A kötésben legjobban azt szerettem,
hogy visszafejthető.
Volt egy gombolyag – van egy gombolyag.
Közte időben sál,
térben sehol.
Forrás: Lélektől lélekig
A kötésben legjobban azt szerettem,
hogy visszafejthető.
Volt egy gombolyag – van egy gombolyag.
Közte időben sál,
térben sehol.
Forrás: Lélektől lélekig
Tavasszal kelni ki s, halni ha hull a rózsa,
langy szellőszárnyakon úszni a szűz eget,
alig kinyílt virág keblén ringatózva
fények és illatok közt ittasodni meg,
a zsenge szárny virágporát lerázva,
lenge sóhajként szállni fel az égi végtelenbe:
a lepke mámoros fátuma ennyi csak!
Olyan Ő mint a vágy, mely soha-soha nem hűl,
mindenen átsuhan, de semmitől sem enyhül,
s gyönyörre szomjasan végül a mennybe csap.
Forrás: kötetben megjelent vers (Alphonse de Lamartine művei)
Te elfelejted, hogy délben mit ettél,
kivel beszéltél tegnap, ki az ellenséged, barátod,
mert gazdag vagy s feledékeny.
Úgy elhagyod élményeid, mint kiolvasott
újságaid a gyorsvonatok hálófülkéiben,
s robogsz tovább,
köszönve ennek, mosolyogva emerre,
igen szórakozottan.
De a szegények még most is tudják,
mit mondtál te nekik öt évvel ezelőtt,
hogy végigmentél a budai utcán,
s megsimogattad szőke kisfiuk fejét,
ki azóta
ott porlad a tabáni temetőben.
Óvják ők azt, ami élet,
félreteszik, amit csak megérintett,
mint azt a siralmas bádogdobozt, amelyben
cigarettát tartottak valaha mások.
A szegények virrasztanak,
vigyáznak mindenre,
élnek tehelyetted is,
és nem felejtenek.
Forrás: Lélektől lélekig
Nem egy fát: a fát
láttuk, szélben kettényílt lombbal, meghajolva,
amilyen sose lesz már. A földet
átütő nyárcsinálók nem fűszálak,
levelek lesznek ismét – új szavak
kellenek majd. Becsukom
a szemem, eltűnik a nyelv. Felemás,
fekete-narancssárga arcú macska
fészkel vedlő bundámban, teázom,
tenyeremben meleg csésze, soha többé
nem érzem ezt, így. Az asztal a szeszélyes
tányérokkal tompán, hamvadva ragyog,
kinézek rád: mint fák vagy mondatok,
véletlenszerű vagy a téli konyhában,
belém jutsz, kikopsz, idővel eltűnsz,
de ahogy egy elnyűtt, gyászos, sekélyes
dallamra táncolsz egymagadban
a járólapokon, kezedben kanál, a hajad
kukkra áll, gyönyörködöm meglepődött
testedben. Akár ki is mondhatom,
habár csak egyszer, habár a szó
elszáll:
akarom.
Akarom.
Forrás: Lélektől lélekig
Pók szőtte szürke szálait az erdőn,
Fonalait kelő nap aranyozta.
Kisebb körök, nagyobb körök,
Csodálatos körök…
Körök közepén ült a pók maga.
Mestere volt, királya volt,
Istene volt a maga világának.
S oly lenge-könnyű volt mégis a vára,
Hozzá képest a tölgylevél hullása:
Mintha tömör bronzlapok hullanának.
És jöttem én:
Az űrbe lökött kóbor üstökös
Az őszi erdőn által.
Szegény mester, szegény kicsi király,
Ma találkozott velem: a halállal.
Nem is rohanva, csak csendesen jöttem,
Ősz és nyugalom sugárzott mögöttem.
Ámde színektől mámoros szemem
Az egész fényes erdőre tapadt.
Széttéptem a lenge kis palotát
Egy pillanat alatt.
Én nem éreztem mást, mint arcomon
Leheletkönnyű kellemetlenséget,
A mikrokozmosz
Talán egy naprendszerrel lett szegényebb.
Forrás: Lélektől lélekig
Egy nap veled,
egy nap megint az őrület:
szobád és tested félhomálya,
csöndje és határtalansága.
Kitakart szád és semmi más –
ott kint vadszőlő villogás:
az égen véraláfutás.
Vakmerő remény így szeretni,
melledért, szádért megszületni,
földdel, egekkel keveredni.
A nyár, mint a vér, megalvad,
összeomlik, mint birodalmak:
virág-romok,
levél-halottak
gyűlnek körénk gyöngéd mocsoknak.
Ne félj, nem félek, ez a nap
bebalzsamozza ágyadat,
kezedet, hallgatásodat
s fekszem melletted akkor is,
mikor az álom hazavisz,
mikor már nem lesz több szavam,
csak ennyi:
szél van,
este van.
Forrás: Lélektől lélekig
Édes, édes most a nap,
bor van benn, vagy méz?
első csókban nyár és ősz
kéken összenéz.
Mámoros a levegő,
lenge tánc a fény,
senki sincs ki ellenáll,
hősebb legyek én?
S vajon hősebb aki sír?
jobb-e aki fáj?
melyik hűség igazabb?
s már felel a táj –
gesztenyéken rőt levél
s második virág,
zsenge bimbók és avar,
bolond a világ?
Te is becsapod szívem
súlyod, bánatod?
mind ledobtad mit a sors
orvul rád rakott
s úgy perdülsz most táncosan
mint kit szél kavar,
álljak? fussak? melyik több?
honnan e zavar?
Új virágzás és gyümölcs
vegyül itt, mohó,
kecskerágó, bodza is
mind csupa bogyó
s mire kóró lesz a zöld
csipkerózsaág
virít majd a csitkenye
kihívó virág,
gúnyos, piros üzenet
mire jön a tél,
csattogó fehér fogától
senki sincs ki fél.
Háry János minden fa,
dicsekvő legény,
messze van még tél és fagy,
hencegjen szegény.
Te is hősködj ma szívem,
hidd a vágy, a nyár
örökké tart, jó kaland,
s mindig útra vár –
s feledd, feledd hogy a vég
mindig síri hó,
ahol annyi vágy után
megpihenni jó.
Forrás: Lélektől lélekig
Szél kapdos a gyertyalángba:
nyugtalan a rózsa árnya
a falon.
Imbolygok, mint árny a falon;
mire vágyom, azt se nagyon
akarom.
Egy-egy nyugodt pillanatot
életemben ha még kapok:
jutalom,
amiért – bár mit se várva –
időzöm, mint rózsa árnya
a falon.
Forrás: Lélektől lélekig
Ne nézd, hová vezet,
s mi fájdalomba visz szeretni bárkit is,
kivel e földi körhintán csak úgy véletlenül,
s oly szükségképpen találkozol!
Te állsz,
ő szembejön,
röpíti őt a gép,
arcodba néz,
kapaszkodik,
és jól tudom: rémítő gyorsan elforog
– de hát nem ő akarja így!
A kaktusz négy-öt évben nyitja szirmait,
s négy-öt nap teltén hervad el,
de mondanád-e: akkor kár is nyílnia,
ha ily rövid szépségre jó?
Hogy ki meddig miénk,
az nem ránk tartozik,
a mi dolgunk szeretni őt.
Ha félsz,
ne nézd a körhintát reménykedőn,
tudod, hogy úgyis elforog!
Ajándék légy,
aki ön-sorsáról mit se tud,
ki örömöt nem vár,
csak ad,
s akkor talán a hinta egyszer csak megáll,
s a kaktusz nyitja szirmait.
Forrás: Lélektől lélekig
A fátyol és a napernyő elég,
mint cigarettapapiros.
De elégnek a csontok is,
a sziklák és a tengerek vize.
Csupán a mosoly halhatatlan,
a könny s az oszlopok.
Bár ők se élik át a pusztulást,
csak túlragyogják.
Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig