a temetkezés fölött
egy ország vérben áll.
S a sírt, hol nemzet sűlyed el,
népek veszik körűl,
s az ember millióinak
szemében gyászköny űl.
Légy híve rendületlenűl
hazádnak, oh magyar:
ez éltetőd, s ha elbukál,
hantjával ez takar.
A nagy világon e kivűl
nincsen számodra hely;
áldjon vagy verjen sors keze:
itt élned, halnod kell.
1836
Forrás: Szeretem a verseket
Csatát vesztvén alig csatázva:
homlokunkat nem ékesíti
hős, szent bukás vér-glóriája,
s daccal nem nézhetünk az Égre:
kevesen voltunk, buktunk s vége.
S mégis – be különös egy ország –
megint dacosodnak a szemek,
keményre száradnak az orcák,
s ijesztő, síri némaságban
megint fölszánt, magyar világ van.
Így volt ez itt századok óta:
ezt a zúzott, vert fejű magyart
mindig ütés tartotta, óvta,
vert hencegések, törött álmok
után: még konokabban állott.
Gyér seregünket széjjel-verték,
s ránk rakta a cudar uriság
az élhetésnek minden terhét.
S mert ránk szabadult minden vétek,
azért lesz itt újból is élet.
Édesanya, bódog Anya,
Virágszülő Szűz Mária.
(Winkler-kódex)
Édesanya, boldog anya,
Virágszülő Szűzmária,
Világraszült virágodnak,
Ajánlj minket szent Fiadnak.
Ha nem ajánlsz, hova menjünk?
Nincs egy izrom épség bennünk.
Minden épet, minden szépet
Fölfaltak a cudar évek.
Mind a tíz bűnnel komáztunk,
Belzebúbbal paroláztunk,
Ami csepp jó maradt bennünk,
Lemarta az idegen bűn.
Csúfra mégis megmaradtunk,
Nem nyílt meg a föld alattunk,
Kikerültük a koporsót,
Itt vagyunk most, legutolsók.
Legutolsók a világnak,
Kik a szívünkbe nem látnak,
De tenálad, Asszonyunknál,
Tudjuk, hogy csak irgalom vár.
Eddig is mint nyitott könyvben,
Úgy olvastál a szívünkben.
Bűneinket végigsírtad,
De ítélni föl nem írtad.
Te látod, hogy szívünk marja
A bűnbánat jeges karma,
Pislog már a keserűség
Hamvából a régi hűség.
Már a régi hit is mozdul,
A meleg vér meg-megpozsdul.
Ami szégyenünkre válott,
Szemünkről már hull a hályog.
Látjuk már, hogy mi rossz, mi jó,
Tudjuk, mi félteni való.
Sereglünk a Krisztus elé,
De hogy álljunk szeme elé?
Mit mondjunk, ha reá kérdez?
Szólj helyettünk, anyánk édes,
Annyit mondj csak: rosszak vagyunk,
De mégis a tied vagyunk.
Forrás: Szeretem a verseket
Hajlongni emerre, amarra:
Bús sorsot mértél, Uramisten,
A magyarra
S még búsabbat reám.
Hiszen, jó, jó: nem vagyok semmi
És mégis muszáj minden fajnál
Jobbnak lenni.
S mit ér, ha jobb vagyok?
Nekünk kevés pünkösdöt hoztál,
Kevés szentlelket, Uramisten,
S ostoroztál,
Bár véresek valánk.
Körülvettél balgákkal minket
S méltatlanul kínzott fejünkre
Sohse hintett
Kegyed sugarakat.
Önnön-valónktól félve félni
S elvegyülni törpe gyávákkal,
Halva élni:
Ezt adtad, Te, nekünk.
Hajlongni emerre, amarra,
Bús sorsot mértél, Uramisten,
A magyarra
S még búsabbat reám.
Forrás: Vers mindenkinek
Ó jaj, mi igazán tiszták vagyunk,
Nyisson ajtót nekünk a reménység!
Ülünk, ülünk a mindenség szélén,
Tán arra várunk, hogy fölfaljon a bánat?
És várunk, csak várunk szomjasztó várásban,
Átalfolyik rajtunk a világosság,
De elhagytuk valahol kőedényeinket,
Elhagytunk valahol minden akarást
S most minden volt és jövendő szomjúság
Itt van, itt van, ó nagyon itt van bennünk,
Hogy friss kenyereink halomra száradnak!
A négylábúak, melyeket megettünk,
Most előjönnek és kinevetnek minket,
Ezer és harmincegynehány esztendő
Zuhog végtelen szomorú szemünkből
S nem bírja elmosni buta bűneinket.
Most nagyon messze van tőlem a föld,
Mégis azt érzem, hogy magyar vagyok,
Keserű számnak ki mutatna cukrot?
Ki hinné még el, hogy élni akartok?
Jöttem, kölcsönkérjek még ezer kezet,
Mert hogy adhatnék eleget kettővel?
Két bárány volt én adó két kezem
S a farkasok elbántak mindkettővel.
Most minden kedvem holtan terül el,
Mert levegőtlen vihar a jajom:
Leszámitva az ostobaságot,
Multunkat, életünket és a gyomraink,
Ó jaj, mi igazán tiszták vagyunk,
Nyisson ajtót nekünk a reménység!
Forrás:MEK
Nemzetemet dúlta már tatár,
harácsolta török,
uralkodott fölötte osztrák,
lopta oláh, rabolta cseh.
Minden szomszédja irigyelte mégis,
mert keserű sorsa
istenfélő nemzetté kovácsolta.
Becsület, tisztesség, emberszeretet
példaképe volt egy céda
Európa közepén!
Mivé lett most?
Koldussá vált felszabadult honában,
züllött idegen eszmék napszámosa!
Megtagadva dicső őseit,
idegen rongyokba öltözve
árulja magát minden utcasarkon
dollárért, frankért, márkáért,
amit idegen gazdái odalöknek neki!
Hát magyar földön már nem maradt magyar
ki ráncba szedné
ezt az ősi portán tobzódó
sok-száz idegent?
Ébredj magyar!
Termőfölded másoknak terem!
Gonosz irányba sodor
ez a megveszekedett új történelem!
Forrás: Szeretem a verseket
