https://verskucko.com

Címke: mulandóság

  • Fábri Péter: Vita aeterna

    Ne nézd, hová vezet, s mi fájdalomba visz
    szeretni bárkit is, kivel
    e földi körhintán csak úgy véletlenül,
    s oly szükségképpen találkozol!

    Te állsz, ő szembejön, röpíti őt a gép,
    arcodba néz, kapaszkodik,
    és jól tudom: rémítő gyorsan elforog
    – de hát nem ő akarja így!

    A kaktusz négy-öt évben nyitja szirmait,
    s négy-öt nap teltén hervad el,
    de mondanád-e: akkor kár is nyílnia,
    ha ily rövid szépségre jó?

    Hogy ki meddig miénk, az nem ránk tartozik,
    a mi dolgunk szeretni őt.
    Ha félsz, ne nézd a körhintát reménykedőn,
    tudod, hogy úgyis elforog!

    Ajándék légy, aki ön-sorsáról mit se tud,
    ki örömöt nem vár, csak ad,
    s akkor talán a hinta egyszer csak megáll,
    s a kaktusz nyitja szirmait.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Juhász Ferenc: Rezi bordal

    Ne sírj ifjúság múlásán,
    zúgó idő szárnyalásán,
    bárhogyan süvít!
    Húsos lombok mind elasznak,
    hulldogálnak rőt harasztnak.
    Az öregség kövér hava mindent beborít.

    Férfikor jön ifjúságra,
    életed gyümölcsös ága,
    az is elvirít.
    Szirmát minden nap elejti,
    táncát bármikép is lejti
    évek rózsája a szélben, az is elvirít.

    Tedd hát, amit tenni rendel
    minden napod, türelemmel
    végezd dolgaid!
    Marad valami utánad,
    ha nem marad, az se bánat,
    hörböld dúdolván a borod, ha a bor vidít.

    Nézd a rezi hegy üstökét,
    zöld bozontját nyomja az ég,
    rengő erdeit.
    Ott ül esőboronálta
    fején sziklakoronája.
    Gőzoszlopok tömődnek a dús fellegekig.

    Paták kongatták a sziklát,
    társzekerek vasabroncsát
    nyögte a fahíd.
    A tornyokban őrök álltak,
    hars kakasként kiabáltak,
    s döngött tuloktól, bivalytól a felvonóhíd.

    Testőrök, lányok, szakácsok,
    íjjászok, fürge lovászok
    sürgése volt víg!
    Az udvaron szolga hemzseg,
    hangyamódra cipekednek,
    tömik a barbár-szakállú várúr vermeit.

    Az erdőben vad futása,
    sárga ebek csaholása,
    kürt búgott, őz rítt!
    Urak, vitézek, vadászok,
    szűz-perzselő tobzódások
    helyét fölverte a gaz, ki veresen virít.

    Mint a szőrzet a hullából,
    serked a kő-koponyából
    a fű és sivít.
    Gaz veri a csülök-nyomot,
    nehéz kontyú kisasszonyok
    flórát csipegető kezét, könnyű lépteit.

    Mulandóság? Fene bánja!
    Csak így szép az élet, hát ma
    éljed napjaid.
    Ne sírj ifjúság múlásán,
    zúgó idő szárnyalásán,
    borod mellett hallgasd: szárnya csattog és süvít.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Szabó Lőrinc: Beszélgetés egy gyufaszállal

    Szólj, kis gyufa, melyik a jobb,
    mondd, tűz lelke, melyik a rosszabb?

    Titkos szikrának lenni, mint a mag,
    melyben vágyak s remények alszanak,
    őrizni hited és tiszta erőd,
    álmodni az emléktelen jövőt,
    lehetőségképp, csak mint képzelet,
    ragyogni a sötét világ felett,
    hogy kincs maradhass, örök szüziség,
    bár folyton félsz, hogy egy perc félredob
    és ki se gyúltál, máris eltaposnak?

    Szólj, kis gyufa, ez volna jobb,
    felelj, tűz lelke, ez a rosszabb?

    Vagy a másik? az tetszik? az riaszt?
    Nyárrá kelteni az alvó tavaszt,
    nem maradni titoknak, mint a mag,
    vállalni, bármit hoz a pillanat,
    ragyogni, mint egy kigyulladt virág,
    akarni, hogy rád nézzen a világ,
    tékozolni, mint a Nap odafent,
    hinni az emlékteremtő jelent,
    bár jövőd nincs, a perc már félredob
    s egész biztos, hogy rögtön eltaposnak?

    Válassz, lélek, melyik a jobb,
    válaszolj, sors, melyik a rosszabb?!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Andrássy Réka: Elfogyunk….

    Minden elmúlik egyszer.
    Elfogy a könny, kiszárad a tenger.
    Elfogy a szó és elfogynak a hangok,
    némán konganak súlyos harangok.

    Elfogyunk lassan, mint füst a szélben.
    Elfogy aki bántott és elfogy aki vétlen.
    Elmossa talpunk nyomát az eső,
    nem találja helyét a sírva kereső.

    Elfogynak vicceink és mind a nevetések,
    elfogynak egyszerű, tiszta szeretések.
    Elfogynak vitáink, elfogynak a csendek,
    akik elfáradtak, mind hazamennek.

    Elfogy a rossz és elfogy a jóság.
    Elfogynak védett kertünkből a rózsák.
    Elfogynak reggelek, elfogynak az esték,
    elfogy palettánkról mind a színes festék.

    Elfogynak a csillagok és elfogy miben hittünk,
    kiürül a szép kosár, mit közösen vittünk.
    Elfogy összes vágyunk és végül csak az marad,
    hogy elengedjük lelkünkből a reszkető madarat.

    Forrás: A vers internetes irodalmi gyűjteményekben és közösségi megosztásokban több helyen is megtalálható.

  • William Shakespeare: XIII. szonett

    Bár magadé volnál! de az, szerelmem,
    Addig lehetsz csak míg földünk lakod:
    Készülj gyorsan közelgő véged ellen
    És add át másnak édes alakod.

    Kölcsön-szépséged így lehet örök
    Virágzás csak, mert, bár tested kihűl,
    Újjászületnél s édes gyönyöröd
    Édes sarj nyerné egykor örökül.

    Van-e, ki ily szép házat veszni hagy,
    Ha hű gond megjavíthatja, mire
    Felzúg a tél viharos szele, vagy
    A halál örök, fagysivár dühe?

    Ó! csak a pazar. Drágám, volt apád;
    Hadd mondja ezt a fiad tereád!

    Szabó Lőrinc fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Áprily Lajos: A márványunk meséje

    Egy bősz villám-ököl lezúzta.
    Kövirózsás, szeles, derült
    magasságból patakmederbe,
    iszap-gödörbe úgy került.

    Kövirózsák közt ezer évig
    megváltó mesterkézre várt,
    hogy egy világnak megmutassa
    a benne alvó ideált.

    Iszapsírból durván kivette
    egyszer nehány paraszt-tenyér,
    s otromba épületkövekkel
    elvitte egy zörgő szekér.

    És lépcső-alja lett belőle
    a gazdasági udvaron,
    goromba lábbal megtapossa
    tudatlan ember és barom.

    Béres-bakancs döngő zajára
    remegve fölneszel, vigyáz,
    vörös fénye tompán kicsillan
    a napsugárban: “Pheidias?…”

    …Idő-ciklon száguld felettünk,
    rom lesz a lépcső, rom a ház.
    Romok között a holdsugárban
    hideg halálszél harsonáz.

    S a szél reáhord szemfedőül
    sötét földet, sötét mohát –
    s a szépség ismeretlen arca
    vég nélkül álmodik tovább.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Nagy Zoltán: A kedveshez

    Emeld szived a csillagok fölé:
    Szunyogdöngés lesz ott a földi lárma;
    Emlékeknek száll hattyufellege
    És énekel a csendnek csalogánya.

    Létünk csak szikra két sötét között,
    Lobbanjon hát, mint villám éji tájon!
    A mindenség fényénél felragyog,
    Egy percre csak, hogy mindörökre fájjon.

    Szivünk legyen friss harmatos csokor,
    Pipacshoz kössünk kék katángot társul
    S a bánkódó, elcsüggedt, szomoru
    Istennek nyujtsuk fel vigasztalásul.

    Időnk lejár, nyiljon hát mosolyod!
    Siker, kudarc: zavaros Isten-álom,
    Az életem egy futó gondolat
    Mig szépséged átvillan a világon.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Gámentzy Eduárd: Vonatok

    Vonatok jönnek lázas ég alatt.
    Hajnal van, furcsa, fáradt és beteg.
    Sovány keze a láthatárba túr,
    Karján vöröslő átvágott erek.

    Vagontetőkön vándormadarak
    Pihegnek, rongyos tollaik között.
    Mögöttük régen elmúlt már a nyár,
    Előlük minden messze költözött.

    Párát lehelnek mocskos ablakok,
    Tűnődve néz a készenléti fény.
    A büfékocsi lágyan imbolyog,
    Asztalra dől a hallgatag remény.

    Poharában még néhány csepp ital,
    Nyitott szemében minden ködbe vész.
    Szíve a sínek ritmusára jár,
    Átutazik csak. – Ennyi az egész.

    Cipőjét húzza a most ébredő,
    Nyújtózik, ásít, bőröndben matat.
    – És megyünk tovább menetrend szerint,
    Vonatokkal a lázas ég alatt.

    Forrás: Lélektől lélekig

    t

  • Wystan Hugh Auden: Kedves, tedd alvó fejed

    Kedves, tedd alvó fejed
    Hűtlen, halandó szívemre;
    Kör és láz elperzseli
    Sok merengő gyermekarc
    Saját báját. És a sír
    Gyermek-múlást bizonyít.
    Mégis – hajnalig simulj
    Élő lényeddel reám:
    Földi, vétkes vagy, – de lám,
    Nekem hibátlan remek.

    Test és lélek végtelen:
    Két szerelmesnek, ki hitvány
    Aléltságban nyúlik el
    Fönt a szent varázshegyen,
    Vénusz ad nagy látomást:
    Világ-nagy gyönyört s reményt;
    Míg az elvont mélybe tett
    Pillantás felkölti néha
    Kő és jég közt az aszkéta
    Vad, érzéki mámorát.

    Hűség, biztonság kiszáll,
    Hogyha már éjfélre kong,
    Mint a harang halkul el,
    S kényes úrfiak henyén,
    Fontoskodva esküdöznek:
    Mindent magam fizetek,
    Bármit mond a szörnyű kártya.
    Ám ma éjjeltől egyetlen
    Gondolat vagy suttogás,
    Sem egy csók már el ne vesszen!

    Szépség, álom, éj kimúl; –
    Hadd: a hajnal lágy szele
    Álmodó fejed körül
    Legyen oly nap hírnöke,
    Mely szemet-szívet vidít,
    Érd be hát a földi léttel!
    Kínok csúcsán is legyél
    Váratlan erőktől edzett,
    Bántalom éjét virraszd át
    Örök földi szerelemben!

    (Franyó Zoltán fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Parancs János: Premisszák

    szabadon szárnyalhat a lélek,
    ha nem kötik a föld alantas céljai,
    szabadon élhet, aki már nem remél,
    csak másoknak derűs nyugalmat,

    aki az idővel hadakozik, elveszik,
    a győztesek emlékművei leomlanak,
    porrá és semmivé lesz mindenki,
    aki él és mozog e föld sarában,

    csak a nyughatatlan, kíváncsi szellem
    lámpásai pislognak, világítanak
    az eredendő, örök és jeges éjben,
    azok sem sokáig, röpke pillanatokra,

    legfeljebb néhány századra, évezredre,
    aztán már mintha sosem ragyogtak volna,
    mivégre hát az öldöklő, vak küzdelem,
    ez a sehonnan sehová igyekvő akarat?

    jobb lángként lobogni, fűszálként remegni,
    lankadatlan, konok buzgalommal törekedni
    az elérhetetlen, boldog befogadásra

    Forrás: Szeretem a verseket