https://verskucko.com

Címke: magyarság

  • Juhász Gyula: Magyar tél

    A kicsi kocsma ablaka világos,
    Fehérvirágos, mint a temető,
    Hol a nap éppen vérködösen áldoz
    S a hold sápadt sarlója egyre nő.

    Az este jő és a fehér keresztek
    Nagy békessége integet felénk,
    Szelíd magánya a mély, ősi kertnek,
    Hol megpihen majd minden nemzedék.

    A tünde ég pásztortüzei lassan
    Kigyúlnak rendre és az ég alatt,
    A temetőben és a kocsmazajban,
    Egy néma angyal halkan áthalad.

    A szárnyakat hallják egy pillanatra
    A vén ivók s bús holtak, csöndbe lenn,
    A Bodri szűköl, a havat kaparja
    S a kakukkóra megáll hirtelen.

    Babona, bánat, borok és botorság,
    Mind összekapnak és a kocsma zug,
    Fölzengenek az átkok és a nóták
    És döngetik a temetőkaput!

    Forrás: MEK

  • Juhász Gyula: A váradi püspök lánya

    Igricnóta

    A váradi püspök lánya!
    Rózsaszál a szöghajába.
    Tisza mentén, Bihar táján
    Nem akad több olyan szál lány.

    Patyolat a teste, lelke,
    A legények veszedelme,
    Szava bűbáj, tánca örvény,
    Mért is nincsen rája törvény?

    Cserhalomnál csata van ma,
    Pogány kunság riadalma,
    Hull a tar fej, mint az alma,
    Magyaroknak diadalma.

    László vezér lova táltos,
    Vezeti a Boldogságos,
    László vezér bárdja talál,
    És ha talál, az a halál!

    Ott fut egy kun. A nyergében
    Drága teher hever szépen.
    A nyergében – csípje kánya! –
    A váradi püspök lánya!

    Nosza rajta, rajta, rajta!
    László lova rárófajta,
    Széltől vemhes anya lánya,
    Utoléri nemsokára!

    Rövid a harc. Kun legénynek
    Búcsút int a drága élet,
    De a karját esdve tárja
    A váradi püspök lánya!

    „Ne bántsd, lovag, ezt a legényt,
    Szeretem én szívem szerént,
    Vagy ha bántod, magad bánod,
    Letörsz akkor egy virágot!”

    László vezér karja lankad,
    – Soha még ily diadalmat! –
    Karja lankad, szíve bágyad,
    A pusztának nekivágtat.

    Igric ajkán új nóta szól
    A bihari sátrak alól.
    László vezér sír a dalon:
    „Hej Cserhalom, haj Cserhalom!”

    László hősnek neve támad,
    Visszazengi minden század!
    Csak a szíve maradt árva,
    …Hej, váradi püspök lánya!

    Forrás: MEK

  • Juhász Gyula: Kossuth-nóta…

    A lóca végén, óbor mellett,
    Nagy, barna legény énekelget,
    Egy szál cigány ugyan cifrázza,
    Ujjong, zokog az ő nótája.

    Az ő nótája az a nóta,
    Mely egyre járja még azóta,
    Hogy magyar álmok visszaszállnak
    Tavaszába egy szebb világnak.

    A gyertya fogy, tüzel az óbor,
    Elég is volna már a jóból,
    De a legény büszkén, merengve
    Bámul egy álomregimentre!

    Más nóták jöttek, hej, azóta,
    Hogy megszületett az a nóta,
    De rendületlenül, kevélyen,
    Nem tudsz felőlük, jó legényem.

    …Mint hogyha magyar fajtám lelke,
    Ujjongna, sírna, énekelne.
    Árva legény, szép, konok bánat,
    Ó be szeretlek, be sajnállak!

    Forrás: MEK

  • Juhász Gyula: Fejfámra…

    Szegény magyar volt,
    Költő volt, senki,
    Nem tudott élni,
    Csak énekelni.

    Nem volt rossz, sem jó,
    Csak ember, fáradt,
    Várt, várt és nem lelt
    Soha csodákat.

    Mély szürkeségben
    Színeket látott,
    Magyar volt, költő:
    Átkozott, áldott!

    Forrás: MEK

  • Juhász Gyula: Ének Arany Jánosról

    Mint ha pásztortűz ég őszi éjszakákon,
    Arany János lelke úgy lobog e tájon,
    Úgy melegít fénye,
    Magyarok, e tűznél, mely szelíd és áldott,
    Bizakodva nézzük e síri világot,
    Virrasztva, remélve.

    Messziről lobogva tenger pusztaságon
    Átragyog Arany ma e borús homályon
    És jövőnkbe csillan:
    A magyar jövőbe, mely, mint Betlehemben
    Az isteni gyermek, mosolyogva rebben
    Mai álmainkban.

    Hullatja levelét az idők vén fája,
    De örök virágzón áll s néz a világra
    Arany fája lombja,
    Magyar televényben gyökerezve mélyen,
    Kevély koronája fölzendül a vészben
    Égig magasodva.

    Csillag esik, föld reng, jött éve csudáknak,
    De a folyók folynak, de a hegyek állnak,
    És még a mienk Ő,
    S míg ily Aranyunk van, nincsen itt elveszve
    A remény, az élet, az Ige, az Eszme,
    A magyar Jövendő!

    Mi pedig barátim, járjunk el a sírhoz,
    A föltámadásról, mely biztatva hírt hoz,
    Énekeljünk ottan.
    Arany lelke szóljon – húsvéti harangszó –
    Dicsőséget zengő, diadalt viharzó
    Új magyar dalokban!

    Forrás: MEK

  • Juhász Gyula: Tisza szögén

    Nem jártam én soha Dunán túl,
    Hol Kupa, Vata elesett,
    Hol lankás dombok koronázzák
    Az alkonyvéres egeket.
    Én a Tiszának és Marosnak
    Szögében élek álmodón,
    Hol Attila, Ajtony robogtak
    Valaha vemhes táltoson.

    Az ősi szent tűz szürke hamvát
    A szél szívembe szórja itt,
    Keresem a turáni nagyság
    Örök, konok magyarjait.
    Keresem a kialuvó láng
    Maradék üszkét az egen
    S a hun király bús koporsóját
    Magyar folyó mélyébe, lenn.

    Forrás: MEK

  • Juhász Gyula: Április bolondja

    Benned születtem, édesbús, szeszélyes
    Tavaszi hónap, felleges derűs,
    Mikor a rétek lelke már fölérez
    S brekeg a vízben száz bús hegedűs.
    A Tisza partján ringatott a bölcsőm,
    Holdtölte volt – tavaszi anda hold –
    S a szőke fényben az éjet betöltőn
    A vizek népe mind nászdalt dalolt.

    Én hallgattam e furcsán bánatos dalt,
    Mely egyhangún szép és gyönyörbe olvad
    És sírvavigad, mint a honi ének.
    Mások világgá zengő zongoráját
    Én nem irígylem. A magad cigányát
    Lásd bennem, ó magyar, ki neked élek!

    Forrás: MEK

  • Juhász Gyula: Csáktornya

    Nem voltam itt, de a rozsdás avarban
    Lelkem bejárta százszor a helyet,
    Hol Zrínyi élt, ki a búsult magyarba
    Tüzes igével hitet égetett.
    Az erdő áll még, ősi koronáján
    Hárfáz a szél és vihar orgonál,
    De földdel egyek már az ősi bástyák
    S reményeinknek földje oly kopár.
    Ma már düledék vára lőn Szigetnek
    Egész hazánk s a késő énekesnek
    Bús lelke sírva járja az avart
    És néma daccal, fojtott fájdalommal
    Idézi ősét, aki porba rogyva
    Vérével írta: Ne bántsd a magyart!

    Forrás: MEK

  • Juhász Gyula: Nefelejcs

    I
    Bús Morva mentén árva kis Szakolca,
    Emlékszel-e a régi vándorodra,
    Ki itt tanyázott két keserű évet
    És bús ifjúból bölcs öreglegény lett?
    Ki szelek szárnyán sóhajtottam vissza
    A Tisza táját vágyó dalaimba
    S úgy álltam árván a magyar határon,
    Mint Toldi ős a nyári pusztaságon
    És úgy idéztem büszke Budapestet,
    Mint bánatos szerelmes, aki szenved
    És úgy idéztem az öreg Gvadányit,
    Mint tékozló fiú, ki hazaáhit.
    És úgy öleltem a szláv mélabút itt,
    Mint beteg nővért, aki édesbúsit.
    Most mit csinálhatsz, most ki jár ki mélán
    A szent határra fekete éjféltájt
    A háromszínű fejfát megölelve,
    Mint árva, aki anyját eltemette?

    II
    Kis Tisza mentén Mármarosszigetnek
    Piros tetői ködből integetnek,
    A messzi és a múlt derűs ködéből,
    Egy régi őszből és egy régi télből.
    Az Iza tükre a lelkembe csillan,
    Hol Arany árnya kószált álmaimban.
    Első szerelmünk itt tavaszodott még,
    Ha én csak egyszer ily szomorú volnék!
    Egy víg majális mámora dereng még,
    A könnyek fátylán rózsálló nagy emlék.
    És régi séták útja visz ki messze,
    Hol hívón kéklik a regés Verecke.
    Úgy érzem, egy dalt akkor félbehagytam,
    Eresszetek! Ott vár rám az a dallam!

    III
    Adyval ültünk Váradon.
    A hold sarlója aratott az égen.
    Hulltak a hervadt csillagok
    Fehéren.
    Adyval ültünk. A vonat
    Vörös szemével rőt szemünkbe bámult,
    Zakatolt, mint a kárhozat
    Titánul.
    Adyval ültünk. Feketén
    Borongott föl az égre holmi nyárfa,
    Sírt rajta lágy nyugati szél,
    Mint hárfa.
    Adyval ültünk. Váradon
    A magyarok vigadtak és loholtak
    S fölrémlett csókon és dalon
    A holnap.
    Adyval ültünk. Zomotor
    Nem szomorúbb, mint ez a régi bálunk.
    Virrasztva vártuk, hogy kopog
    Halálunk!

    Forrás: MEK

  • Kölcsey Ferenc: Himnusz

    A magyar nép zivataros századaiból

    Isten, áldd meg a magyart
    Jó kedvvel, bőséggel,
    Nyújts feléje védő kart,
    Ha küzd ellenséggel;
    Bal sors, akit régen tép,
    Hozz rá víg esztendőt,
    Megbűnhődte már e nép
    A múltat s jövendőt!

    Őseinket felhozád
    Kárpát szent bércére,
    Általad nyert szép hazát
    Bendegúznak vére.
    S merre zúgnak habjai
    Tiszának, Dunának,
    Árpád hős magzatjai
    Felvirágozának.

    Értünk Kunság mezein
    Ért kalászt lengettél,
    Tokaj szőlővesszein
    Nektárt csepegtettél.
    Zászlónk gyakran plántálád
    Vad török sáncára,
    S nyögte Mátyás bús hadát
    Bécsnek büszke vára.

    Hajh, de bűneink miatt
    Gyúlt harag kebledben,
    S elsújtád villámidat
    Dörgő fellegedben,
    Most rabló mongol nyilát
    Zúgattad felettünk,
    Majd töröktől rabigát
    Vállainkra vettünk.

    Hányszor zengett ajkain
    Ozman vad népének
    Vert hadunk csonthalmain
    Győzedelmi ének!
    Hányszor támadt tenfiad
    Szép hazám kebledre,
    S lettél magzatod miatt
    Magzatod hamvvedre!

    Bújt az üldözött s felé
    Kard nyúl barlangjában,
    Szerte nézett s nem lelé
    Honját a hazában,
    Bércre hág és völgybe száll,
    Bú s kétség mellette,
    Vérözön lábainál,
    S lángtenger fölette.

    Vár állott, most kőhalom,
    Kedv s öröm röpkedtek,
    Halálhörgés, siralom
    Zajlik már helyettek.
    S ah, szabadság nem virúl
    A holtnak véréből,
    Kínzó rabság könnye hull
    Árvánk hő szeméből!

    Szánd meg Isten a magyart,
    Kit vészek hányának,
    Nyújts feléje védő kart
    Tengerén kínjának.
    Bal sors, akit régen tép,
    Hozz rá víg esztendőt,
    Megbűnhődte már e nép
    A múltat s jövendőt!

    Cseke, 1823. január 22.

    Forrás: MEK – Kölcsey Ferenc összes művei