https://verskucko.com

Címke: magyarság

  • Juhász Gyula: Ének Arany Jánosról

    Mint ha pásztortűz ég őszi éjszakákon,
    Arany János lelke úgy lobog e tájon,
    Úgy melegít fénye,
    Magyarok, e tűznél, mely szelíd és áldott,
    Bizakodva nézzük e síri világot,
    Virrasztva, remélve.

    Messziről lobogva tenger pusztaságon
    Átragyog Arany ma e borús homályon
    És jövőnkbe csillan:
    A magyar jövőbe, mely, mint Betlehemben
    Az isteni gyermek, mosolyogva rebben
    Mai álmainkban.

    Hullatja levelét az idők vén fája,
    De örök virágzón áll s néz a világra
    Arany fája lombja,
    Magyar televényben gyökerezve mélyen,
    Kevély koronája fölzendül a vészben
    Égig magasodva.

    Csillag esik, föld reng, jött éve csudáknak,
    De a folyók folynak, de a hegyek állnak,
    És még a mienk Ő,
    S míg ily Aranyunk van, nincsen itt elveszve
    A remény, az élet, az Ige, az Eszme,
    A magyar Jövendő!

    Mi pedig barátim, járjunk el a sírhoz,
    A föltámadásról, mely biztatva hírt hoz,
    Énekeljünk ottan.
    Arany lelke szóljon – húsvéti harangszó –
    Dicsőséget zengő, diadalt viharzó
    Új magyar dalokban!

    Forrás: MEK

  • Juhász Gyula: Tisza szögén

    Nem jártam én soha Dunán túl,
    Hol Kupa, Vata elesett,
    Hol lankás dombok koronázzák
    Az alkonyvéres egeket.
    Én a Tiszának és Marosnak
    Szögében élek álmodón,
    Hol Attila, Ajtony robogtak
    Valaha vemhes táltoson.

    Az ősi szent tűz szürke hamvát
    A szél szívembe szórja itt,
    Keresem a turáni nagyság
    Örök, konok magyarjait.
    Keresem a kialuvó láng
    Maradék üszkét az egen
    S a hun király bús koporsóját
    Magyar folyó mélyébe, lenn.

    Forrás: MEK

  • Juhász Gyula: Április bolondja

    Benned születtem, édesbús, szeszélyes
    Tavaszi hónap, felleges derűs,
    Mikor a rétek lelke már fölérez
    S brekeg a vízben száz bús hegedűs.
    A Tisza partján ringatott a bölcsőm,
    Holdtölte volt – tavaszi anda hold –
    S a szőke fényben az éjet betöltőn
    A vizek népe mind nászdalt dalolt.

    Én hallgattam e furcsán bánatos dalt,
    Mely egyhangún szép és gyönyörbe olvad
    És sírvavigad, mint a honi ének.
    Mások világgá zengő zongoráját
    Én nem irígylem. A magad cigányát
    Lásd bennem, ó magyar, ki neked élek!

    Forrás: MEK

  • Juhász Gyula: Csáktornya

    Nem voltam itt, de a rozsdás avarban
    Lelkem bejárta százszor a helyet,
    Hol Zrínyi élt, ki a búsult magyarba
    Tüzes igével hitet égetett.
    Az erdő áll még, ősi koronáján
    Hárfáz a szél és vihar orgonál,
    De földdel egyek már az ősi bástyák
    S reményeinknek földje oly kopár.
    Ma már düledék vára lőn Szigetnek
    Egész hazánk s a késő énekesnek
    Bús lelke sírva járja az avart
    És néma daccal, fojtott fájdalommal
    Idézi ősét, aki porba rogyva
    Vérével írta: Ne bántsd a magyart!

    Forrás: MEK

  • Juhász Gyula: Nefelejcs

    I
    Bús Morva mentén árva kis Szakolca,
    Emlékszel-e a régi vándorodra,
    Ki itt tanyázott két keserű évet
    És bús ifjúból bölcs öreglegény lett?
    Ki szelek szárnyán sóhajtottam vissza
    A Tisza táját vágyó dalaimba
    S úgy álltam árván a magyar határon,
    Mint Toldi ős a nyári pusztaságon
    És úgy idéztem büszke Budapestet,
    Mint bánatos szerelmes, aki szenved
    És úgy idéztem az öreg Gvadányit,
    Mint tékozló fiú, ki hazaáhit.
    És úgy öleltem a szláv mélabút itt,
    Mint beteg nővért, aki édesbúsit.
    Most mit csinálhatsz, most ki jár ki mélán
    A szent határra fekete éjféltájt
    A háromszínű fejfát megölelve,
    Mint árva, aki anyját eltemette?

    II
    Kis Tisza mentén Mármarosszigetnek
    Piros tetői ködből integetnek,
    A messzi és a múlt derűs ködéből,
    Egy régi őszből és egy régi télből.
    Az Iza tükre a lelkembe csillan,
    Hol Arany árnya kószált álmaimban.
    Első szerelmünk itt tavaszodott még,
    Ha én csak egyszer ily szomorú volnék!
    Egy víg majális mámora dereng még,
    A könnyek fátylán rózsálló nagy emlék.
    És régi séták útja visz ki messze,
    Hol hívón kéklik a regés Verecke.
    Úgy érzem, egy dalt akkor félbehagytam,
    Eresszetek! Ott vár rám az a dallam!

    III
    Adyval ültünk Váradon.
    A hold sarlója aratott az égen.
    Hulltak a hervadt csillagok
    Fehéren.
    Adyval ültünk. A vonat
    Vörös szemével rőt szemünkbe bámult,
    Zakatolt, mint a kárhozat
    Titánul.
    Adyval ültünk. Feketén
    Borongott föl az égre holmi nyárfa,
    Sírt rajta lágy nyugati szél,
    Mint hárfa.
    Adyval ültünk. Váradon
    A magyarok vigadtak és loholtak
    S fölrémlett csókon és dalon
    A holnap.
    Adyval ültünk. Zomotor
    Nem szomorúbb, mint ez a régi bálunk.
    Virrasztva vártuk, hogy kopog
    Halálunk!

    Forrás: MEK

  • Vörösmarty Mihály: Szózat

    Hazádnak rendületlenül
    Légy híve, oh magyar;
    Bölcsőd az s majdan sírod is,
    Mely ápol s eltakar.

    A nagy világon e kívül
    Nincsen számodra hely;
    Áldjon vagy verjen sors keze,
    Itt élned, halnod kell.

    Ez a föld, melyen annyiszor
    Apáid vére folyt;
    Ez, melyhez minden szent nevet
    Egy ezredév csatolt.

    Itt küzdtenek honért a hős
    Árpádnak hadai;
    Itt törtek össze rabigát
    Hunyadnak karjai.

    Szabadság! itten hordozák
    Véres zászlóidat,
    S elhulltanak legjobbjaink
    A hosszú harc alatt.

    És annyi balszerencse közt,
    Oly sok viszály után,
    Megfogyva bár, de törve nem,
    Él nemzet e hazán.

    S népek hazája, nagy világ!
    Hozzád bátran kiált:
    „Egy ezredévi szenvedés
    Kér éltet vagy halált!”

    Az nem lehet, hogy annyi szív
    Hiában onta vért,
    S keservben annyi hű kebel
    Szakadt meg a honért.

    Az nem lehet, hogy ész, erő,
    És oly szent akarat
    Hiába sorvadozzanak
    Egy átoksúly alatt.

    Még jőni kell, még jőni fog
    Egy jobb kor, mely után
    Buzgó imádság epedez
    Százezrek ajakán.

    Vagy jőni fog, ha jőni kell,
    A nagyszerű halál,
    Hol a temetkezés fölött
    Egy ország vérben áll.

    S a sírt, hol nemzet süllyed el,
    Népek veszik körül,
    S az ember millióinak
    Szemében gyászköny űl.

    Légy híve rendületlenül
    Hazádnak, oh magyar:
    Ez éltetőd, s ha elbukál,
    Hantjával ez takar.

    A nagy világon e kívül
    Nincsen számodra hely;
    Áldjon vagy verjen sors keze:
    Itt élned, halnod kell.

    1836

    Forrás: MEK – Vörösmarty Mihály összes művei

  • Kölcsey Ferenc: Himnusz

    A magyar nép zivataros századaiból

    Isten, áldd meg a magyart
    Jó kedvvel, bőséggel,
    Nyújts feléje védő kart,
    Ha küzd ellenséggel;
    Bal sors, akit régen tép,
    Hozz rá víg esztendőt,
    Megbűnhődte már e nép
    A múltat s jövendőt!

    Őseinket felhozád
    Kárpát szent bércére,
    Általad nyert szép hazát
    Bendegúznak vére.
    S merre zúgnak habjai
    Tiszának, Dunának,
    Árpád hős magzatjai
    Felvirágozának.

    Értünk Kunság mezein
    Ért kalászt lengettél,
    Tokaj szőlővesszein
    Nektárt csepegtettél.
    Zászlónk gyakran plántálád
    Vad török sáncára,
    S nyögte Mátyás bús hadát
    Bécsnek büszke vára.

    Hajh, de bűneink miatt
    Gyúlt harag kebledben,
    S elsújtád villámidat
    Dörgő fellegedben,
    Most rabló mongol nyilát
    Zúgattad felettünk,
    Majd töröktől rabigát
    Vállainkra vettünk.

    Hányszor zengett ajkain
    Ozman vad népének
    Vert hadunk csonthalmain
    Győzedelmi ének!
    Hányszor támadt tenfiad
    Szép hazám kebledre,
    S lettél magzatod miatt
    Magzatod hamvvedre!

    Bújt az üldözött s felé
    Kard nyúl barlangjában,
    Szerte nézett s nem lelé
    Honját a hazában,
    Bércre hág és völgybe száll,
    Bú s kétség mellette,
    Vérözön lábainál,
    S lángtenger fölette.

    Vár állott, most kőhalom,
    Kedv s öröm röpkedtek,
    Halálhörgés, siralom
    Zajlik már helyettek.
    S ah, szabadság nem virúl
    A holtnak véréből,
    Kínzó rabság könnye hull
    Árvánk hő szeméből!

    Szánd meg Isten a magyart,
    Kit vészek hányának,
    Nyújts feléje védő kart
    Tengerén kínjának.
    Bal sors, akit régen tép,
    Hozz rá víg esztendőt,
    Megbűnhődte már e nép
    A múltat s jövendőt!

    Cseke, 1823. január 22.

    Forrás: MEK – Kölcsey Ferenc összes művei

  • Babits Mihály: Alkalmi vers

    (1916)

    Ó, mikor oszlik már a köd?
    Hol késik a vigasztaló?
    Örvények és sziklák között
    hogy ing a kis magyar hajó!

    Nekem már sírni sem szabad,
    talán összerezzenni sem,
    ha látom, hogy a forgatag
    elkapja egy-egy kedvesem.

    És átkoznom sem a vihart,
    s kiáltanom borzadva, hogy
    csekély deszkánk talán kitart,
    de drága vérünk színe fogy.

    Nem volna jobb-e, magyarok,
    míg rázza hab a mély kabint,
    kik itt vagyunk még, egy marok
    szorosan összebújni mind?

    Dalolni tán vigasztalót,
    s vigyázva lesni, hol derül,
    és szólni: „Kösd ki a hajót!”
    ha partot látnánk messziről?

    De jaj, bajában sem barát,
    magyar sem érti a magyart,
    civódik, mint a rossz család,
    s olykor még áldja a vihart:

    ó, szörnyű! még dicsérgeti,
    mert rab tűrővé edz a seb,
    s e néma szolgaság neki
    vére vérénél kedvesebb.

    Ők amíg vérük vére hull,
    úgy védik itthon a hazát,
    hogy szívbe fojtják zsarnokul
    a gyermekeknek igazát.

    Így jártam én is – nem rege –
    és úgy vagyok már, úgy vagyok,
    mint rossz családnak gyermeke,
    kit egyre vernek a nagyok.

    De csitt! duzzogni nem szabad,
    szívem! jutalmat ne keress!
    Jutalmul: mindig légy szabad,
    s ha nem szeretnek is: szeress!

    Gondold, hogy könny és vér pereg,
    s van méltóbb annyi fájdalom:
    s ne sírj, ha vernek, mint gyerek,
    hanem zengj, mint a cimbalom!

    Forrás: MEK – Babits Mihály összes versei

  • Móricz Zsigmond: Magyar fa

    A rámcsodáló arcok szembefordúltak,
    a hódoló szemek fejszét meredeznek,
    a szavazó szájak pereatot üvöltenek.

    Magyarságom életalmájáról,
    le akarják hámozni a magyart.
    Magyarnak: alma, embernek: gyümölcs;
    szabjátok; vágjátok, zúzzátok,
    minél mélyebbre juttok, annál almább:
    a legmélyén, a kis barna magban,
    az egész terebély almafa ott van s
    ágadzik, bogadzik, leveledzik s
    gyümölcsöz nektek.

    Nyugalmukban megzavart boldogok
    az Igazság tömérdeksége tövén
    galyakra, levelekre, a harasztra esküsznek.
    Igazság mind: igen,
    de az Igazság hulló törmelékei,
    árnyékában tengődő igenek.

    A fa enyém, az egeket verő,
    melynek ágain madarak fészkelnek
    s gyümölcsén élnek. A fa enyém
    s ti mindenek, övéi és evői,
    én vagyok a Fa.

    És létem kiterítem, jöjjetek,
    gyönyörködjetek, vígadjatok,
    lakmározzatok rajtam!

    1. február

    Forrás: magyar-versek.hu

    * A „pereat” latinul annyit jelent: „vesszen!”, „pusztuljon!”, „haljon meg!”

  • Arany János – Az örökség

    Azok a magyarok, kik e hazát
    Véren vették, vérrel ótalmazák,
    Azok a magyarok, ha riadót fúttak,
    A halál képétől nem messzire búttak.

    Lakásuk volt paripájok háta,
    Vetett ágyok kemény nyeregkápa:
    Ettek és aludtak vérmocskolta nyergen,
    Jártak éjjel-nappal sok nehéz fegyverben.

    Nem kérdezték: sok-e az ellenség?
    Olvasatlan próbáltak szerencsét;
    Tudták, a szerencse mindig ahhoz pártol,
    Kinek szíve még a halálban is bátor.

    Elfogytak, elzülltek ottan-ottan,
    Szép országok hevert elhagyottan,
    Fölveré az isten mindenféle gyoma,
    Éktelenné tette török, tatár nyoma.

    Rongált zászló lőn az ő formája,
    Nem volt annak színe, sem fonákja,
    Itt-amott sötétlett rajta egy-egy vérfolt:
    Szép zászlónk, az ország, váznál nem egyéb volt.

    E becses zászlónak, a hazának,
    Védelmében hányan elhullának!
    Vérökben a rúdját hányszor megfereszték
    Régi ősapáink! de el nem ereszték.

    Így a zászló ránk örökbe maradt,
    Ránk hagyák azt erős átok alatt:
    Átok alatt, hogy, ha elpártolunk attul,
    Ne legyen az isten istenünk azontul.

    Most telik be, vagy soha, ez átok.
    A zászlót, a zászlót ne hagyjátok!
    Ha minket elfú az idők zivatarja:
    Nem lesz az istennek soha több magyarja.

    (1848)