https://verskucko.com

Címke: mulandóság

  • Nagy Zoltán: A kedveshez

    Emeld szived a csillagok fölé:
    Szunyogdöngés lesz ott a földi lárma;
    Emlékeknek száll hattyufellege
    És énekel a csendnek csalogánya.

    Létünk csak szikra két sötét között,
    Lobbanjon hát, mint villám éji tájon!
    A mindenség fényénél felragyog,
    Egy percre csak, hogy mindörökre fájjon.

    Szivünk legyen friss harmatos csokor,
    Pipacshoz kössünk kék katángot társul
    S a bánkódó, elcsüggedt, szomoru
    Istennek nyujtsuk fel vigasztalásul.

    Időnk lejár, nyiljon hát mosolyod!
    Siker, kudarc: zavaros Isten-álom,
    Az életem egy futó gondolat
    Mig szépséged átvillan a világon.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Gámentzy Eduárd: Vonatok

    Vonatok jönnek lázas ég alatt.
    Hajnal van, furcsa, fáradt és beteg.
    Sovány keze a láthatárba túr,
    Karján vöröslő átvágott erek.

    Vagontetőkön vándormadarak
    Pihegnek, rongyos tollaik között.
    Mögöttük régen elmúlt már a nyár,
    Előlük minden messze költözött.

    Párát lehelnek mocskos ablakok,
    Tűnődve néz a készenléti fény.
    A büfékocsi lágyan imbolyog,
    Asztalra dől a hallgatag remény.

    Poharában még néhány csepp ital,
    Nyitott szemében minden ködbe vész.
    Szíve a sínek ritmusára jár,
    Átutazik csak. – Ennyi az egész.

    Cipőjét húzza a most ébredő,
    Nyújtózik, ásít, bőröndben matat.
    – És megyünk tovább menetrend szerint,
    Vonatokkal a lázas ég alatt.

    Forrás: Lélektől lélekig

    t

  • Wystan Hugh Auden: Kedves, tedd alvó fejed

    Kedves, tedd alvó fejed
    Hűtlen, halandó szívemre;
    Kör és láz elperzseli
    Sok merengő gyermekarc
    Saját báját. És a sír
    Gyermek-múlást bizonyít.
    Mégis – hajnalig simulj
    Élő lényeddel reám:
    Földi, vétkes vagy, – de lám,
    Nekem hibátlan remek.

    Test és lélek végtelen:
    Két szerelmesnek, ki hitvány
    Aléltságban nyúlik el
    Fönt a szent varázshegyen,
    Vénusz ad nagy látomást:
    Világ-nagy gyönyört s reményt;
    Míg az elvont mélybe tett
    Pillantás felkölti néha
    Kő és jég közt az aszkéta
    Vad, érzéki mámorát.

    Hűség, biztonság kiszáll,
    Hogyha már éjfélre kong,
    Mint a harang halkul el,
    S kényes úrfiak henyén,
    Fontoskodva esküdöznek:
    Mindent magam fizetek,
    Bármit mond a szörnyű kártya.
    Ám ma éjjeltől egyetlen
    Gondolat vagy suttogás,
    Sem egy csók már el ne vesszen!

    Szépség, álom, éj kimúl; –
    Hadd: a hajnal lágy szele
    Álmodó fejed körül
    Legyen oly nap hírnöke,
    Mely szemet-szívet vidít,
    Érd be hát a földi léttel!
    Kínok csúcsán is legyél
    Váratlan erőktől edzett,
    Bántalom éjét virraszd át
    Örök földi szerelemben!

    (Franyó Zoltán fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Parancs János: Premisszák

    szabadon szárnyalhat a lélek,
    ha nem kötik a föld alantas céljai,
    szabadon élhet, aki már nem remél,
    csak másoknak derűs nyugalmat,

    aki az idővel hadakozik, elveszik,
    a győztesek emlékművei leomlanak,
    porrá és semmivé lesz mindenki,
    aki él és mozog e föld sarában,

    csak a nyughatatlan, kíváncsi szellem
    lámpásai pislognak, világítanak
    az eredendő, örök és jeges éjben,
    azok sem sokáig, röpke pillanatokra,

    legfeljebb néhány századra, évezredre,
    aztán már mintha sosem ragyogtak volna,
    mivégre hát az öldöklő, vak küzdelem,
    ez a sehonnan sehová igyekvő akarat?

    jobb lángként lobogni, fűszálként remegni,
    lankadatlan, konok buzgalommal törekedni
    az elérhetetlen, boldog befogadásra

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Csoóri Sándor: Barbár imádság

    Kisimíthatatlan ráncú kő,
    anya-világosságú szikla,
    fogadj méhedbe vissza.
    Tévedés volt a születésem;
    én a világ akartam lenni:
    oroszlán és fagyökér együtt,
    szerelmes állat, nevető hó,
    a szél eszméje és a magasság
    széjjel csurgatott tintafoltja –
    s lettem felhőbe vesző ember,
    egyetlen út királya,
    hamu-csillagú férfi
    s amit magamban egyesítek,
    rögtön megoszt, mert mulandó
    s csak sóvárgásomat csigázza…
    Kisimíthatatlan ráncú kő,
    anya-világosságú szikla,
    méhed küszöbe előtt állok.

    Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia

  • Keresztes Ágnes: Kötés

    A kötésben legjobban azt szerettem,
    hogy visszafejthető.
    Volt egy gombolyag – van egy gombolyag.
    Közte időben sál,
    térben sehol.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Alphonse de Lamartine: Lepke

    Tavasszal kelni ki s, halni ha hull a rózsa,
    langy szellőszárnyakon úszni a szűz eget,
    alig kinyílt virág keblén ringatózva
    fények és illatok közt ittasodni meg,
    a zsenge szárny virágporát lerázva,
    lenge sóhajként szállni fel az égi végtelenbe:
    a lepke mámoros fátuma ennyi csak!

    Olyan Ő mint a vágy, mely soha-soha nem hűl,
    mindenen átsuhan, de semmitől sem enyhül,
    s gyönyörre szomjasan végül a mennybe csap.

    Forrás: kötetben megjelent vers (Alphonse de Lamartine művei)

  • Margaret Atwood: Mindenből csak egy van

    Nem egy fát: a fát
    láttuk, szélben kettényílt lombbal, meghajolva,
    amilyen sose lesz már. A földet

    átütő nyárcsinálók nem fűszálak,
    levelek lesznek ismét – új szavak
    kellenek majd. Becsukom

    a szemem, eltűnik a nyelv. Felemás,
    fekete-narancssárga arcú macska
    fészkel vedlő bundámban, teázom,

    tenyeremben meleg csésze, soha többé
    nem érzem ezt, így. Az asztal a szeszélyes
    tányérokkal tompán, hamvadva ragyog,

    kinézek rád: mint fák vagy mondatok,
    véletlenszerű vagy a téli konyhában,
    belém jutsz, kikopsz, idővel eltűnsz,

    de ahogy egy elnyűtt, gyászos, sekélyes
    dallamra táncolsz egymagadban
    a járólapokon, kezedben kanál, a hajad
    kukkra áll, gyönyörködöm meglepődött
    testedben. Akár ki is mondhatom,
    habár csak egyszer, habár a szó

    elszáll:
    akarom.
    Akarom.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Csoóri Sándor – Ez a nap

    Egy nap veled,
    egy nap megint az őrület:
    szobád és tested félhomálya,
    csöndje és határtalansága.

    Kitakart szád és semmi más –
    ott kint vadszőlő villogás:
    az égen véraláfutás.

    Vakmerő remény így szeretni,
    melledért, szádért megszületni,
    földdel, egekkel keveredni.

    A nyár, mint a vér, megalvad,
    összeomlik, mint birodalmak:
    virág-romok,
    levél-halottak
    gyűlnek körénk gyöngéd mocsoknak.

    Ne félj, nem félek, ez a nap
    bebalzsamozza ágyadat,
    kezedet, hallgatásodat
    s fekszem melletted akkor is,
    mikor az álom hazavisz,
    mikor már nem lesz több szavam,
    csak ennyi:
    szél van,
    este van.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Fábri Péter – Vita aeterna

    Ne nézd, hová vezet,
    s mi fájdalomba visz szeretni bárkit is,
    kivel e földi körhintán csak úgy véletlenül,
    s oly szükségképpen találkozol!

    Te állsz,
    ő szembejön,
    röpíti őt a gép,
    arcodba néz,
    kapaszkodik,
    és jól tudom: rémítő gyorsan elforog
    – de hát nem ő akarja így!

    A kaktusz négy-öt évben nyitja szirmait,
    s négy-öt nap teltén hervad el,
    de mondanád-e: akkor kár is nyílnia,
    ha ily rövid szépségre jó?

    Hogy ki meddig miénk,
    az nem ránk tartozik,
    a mi dolgunk szeretni őt.

    Ha félsz,
    ne nézd a körhintát reménykedőn,
    tudod, hogy úgyis elforog!

    Ajándék légy,
    aki ön-sorsáról mit se tud,
    ki örömöt nem vár,
    csak ad,
    s akkor talán a hinta egyszer csak megáll,
    s a kaktusz nyitja szirmait.

    Forrás: Lélektől lélekig