https://verskucko.com

Címke: misztika

  • Sík Sándor: A csillagok tövében

    Mondd, üldögélő, aki minden este
    Kiülsz az egyre teljesebbre váló
    Holdgömb alá s elnézed mozdulatlan
    A csillagképek hűvös reszketését –
    Nem hív a szomszéd házak békessége,
    Ahol megfáradt emberek pihegnek
    Erőt aludni a holnapi gondra,
    Nem hív a kertek aljáról az ének,
    A nevető, játékos fiatalság,
    Csigaházad sem, kedves asztalod sem,
    Melyen a villany meleg fénykörében
    Könyveid meghitt bölcsessége virraszt;
    Csak ülsz, csak ülsz a csillagok tövében,
    Magadat is felejtve – üldögélő,
    Mondd meg nekem: mit látsz az éjszakában?

    Csillagokat? Bolygók, napóriások,
    Izzó ködök, tejútak óceánját?
    Sugárözönök zápor-zuhogását?
    Fényesztendőknek megszámlálhatatlan
    Eónjain keresztül erre tévedt
    Törmelékeit sokszázezer éve
    Kilobbant kozmikus tragédiáknak?
    A világsíkok egymásba simúló,
    Egymásból újuló dimenzióit?
    Bújócskáit a hullámnak, a fénynek,
    Csilló tükörén a Határtalannak?
    Ezt látod?

    Ezt, és többet, és nagyobbat.

    Többet, nagyobbat? Szellemek suhantát?
    Csillaggolyókkal tekéző Hatalmak
    Három pár szárnyon lebegő csodáit,
    Amint a Törvény zengő vesszejével
    Vezényelik, – komolyan, mint a gyermek, –
    A Játék ütemét és énekelnek?
    Ezt látod?

    Ezt, és többet, és nagyobbat.

    Többet, nagyobbat? Hát van még azontúl?

    Azontúl már az ember nem beszél.
    A csillagok közt csillagként lebeg
    És teljesül és hallgat, mint a Hold.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Pilinszky János: Áldott szédület

    A fény homályt, az árnyak mélye fényt szül,
    szorong a száj, remegve egyre szédül,
    mint szélhimbálta, imbolygó virágban
    a léha szív, és mintha súlyos áram
    érintené, alél a test, s a szem már
    a drága szempár csak mereng a csöndben,
    mint ismeretlen tengerfenéknek alján
    két gyöngyszem.

    Két árva gyöngy, amely csodál s csodás,
    míg oldja-bontja zászlóját a láz,
    hogy mint a szél, a szálló angyalok,
    sehol se, mégis mindenütt vagyok,
    hogy szinte már szeráfi lendülettel
    csak szárnyalok, mint száll az illó ihlet,
    mint angyalok, kik parttalan terekben
    keringnek.

    S már nem lehetne könnyed metszeten
    se lágyabb, mint most lágy a szám s kezem,
    az idegekben érlelődő halál
    árnyalja kezem tartását s a szám.
    S oly lágy az ív is, mellyel mélyre hajtom
    ájult fejem, s hagyom, hogy égi láz
    égessen át, hogy csontomig lehasson
    a varázs.

    A drága, drága révülés, amelyben
    mi fájt és mart és sajgott, elfelejtem,
    hogy társtalan, hogy csupa seb vagyok,
    mint csillagok közt hulló csillagok!
    Csak mély verése ér most, mint a tenger,
    a mély örömnek, nincs szívemben jajszó,
    ha sírok is, mint sír a tengerekkel
    a kagyló.

    Csak zümmögöm nevednek halk zenéjét,
    és máris részeg tőled minden érzék,
    kit oly hiába, nyugtalan kerestem,
    hozzám találsz az áldott szédületben,
    hogy többé semmi – ugye – nem szakít szét?
    mint rím a rímbe lelkünk úgy hatol
    egymásba, egymásnak felelve, mint két
    tiszta sor!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Rumi: SZERELEM: AZ ÉG FELÉ REPÜLNI…

    Szerelem: az ég felé repülni,
    Percenként ezer fátyolt széttépni,
    Kezdetben életünket feladni,
    Vég-lépés után láb nélkül lépni,
    A létet szemeinkből kivetni,
    Tulajdon szemeinket se nézni.

    Mily áldott – így szóltam a szivemhez –

    Szeretők hajlékába beférni,
    Szemeid látókörén túllátni,
    A keblek utcájába betérni.

    Ó, lelkem, honnét jött a lehellet,
    És szívem dobogása! ki érti?
    Madaram, legyen hangod madár-nyelv,
    Rejtett értelmét elmém megérti.

    Szólt szívem: Láttam az ős műhelyben
    Víz és sár hajlékát forrni-égni,
    Az anyag házából kirepültem,
    Az anyag háza teremtett élni,
    Azután, erőm fogytán, befogtak,
    Formátlan létet, formába térni.

    Forrás: Rumi – fordította: Weöres Sándor

  • Gérard de Nerval: Intés

    Ember, ne hidd, hogy csak magad gondolkodol
    világunkon, ahol mindenből zeng az élet!
    Erőket gyűrsz le s mégis szolgaság a béred
    s agyadra nem szorul a mindenség sehol.

    Az állatból hozzád szellemek ajka szól
    és mindegyik virág kibomlott szirmu lélek;
    az örök szerelem titkát őrzik a fémek;
    „érez minden dolog” s mind lényedig hatol.

    Félj: a világtalan fal szemmel tartja lépted, –
    igéket rejteget a holtnak hitt anyag:
    ne tartsd hát esztelen céljaid eszközének!

    A sötét lényekben istenek alszanak;
    s mint szem, mit héj s a pillák rejtve tartanak:
    szűz szellem ég a kő kemény kérge alatt!

    (Képes Géza fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sík Sándor: Szembe a Nappal

    Ásít a sivatag.
    Ezer álnok álmos szemével
    Gúnyosan hunyorog a homokóceán.
    Állok a porhullámok közepén.
    A két karom magasra tárva,
    Az ég felé, az ég felé.
    És égő szemmel és égő szívvel
    Nézek, szembe a Nappal.
    Hasad a hajnal.

    Az álmos, szürke sivatag fölött
    Megvillan a fény és fölkel a Nap.
    Bíborosan, aranyosan,
    Ifjan, tüzesen és szerelmesen.
    És én, kitárt karral és szívvel,
    Ifjan, tüzesen és szerelmesen,
    Nézek, szembe a Nappal.
    Minden sugár énrajtam rezdül át,

    Minden dal rajtam csendül át.
    Mi lettem én? Az vagyok, aki voltam?
    Vagy egy nagy-nagy harmónia,
    Dalból, tűzből és élő sugarakból?
    Én vagyok-e a puszta lelke?
    Vagy az én lelkem a Nap?
    Nézek, szembe a Nappal.
    Úgy átjár a fény,

    Úgy fölissza a lelkemet.
    És nem tudom, a Napból fakad-e a fény,
    A tüzes, imádságos és szerelmes,
    A sivatagra és az én szívemre?
    Vagy belőlem forrásozik a Nap?
    Kitárt karokkal, magam is tűz,
    Nézek, szembe a Nappal.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sík Sándor: A tó lelke

    Állottam hosszan, hallgatag,
    A fák alatt, a tó felett.
    Halvány holdfény a gallyakat
    Sugárba vonva reszketett.
    Ködben, homályban állt a tó,
    A légben néma mély igézet,
    Félálmodásba ringató.

    A tónak lelke megigézett.

    Levél se mozdul, nesz se szól.
    Hallgat a víz, szunnyad a szél.
    Hullám közül, a víz alól,
    A sejtelem világa kél.
    A tó beszél. Én hallgatom.
    S a vízbe nézek, egyre nézek.
    Élek?… Nem élek?… Álmodom?…

    A tónak lelke megigézett.

    Testetlenül és nesztelen
    Hűvös sugalmak rajja kel,
    És átszűrődik lelkemen.
    A tó, a tó titkot lehel.
    Átsző mindent e lehelet.
    Minden titok, amerre nézek.
    Nedves köd ül a táj felett.

    A tónak lelke megigézett.

    Homály, homály! Minden homály!
    Ez a chaos! Ez a setét!
    A némaság ős lelke száll
    Nagy szürke szárnyon szerteszét.
    A nagy szárny zajtalan suhan.
    Még nincs napfény. Még nincsen élet.
    Az anyag áll csak hangtalan.

    A tónak lelke megigézett.

    A némaságba belevesz
    A gondolat, a képzelet.
    Igen, az első reggel ez:
    A Lélek a vizek felett.
    Elömlik, áthat mindenen.
    Csak egyet látok, egyet érzek:
    A végtelen! A végtelen!

    A tónak lelke megigézett.

    És halkan és önkénytelen
    Imádság fogan ajkamon
    Arcod előtt, ó Végtelen.
    Imádkozom, imádkozom.
    És bennem föllobog a fény:
    Mely elveszett a vak homályban,
    A Fényes Végtelen ölén
    A lelkem, a lelkem megtaláltam!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Baka István: Mária Magdolna

    Kétezer esztendeje várok reád, Uram.
    Hajamat ha kibontanám, immár a pokol fenekéig érne.
    Ó, jaj, ha egyszer, mint harangkötelet, megrángatja a Sátán!
    Oly kínok zendülnek meg bennem, hangom kiveri
    a holtakat a földből, az elrejtett ezüstpénz
    sírjából, mint csillagköd, szétfröccsen az Űrbe.
    Fekete szoknyás harangodat, Uram, inkább repessz meg!
    Mert megreped a Föld szíve, ha én megkondulok.
    De nem hallgatsz reám, elfordult éntőlem a Te
    orcád, mint írásos felére perdült pénzdarab;
    és vésete kibetűzhetetlen – akár a telihold
    a hajnal párájában, csak homálylik…
    Templomod küszöbén várok reád, Uram, és kétezer
    esztendőm virradatain öt sebed pírja átszivárog.

    Forrás: DIA — PIM

  • Juhász Gyula: Flagellánsok éneke

    Hitvány hús, mely bűnre vittél,
    Elporladó, elrothadó,
    Az ostorok csapása ímé
    Gyönyör fejében bús adó.
    Pattogjatok, csattogjatok
    Szilaj csapások, szeges kínok,
    Szenvedd, hitvány hús, mit szenvedtek
    A szomorú, a szent martírok!

    Az álmainkat bűnre váltja
    Az asszony teste, a fehér,
    Izzó, gonosz, szép látomások
    Gyúlnak, ha forr a kerge vér.
    Pattogjatok, csattogjatok
    Kemény csapások, drága kínok,
    Szeresd, hitvány vér, mit szerettek
    A szomorú, a szent martírok!

    A Sátán jár körül e tájon,
    Keresve, hogy kit nyeljen el,
    Vigyázzatok, virrasszatok mind,
    Mert jaj, ha az Úr jönne el!
    Pattogjatok, csattogjatok
    Boldog csapások, édes kínok,
    Halj meg, kevély test, mint meghaltak
    A szomorú, a szent martírok!

    Forrás: MEK

  • Váci Mihály: Ave Mária

    Csak gondolok Reád: – agyam fagyos tekervényei
    mit neoncsövek, felderengenek
    reszketeg piros fényével szelíden izzó
    betlehemi nevednek.

    Csak álmodom Rólad, ahogy a befagyott tavak
    álmodhatnak az égről,
    s derengsz Te bennem, mint az égmerengés
    a jégalatti mélyből.

    Csak álmodom Rólad – ahogy a sápadt hómezők alatt
    a behegedt barázdák,
    susogsz bennem örökkön, ahogy a fagyos rögökben
    a hízelgő rozstáblák;

    ahogy a leásott oszlopokban zokognak
    a legallyazott lombok;
    – zúzott rönk, tört hasáb vagyok: – erdőid bennem
    suhogva kibontod!

    Neved forró áhítata lehervadna itt e lucskos
    hideg közönyben,
    mint halk imák a sárba csuklanak
    a tipró körmenetben.

    Ki érezné meg itt
    azt a bölcső-meleg mennyet,
    amelynek enyhe üde neved imádkozva
    engemet elmelenget.

    Ki értené meg itt e hótól fuldokló,
    elkékült arcú télben
    neved tavaszi szeleit, melyek májust
    tartanak bennem ébren.

    Hogyan is hangzana e fagyvijjogásban
    ez a pacsirta-sírás?
    Recsegő jégmezők fölött hogy suhoghatna
    neved – e virágnyílás?

    Ki értené nevednek dallamát,
    s dallamtalan zenéjét,
    örök-zsongását, kagyló-búgását,
    harangkehely-remegését,
    gordonka hízelgését, s hegedű-ujjongását
    ezüst-röptű nevednek,
    orgona-futamait, amellyel – nagy dallam! –
    Szerelem, kereslek!

    Mária! – jászlak meleg aljára vetett
    kisded-kori ágyak!
    Jézusi gyermekkor, mikor még hittem, hogy reám,
    mint messiásra – várnak.

    Mária! – esték gyapjas nyája tolong
    a térdeimnél;
    aranyat, tömjént kínál az éj, s bánata
    arcomon könnyű tömjén.

    Mária! – ez a szó felkelti bennem a sírást:
    – nem e tájon születtem!
    Ó, üljél szelíd öszvér hátára, – menekülj,
    ó, vigyél innen engem!

    Mária! – valami betlehemi szelídségű emlék
    az én örök sírásom!
    Egy csillag sajog bennem pirosan, s suhog
    fényszárnyú örök karácsony!

    Mária! – énbennem keserű pásztorok indulnak
    e szóra s otthagyják a nyájat,
    torkomon örökös a meghatódottság, mellyel
    kalaplevéve csodát várnak.

    Mária! – zokogó ária, templomi dallam,
    Ave Mária, zsoltár,
    Énekek Éneke! – halk kórus, botló gyermekkoromban
    már bennem dudoltál!

    Mária! – dallam, ki tudja, honnan száll
    s honnan kél, milyen húrról!
    Csak én tudom, hogy miről énekel, milyen
    szemet homályosító búról.

    Mária! – verdesnek arcom körül
    e hangok, mint a lepkék,
    s hallgatok, akkor is szárnyuk
    hímpora lep még.

    Ha hallgatok is, – én örökké neved
    susogó rozstáblájában alszom,
    ha alszom is – neved búzavirágzása
    szenteli arannyal arcom.

    Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979

  • Váci Mihály: Zsoltár

    Legyen áldott a Te neved,
    melytől most is remeg az éj.
    Áldott legyen a szégyened,
    amelybe elrejteztél.

    Magasztaltassék a Te neved,
    és arcodon a mályvák,
    és első pirulásodat
    angyalok zavartan imádják.

    Áldassanak örök mámorral
    s felujjongó idegek,
    és első remegéseid értem
    megszenteltessenek.

    Kegyelmed, mellyel hozzám voltál,
    legyen az égben kedves,
    s amivel Te megáldottál engem,
    legyen malaszttal teljes.

    Szenteltessék meg ajkadon a csók,
    fénylőbben, mint az ostya,
    és sóhajaid áhítatát
    zarándok sereg áhítozza.

    Gyönyörű felkent arcodat
    templomi zászlókra hímezzék.
    Imádják ölelésed
    kitárt-kar keresztjét.

    Testedre hintessék liliom,
    s amerről jöttél – pálma.
    Csípőidet szentelt olaj
    avassa, lehelje ámbra.

    Homlokodra glória nyíljon;
    galamb lebegjen, hol ledőltél,
    hol ég felé fordult az arcod,
    a helyet imádja örök tömjén.

    Magasztaltassék az idő,
    zümmögje zsoltár.
    Legyen kápolna e helyen,
    épüljön testednek oltár.

    Harang remegje majd tovább,
    mit bennem elringattál.

    Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979