https://verskucko.com

Címke: mulandóság

  • Wystan Hugh Auden: Kedves, tedd alvó fejed

    Kedves, tedd alvó fejed
    Hűtlen, halandó szívemre;
    Kör és láz elperzseli
    Sok merengő gyermekarc
    Saját báját. És a sír
    Gyermek-múlást bizonyít.
    Mégis – hajnalig simulj
    Élő lényeddel reám:
    Földi, vétkes vagy, – de lám,
    Nekem hibátlan remek.

    Test és lélek végtelen:
    Két szerelmesnek, ki hitvány
    Aléltságban nyúlik el
    Fönt a szent varázshegyen,
    Vénusz ad nagy látomást:
    Világ-nagy gyönyört s reményt;
    Míg az elvont mélybe tett
    Pillantás felkölti néha
    Kő és jég közt az aszkéta
    Vad, érzéki mámorát.

    Hűség, biztonság kiszáll,
    Hogyha már éjfélre kong,
    Mint a harang halkul el,
    S kényes úrfiak henyén,
    Fontoskodva esküdöznek:
    Mindent magam fizetek,
    Bármit mond a szörnyű kártya.
    Ám ma éjjeltől egyetlen
    Gondolat vagy suttogás,
    Sem egy csók már el ne vesszen!

    Szépség, álom, éj kimúl; –
    Hadd: a hajnal lágy szele
    Álmodó fejed körül
    Legyen oly nap hírnöke,
    Mely szemet-szívet vidít,
    Érd be hát a földi léttel!
    Kínok csúcsán is legyél
    Váratlan erőktől edzett,
    Bántalom éjét virraszd át
    Örök földi szerelemben!

    (Franyó Zoltán fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Parancs János: Premisszák

    szabadon szárnyalhat a lélek,
    ha nem kötik a föld alantas céljai,
    szabadon élhet, aki már nem remél,
    csak másoknak derűs nyugalmat,

    aki az idővel hadakozik, elveszik,
    a győztesek emlékművei leomlanak,
    porrá és semmivé lesz mindenki,
    aki él és mozog e föld sarában,

    csak a nyughatatlan, kíváncsi szellem
    lámpásai pislognak, világítanak
    az eredendő, örök és jeges éjben,
    azok sem sokáig, röpke pillanatokra,

    legfeljebb néhány századra, évezredre,
    aztán már mintha sosem ragyogtak volna,
    mivégre hát az öldöklő, vak küzdelem,
    ez a sehonnan sehová igyekvő akarat?

    jobb lángként lobogni, fűszálként remegni,
    lankadatlan, konok buzgalommal törekedni
    az elérhetetlen, boldog befogadásra

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Csoóri Sándor: Barbár imádság

    Kisimíthatatlan ráncú kő,
    anya-világosságú szikla,
    fogadj méhedbe vissza.
    Tévedés volt a születésem;
    én a világ akartam lenni:
    oroszlán és fagyökér együtt,
    szerelmes állat, nevető hó,
    a szél eszméje és a magasság
    széjjel csurgatott tintafoltja –
    s lettem felhőbe vesző ember,
    egyetlen út királya,
    hamu-csillagú férfi
    s amit magamban egyesítek,
    rögtön megoszt, mert mulandó
    s csak sóvárgásomat csigázza…
    Kisimíthatatlan ráncú kő,
    anya-világosságú szikla,
    méhed küszöbe előtt állok.

    Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia

  • Nemes Nagy Ágnes: Félelem

    Szeretlek. Nincs rá szó, nincs mozdulat.
    A rémülettől görcsösen szeretlek.
    Elsorolom, hányféle iszonyat
    vár rám és rád, már arcunkba merednek.

    Csak sorolom, csak számolom naponta,
    hörögtető álomból riadok,
    készülődöm még iszonyúbb koromra,
    simogatom sovány, meleg karod –

    Kint söröztünk az aquincumi kertben,
    réteges emlék, gyönge, őszi ég,
    elmotyogtam egy gyerekkori versem :
    ” Sárgul a lomb, de nem hullott le még “,

    sárgul a lomb és minden perc utolsó,
    illír táncosnő köldökét riszálja,
    a gyom között latin szabású korsó,
    biciklit hirdet kétméternyi tábla,

    langyos a lég, a füst is tündököl,
    a vonaton szöllő-szagú kosár,
    a sűrü illat hajunkra ömöl,
    csordultig érett, s szétbuggyant a nyár –

    Hét esztendeje szeretlek, szerelmem,
    fordíts egyet a Göncöl-szekerén,
    szólj a világnak, mondd, hogy lehetetlen –
    s maradj velem.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Keresztes Ágnes: Kötés

    A kötésben legjobban azt szerettem,
    hogy visszafejthető.
    Volt egy gombolyag – van egy gombolyag.
    Közte időben sál,
    térben sehol.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Alphonse de Lamartine: Lepke

    Tavasszal kelni ki s, halni ha hull a rózsa,
    langy szellőszárnyakon úszni a szűz eget,
    alig kinyílt virág keblén ringatózva
    fények és illatok közt ittasodni meg,
    a zsenge szárny virágporát lerázva,
    lenge sóhajként szállni fel az égi végtelenbe:
    a lepke mámoros fátuma ennyi csak!

    Olyan Ő mint a vágy, mely soha-soha nem hűl,
    mindenen átsuhan, de semmitől sem enyhül,
    s gyönyörre szomjasan végül a mennybe csap.

    Forrás: kötetben megjelent vers (Alphonse de Lamartine művei)

  • Kosztolányi Dezső: Szegények

    Te elfelejted, hogy délben mit ettél,
    kivel beszéltél tegnap, ki az ellenséged, barátod,
    mert gazdag vagy s feledékeny.

    Úgy elhagyod élményeid, mint kiolvasott
    újságaid a gyorsvonatok hálófülkéiben,
    s robogsz tovább,
    köszönve ennek, mosolyogva emerre,
    igen szórakozottan.

    De a szegények még most is tudják,
    mit mondtál te nekik öt évvel ezelőtt,
    hogy végigmentél a budai utcán,
    s megsimogattad szőke kisfiuk fejét,
    ki azóta
    ott porlad a tabáni temetőben.

    Óvják ők azt, ami élet,
    félreteszik, amit csak megérintett,
    mint azt a siralmas bádogdobozt, amelyben
    cigarettát tartottak valaha mások.
    A szegények virrasztanak,
    vigyáznak mindenre,
    élnek tehelyetted is,
    és nem felejtenek.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Margaret Atwood: Mindenből csak egy van

    Nem egy fát: a fát
    láttuk, szélben kettényílt lombbal, meghajolva,
    amilyen sose lesz már. A földet

    átütő nyárcsinálók nem fűszálak,
    levelek lesznek ismét – új szavak
    kellenek majd. Becsukom

    a szemem, eltűnik a nyelv. Felemás,
    fekete-narancssárga arcú macska
    fészkel vedlő bundámban, teázom,

    tenyeremben meleg csésze, soha többé
    nem érzem ezt, így. Az asztal a szeszélyes
    tányérokkal tompán, hamvadva ragyog,

    kinézek rád: mint fák vagy mondatok,
    véletlenszerű vagy a téli konyhában,
    belém jutsz, kikopsz, idővel eltűnsz,

    de ahogy egy elnyűtt, gyászos, sekélyes
    dallamra táncolsz egymagadban
    a járólapokon, kezedben kanál, a hajad
    kukkra áll, gyönyörködöm meglepődött
    testedben. Akár ki is mondhatom,
    habár csak egyszer, habár a szó

    elszáll:
    akarom.
    Akarom.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Ma neked, holnap nekem

    Pók szőtte szürke szálait az erdőn,
    Fonalait kelő nap aranyozta.
    Kisebb körök, nagyobb körök,
    Csodálatos körök…
    Körök közepén ült a pók maga.
    Mestere volt, királya volt,
    Istene volt a maga világának.
    S oly lenge-könnyű volt mégis a vára,
    Hozzá képest a tölgylevél hullása:
    Mintha tömör bronzlapok hullanának.

    És jöttem én:
    Az űrbe lökött kóbor üstökös
    Az őszi erdőn által.
    Szegény mester, szegény kicsi király,
    Ma találkozott velem: a halállal.
    Nem is rohanva, csak csendesen jöttem,
    Ősz és nyugalom sugárzott mögöttem.
    Ámde színektől mámoros szemem
    Az egész fényes erdőre tapadt.
    Széttéptem a lenge kis palotát
    Egy pillanat alatt.

    Én nem éreztem mást, mint arcomon
    Leheletkönnyű kellemetlenséget,
    A mikrokozmosz
    Talán egy naprendszerrel lett szegényebb.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Csoóri Sándor – Ez a nap

    Egy nap veled,
    egy nap megint az őrület:
    szobád és tested félhomálya,
    csöndje és határtalansága.

    Kitakart szád és semmi más –
    ott kint vadszőlő villogás:
    az égen véraláfutás.

    Vakmerő remény így szeretni,
    melledért, szádért megszületni,
    földdel, egekkel keveredni.

    A nyár, mint a vér, megalvad,
    összeomlik, mint birodalmak:
    virág-romok,
    levél-halottak
    gyűlnek körénk gyöngéd mocsoknak.

    Ne félj, nem félek, ez a nap
    bebalzsamozza ágyadat,
    kezedet, hallgatásodat
    s fekszem melletted akkor is,
    mikor az álom hazavisz,
    mikor már nem lesz több szavam,
    csak ennyi:
    szél van,
    este van.

    Forrás: Lélektől lélekig