A gondolj-rám-virág,
az volna szép, az volna szép,
a gondolj-rám-virág,
az barna-kék, az barna-kék
(csak volna barna, volna kék,
a gondolj-rám csak volna szép,
mert nincs ilyen).
A nefelejcs azt mondja: nem,
a gondolj-rám: igen, igen,
azt mondja, hogy: igen.
Forrás: Lélektől lélekig
Tanulni kell. A téli fákat.
Ahogyan talpig zúzmarásak.
Mozdíthatatlan függönyök.
Meg kell tanulni azt a sávot,
hol a kristály már füstölög,
és ködbe úszik át a fa,
akár a test emlékezetbe.
És a folyót a fák mögött,
vadkacsa néma szárnyait,
s a vakfehér, kék éjszakát,
amelyben csuklyás tárgyak állnak,
meg kell tanulni itt a fák
kimondhatatlan tetteit.
Forrás: Lélektől lélekig
De hallom néha. Valaki jár.
Most körben függöny-fal zizeg,
foszforos-fekete,
mint egy ég-magasságú ajtón
a hold gyöngyfüggönye;
most valaki. Most kint az éjben.
Most felnőttes lebernyegében,
a szárnya apró még, idétlen
csak térde nagy, mint teve térde,
s kilóg –
ujja alatt
halkan pendülnek a falak,
a gyöngy, a hold.
Most széles éj.
Csenevész fügefák alatt
egy csengős kecskenyáj halad,
most a fügék is konganak
öblükben csengenek a magvak,
csak még az óriási ég
fekete-bronz döngése hallgat –
Ércből rezeg a csönd –
Aztán füge se kondul,
a nyáj a láthatár alá
a némább némaságba fordul,
nem peng. Nincs semmi. Hold.
Forrás: Lélektől lélekig
Én láttam angyalt. Az se jó.
Futott, nem értem el.
Olyan mindenki angyala,
amilyet érdemel.
Forrás: Lélektől lélekig
Fehér föld, szürke ég, a láthatáron
narancsszín fények égtek hűvösen.
Pár varjú szállt fejem felett kerengve
s el nem repültek volna űzve sem.
Csak álltam szürkén, szürke ég alatt.
– S egyszerre, mint gyors, villanó varázs
egy kicsi szó hullott elém: karácsony,
mint koldus kézbe illatos kalács.
Csodáltam. És a számon hála buggyant,
nem láttam többet kósza varjakat:
olyan szelíd volt, mint a gyermek álma,
s olyan meleg volt, mint a nyári nap.
Szeretlek. Milyen kínos ez a szó.
Minden tagom úgy húzza, mint a görcs.
Messze vagy. Isten tudja, mikor látlak.
Megszakadok, és te is összetörsz.
Ki lehet bírni. Hogyne, ki lehet.
Ma például igen jól vacsoráztam.
Te vajjon ettél? Vagy még gyalogolsz?
Csúszik a láb az összefagyott sárban.
Lehet az is, hogy lefagy majd a lábad,
és fiú-tested vajjon hova rokkan?
amelyet látva, a gyönyörüségtől,
emlékszem, hogy gyakran sírvafakadtam.
Pedig szeretnék egy vászon-ruhát,
s rántott halat szeretnék sütni este,
kihajtott ingben írnál a verandán,
ánizs-szagú süteményt csipegetve.
A szomszéd kertben hársfa is lapulna,
mint mézdarab, ikrás, sötét csomókban,
de júniusban délfelé megolvad,
s a falon át, langyos kezedre csorran.
Szeretlek. Mégsem merem ezt a szót,
most tapogatni, mint húsban a vázat,
mert görcsbe rándul egy-egy ízület –
elnyúlok hát, mint akit épp csigáznak.
Forrás: Lélektől lélekig
!
Mindent tudunk. Csak titkolózunk,
akár a találós mesék.
Ki ne derüljön, jól vigyázunk,
amit félünk, s amire várunk, az
iszonyú együgyüség.
Jövendőnk: akárcsak a gyász,
amely már régen megesett,
ismerjük s helyrehozhatatlan.
Mint levelét az ág a fagyban,
számlálgatjuk a perceket.
Forrás: Lélektől lélekig
Fáraszt, hogy mégis hiába ömölt
fejemre a perc lágy, szirupos árja,
a koponyám: kerek, fanyar gyümölcs,
magányom mégis csonthéjába zárja.
Kemény vagyok és omló por vagyok,
nem olvadok és nem köt semmi sem,
ketten vagyunk, mikor magam vagyok,
a lelkem szikla, testem végtelen.
De mindez fáraszt. Indulnék tovább,
Egyiptomba, fürödni, vagy gyereknek,
– csak már az emlék és valami vágy
fogyó türelmem alján felderengtek.
S mig ülök, hűs hajnali ágyamon,
s mint szemem alját kék lepi a házat,
belenyugodni lassan, bágyadón,
majd megtanít a virradó alázat.
Forrás: Lélektől lélekig
Minduntalan megsértenek.
A villamosok, a legyek,
a képzelet, a mozdulat –
percenként öl az indulat.
S az indulatra, mint a zsák,
váratlan hull a bénaság.
Jó volna messze, messze – mindegy.
Meg-megbicsaklik a tekintet.
Még vágyom.
De már hallom olykor,
hogy sustorog, mint függönyön
üres ablakban éji szél,
a közöny.
Forrás: Lélektől lélekig
