Csatát vesztvén alig csatázva:
homlokunkat nem ékesíti
hős, szent bukás vér-glóriája,
s daccal nem nézhetünk az Égre:
kevesen voltunk, buktunk s vége.
S mégis – be különös egy ország –
megint dacosodnak a szemek,
keményre száradnak az orcák,
s ijesztő, síri némaságban
megint fölszánt, magyar világ van.
Így volt ez itt századok óta:
ezt a zúzott, vert fejű magyart
mindig ütés tartotta, óvta,
vert hencegések, törött álmok
után: még konokabban állott.
Gyér seregünket széjjel-verték,
s ránk rakta a cudar uriság
az élhetésnek minden terhét.
S mert ránk szabadult minden vétek,
azért lesz itt újból is élet.
