https://verskucko.com

Címke: Nemes Nagy Ágnes

  • Nemes Nagy Ágnes – A visszajáró

    Ez volt az asztal. Lapja, lába.
    Ez volt a drót. Ez volt a lámpa.
    Pohár is volt mellette. Itt van.
    Ez volt a víz. És ebből ittam.

    És kinéztem az ablakon.
    És láttam: ferdén hull a pára,
    nagy, égi fűz lógatja ágát
    az esti rét sötét tavába,
    és kinéztem az ablakon,
    és volt szemem. És volt karom.

    Most széklábak körül lakom.
    Minden tárgynak térdéig érek.
    Akkor vállal vágtam a térnek.
    S mennyi madár volt. Mennyi tér.
    Mint egy szélfújta lángfüzér
    szirmai, tépve és lobogva
    szálltak, rajokban sustorogva,
    egy dobbanással szerterántva,
    mintha egy szív madár-szilánkra
    pattanna szét, repülne szét –
    ez volt a tűz. Ez volt az ég.

    Elmegyek. A padlólapot
    ujjal érintgetném, ha tudnám.
    Alacsony léghuzat, az utcán
    húzódom. Nem vagyok.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Nemes Nagy Ágnes: Apollinaire-utánzat

    Hogy vártalak hogy vártalak
    a Gyere-vissza-híd alatt
    de nem jöttél az este múlt
    Feliciánnál lámpa gyúlt

    Felicián se mondta meg
    hogy most már hol keresselek
    mert többé nem találtalak
    a Gyere-vissza-híd alatt

    Forrás: Irodalmi Lepkető

  • Nemes Nagy Ágnes – A szomj

    Hogy mondjam el? A szó nem leli számat:
    kimondhatatlan szomj gyötör utánad.
    – Ha húsevő növény lehetne testem,
    belémszívódnál, illatomba esten.

    Enyém lehetne langyos, barna bőröd,
    kényes kezed, amivel magad őrzöd,
    s mely minden omló végső pillanatban
    elmondja: mégis, önmagam maradtam.

    Enyém karod, karom fölé hajolva,
    enyém hajad villó, fekete tolla,
    mely mint a szárny suhan, suhan velem,
    hintázó tájon, fénylőn, végtelen.

    Magamba innám olvadó húsod,
    mely sűrű, s édes, mint a trópusok,
    és illatod borzongató varázsát,
    mely mint a zsurlók, s ősvilági zsályák.

    És mind magamba lenge lelkedet
    (fejed fölött, mint lampion lebeg),
    magamba mind, mohón, elégítetlen,
    ha húsevő virág lehetne testem.

    – De így? Mi van még? Nem nyugszom sosem.
    Szeretsz, szeretlek. Mily reménytelen.

    Forrás: Szívzuhogás

  • Nemes Nagy Ágnes: A szomj

    Hogy mondjam el? A szó nem leli számat:
    kimondhatatlan szomj gyötör utánad.

    – Ha húsevő növény lehetne testem,
    belémszívódnál, illatomba esten.
    Enyém lehetne langyos, barna bőröd,
    kényes kezed, amivel magad őrzöd,
    s mely minden omló végső pillanatban
    elmondja: mégis, önmagam maradtam.

    Enyém karod, karom fölé hajolva,
    enyém hajad villó, fekete tolla,
    mely mint a szárny suhan, suhan velem,
    hintázó tájon, fénylőn, végtelen.

    Magamba innám olvadó husod,
    mely sűrű, s édes, mint a trópusok,
    és illatod borzongató varázsát,
    mely mint a zsurlók, s ősvilági zsályák.

    És mind magamba lenge lelkedet
    (fejed fölött, mint lampion lebeg),
    magamba mind, mohón, elégitetlen,
    ha húsevő virág lehetne testem.

    – De így? Mi van még? Nem nyugszom sosem.
    Szeretsz, szeretlek. Mily reménytelen.

    1944

    Erato

  • Nemes Nagy Ágnes: A szomj

    Tudod, milyen szomjas vagyok?
    Az éj a száraz földre hull.
    Fölötte csillag ég és csillag ég,
    de víz sehol, sehol se csobban.

    Szomjas vagyok, mint a homok,
    mint fák a villámvert hegyoldalon,
    mint zuhanó madár, ha eltévedt,
    s nem ér le a tóig a szárnya.

    Szomjas vagyok, mint gyermek, aki sír,
    mint anya, aki gyermekére vár,
    mint temető, ha elhagyott,
    s füvét nem mossa könny, se zápor.

    Szomjas vagyok, mint a halál.

  • Nemes Nagy Ágnes: Én láttam ezt

    Én láttam ezt. (Még sose láttam.)
    Én jártam itt. (Még sose jártam.)
    Egy másik életben talán
    Erre a földre rátaláltam.

    Egy másik életben talán
    (Vagy valamely másik halálban),
    Amikor öntudatlanul
    S elfátyolozva erre jártam.

    Vagy el se mentem én soha.
    Itt voltam mindig, földbe-ástan.
    S most itt állok, még szédelegve
    E vértelen feltámadásban.