A felleg zsákja pattan,
víz csurran és riadtan
órjási hangya fut.
Villámok tőre surran,
dörgés gurul le túlnan,
de máris kékbe hull.
A záporfelleg öccse,
földönfutó ködöcske
a sárban hentereg.
Napfény lehellget rája,
megég apró ruhája,
s pucéran füstölög.
A földre ázott, fényes
levél alatt szemérmes
szamóca bujdosik.
Gödörbe gyűlve néhol
kis tócsa bugyborékol,
és tudja, meddig él.
S ki tudja, meddig élek?
Lebbenj csak, könnyű ének,
vidám lehelletem!
Forrás: Lélektől lélekig
Megtörténik velem az élet,
és az élettel megtörtének.
Eldönthetetlen: melyikünkben
lesz nyomtalanabb ez a történet.
Forrás: Lélektől lélekig
Vége van már a gyönyörű időnek,
Elrepült tőlünk siető futással
S mi kinyílt karral, szemeink utána
Vetve sóhajtunk.
Vissza nem jő már; el, örökre eltűnt.
Puszta a kép, mely maradott sajátunk.
Sors! ha már azt elragadád, miért nem
Oltod el ezt is.
Némaság búsong, hol az égi táncban
Lágy zefirként mi szabadon lebegtünk,
Bús zajok közt reng örömünknek ott most
Szent hagyománya.
Így foly el minden, szeretett barátim!
Aki Léthe bús özönébe nem fúl,
Érhet ilyent még; nem örökre vész el
Minden előlünk!
1816.
Forrás: Vers mindenkinek
Harangvirág, harangozz, hallgatom.
Szeretnék boldog lenni egyszer.
Boldog lenni, nagyon, nagyon.
És nem leszek, ha nem igyekszel.
Most süt a nap, kék csoda vagy,
Harangvirág, illat s zene a kelyhed,
Ha van, őrjítő titkodat
Most fúdd rám, reszkesd el, most énekeljed.
Jaj neked, ha most legurul a nap,
És kék szépséged áhítata lusta,
Meg nem rezzenti holt szirmaidat
Többé az Isten semmi angelussa.
Fagyott virág, majd állasz a tetőn
Az özvegy erdő barna bánatában
A hideg felhők alatt reszketőn,
Sírnál, de hangod nem talál utánam.
1925.
Forrás: Vers mindenkinek
Ne nézd, hová vezet, s mi fájdalomba visz
szeretni bárkit is, kivel
e földi körhintán csak úgy véletlenül,
s oly szükségképpen találkozol!
Te állsz, ő szembejön, röpíti őt a gép,
arcodba néz, kapaszkodik,
és jól tudom: rémítő gyorsan elforog
– de hát nem ő akarja így!
A kaktusz négy-öt évben nyitja szirmait,
s négy-öt nap teltén hervad el,
de mondanád-e: akkor kár is nyílnia,
ha ily rövid szépségre jó?
Hogy ki meddig miénk, az nem ránk tartozik,
a mi dolgunk szeretni őt.
Ha félsz, ne nézd a körhintát reménykedőn,
tudod, hogy úgyis elforog!
Ajándék légy, aki ön-sorsáról mit se tud,
ki örömöt nem vár, csak ad,
s akkor talán a hinta egyszer csak megáll,
s a kaktusz nyitja szirmait.
Forrás: Lélektől lélekig
Ne sírj ifjúság múlásán,
zúgó idő szárnyalásán,
bárhogyan süvít!
Húsos lombok mind elasznak,
hulldogálnak rőt harasztnak.
Az öregség kövér hava mindent beborít.
Férfikor jön ifjúságra,
életed gyümölcsös ága,
az is elvirít.
Szirmát minden nap elejti,
táncát bármikép is lejti
évek rózsája a szélben, az is elvirít.
Tedd hát, amit tenni rendel
minden napod, türelemmel
végezd dolgaid!
Marad valami utánad,
ha nem marad, az se bánat,
hörböld dúdolván a borod, ha a bor vidít.
Nézd a rezi hegy üstökét,
zöld bozontját nyomja az ég,
rengő erdeit.
Ott ül esőboronálta
fején sziklakoronája.
Gőzoszlopok tömődnek a dús fellegekig.
Paták kongatták a sziklát,
társzekerek vasabroncsát
nyögte a fahíd.
A tornyokban őrök álltak,
hars kakasként kiabáltak,
s döngött tuloktól, bivalytól a felvonóhíd.
Testőrök, lányok, szakácsok,
íjjászok, fürge lovászok
sürgése volt víg!
Az udvaron szolga hemzseg,
hangyamódra cipekednek,
tömik a barbár-szakállú várúr vermeit.
Az erdőben vad futása,
sárga ebek csaholása,
kürt búgott, őz rítt!
Urak, vitézek, vadászok,
szűz-perzselő tobzódások
helyét fölverte a gaz, ki veresen virít.
Mint a szőrzet a hullából,
serked a kő-koponyából
a fű és sivít.
Gaz veri a csülök-nyomot,
nehéz kontyú kisasszonyok
flórát csipegető kezét, könnyű lépteit.
Mulandóság? Fene bánja!
Csak így szép az élet, hát ma
éljed napjaid.
Ne sírj ifjúság múlásán,
zúgó idő szárnyalásán,
borod mellett hallgasd: szárnya csattog és süvít.
Forrás: Szeretem a verseket
Szólj, kis gyufa, melyik a jobb,
mondd, tűz lelke, melyik a rosszabb?
Titkos szikrának lenni, mint a mag,
melyben vágyak s remények alszanak,
őrizni hited és tiszta erőd,
álmodni az emléktelen jövőt,
lehetőségképp, csak mint képzelet,
ragyogni a sötét világ felett,
hogy kincs maradhass, örök szüziség,
bár folyton félsz, hogy egy perc félredob
és ki se gyúltál, máris eltaposnak?
Szólj, kis gyufa, ez volna jobb,
felelj, tűz lelke, ez a rosszabb?
Vagy a másik? az tetszik? az riaszt?
Nyárrá kelteni az alvó tavaszt,
nem maradni titoknak, mint a mag,
vállalni, bármit hoz a pillanat,
ragyogni, mint egy kigyulladt virág,
akarni, hogy rád nézzen a világ,
tékozolni, mint a Nap odafent,
hinni az emlékteremtő jelent,
bár jövőd nincs, a perc már félredob
s egész biztos, hogy rögtön eltaposnak?
Válassz, lélek, melyik a jobb,
válaszolj, sors, melyik a rosszabb?!
Forrás: Lélektől lélekig
Minden elmúlik egyszer.
Elfogy a könny, kiszárad a tenger.
Elfogy a szó és elfogynak a hangok,
némán konganak súlyos harangok.
Elfogyunk lassan, mint füst a szélben.
Elfogy aki bántott és elfogy aki vétlen.
Elmossa talpunk nyomát az eső,
nem találja helyét a sírva kereső.
Elfogynak vicceink és mind a nevetések,
elfogynak egyszerű, tiszta szeretések.
Elfogynak vitáink, elfogynak a csendek,
akik elfáradtak, mind hazamennek.
Elfogy a rossz és elfogy a jóság.
Elfogynak védett kertünkből a rózsák.
Elfogynak reggelek, elfogynak az esték,
elfogy palettánkról mind a színes festék.
Elfogynak a csillagok és elfogy miben hittünk,
kiürül a szép kosár, mit közösen vittünk.
Elfogy összes vágyunk és végül csak az marad,
hogy elengedjük lelkünkből a reszkető madarat.
Forrás: A vers internetes irodalmi gyűjteményekben és közösségi megosztásokban több helyen is megtalálható.
Bár magadé volnál! de az, szerelmem,
Addig lehetsz csak míg földünk lakod:
Készülj gyorsan közelgő véged ellen
És add át másnak édes alakod.
Kölcsön-szépséged így lehet örök
Virágzás csak, mert, bár tested kihűl,
Újjászületnél s édes gyönyöröd
Édes sarj nyerné egykor örökül.
Van-e, ki ily szép házat veszni hagy,
Ha hű gond megjavíthatja, mire
Felzúg a tél viharos szele, vagy
A halál örök, fagysivár dühe?
Ó! csak a pazar. Drágám, volt apád;
Hadd mondja ezt a fiad tereád!
Szabó Lőrinc fordítása
Forrás: Lélektől lélekig
Egy bősz villám-ököl lezúzta.
Kövirózsás, szeles, derült
magasságból patakmederbe,
iszap-gödörbe úgy került.
Kövirózsák közt ezer évig
megváltó mesterkézre várt,
hogy egy világnak megmutassa
a benne alvó ideált.
Iszapsírból durván kivette
egyszer nehány paraszt-tenyér,
s otromba épületkövekkel
elvitte egy zörgő szekér.
És lépcső-alja lett belőle
a gazdasági udvaron,
goromba lábbal megtapossa
tudatlan ember és barom.
Béres-bakancs döngő zajára
remegve fölneszel, vigyáz,
vörös fénye tompán kicsillan
a napsugárban: “Pheidias?…”
…Idő-ciklon száguld felettünk,
rom lesz a lépcső, rom a ház.
Romok között a holdsugárban
hideg halálszél harsonáz.
S a szél reáhord szemfedőül
sötét földet, sötét mohát –
s a szépség ismeretlen arca
vég nélkül álmodik tovább.
Forrás: Lélektől lélekig
