A habokon
visz ladikom
csillámfodor
a Balaton.
Tüzes a víz
tüzes az ég
a láthatár
forgó kerék.
Somogyi part
kis dombjai:
kék takaró
rézgombjai.
Zalai part
hegyormai:
a föld s a lég
zsinórjai.
Somogyi part
zalai part:
hol szétfeszül
hol összetart.
A Balaton
hintáz velem
két menny között
ring életem.
Forrás: Kisdióvendégház.hu/balaton-versek
Ma bolyhos csönd a nyár, keringő vattazápor,
válik a nyár, fehér bohóc a cirkuszától,
a cintányér, a dob, a síp, a kasztanyét
cihát lobogtat érte, pár dunyha tollpihét,
meleg asztalszél szórja szét prüszkölve és kacagva,
az ágyban, a nyárban és a nyárban,
az éjszakától,
s nem látod tán e boldog, fehér erdőt a fától,
szeretnek, mind szeretnek, hajlong a kába rost,
majd és kifőznek, irkába papirost.
Vedlik a nyár, szívem, lenyergelt vattapóni,
na bumm sztarára bumm, hát nem fogsz folytatódni,
pofozgatsz, mint a szél, cihát és tollbabát,
na bumm sztarára bumm, nyitsz ugróiskolát,
kis ródlizó anyák, kis kölykök a szája
fulladás-kapkodás,
az ugrabugra hóhoz egynyári némafilmen,
mind elmegyünk, na bumm, ma épp te mégy el innen,
hol forrón és puhán kering a vattazápor,
s válik a nyár, fehér bohóc a cirkuszától.
Forrás: Magyarul Bábelben
Nyáron, amikor
a vékony
keréknyom
beomol,
száll, ha kocsisor
közeleg
a meleg
úti-por.
Minden fa külön
vakotás
ragyogás
a dűlőn,
ég a színe-sincs
békanyál
is a nyár
vizein.
Akkor se rezdül,
ha gólya
lábolja
keresztül,
csak a por mesefény
habozik
a kocsik
kerekén,
s szél-fújta parázs
lovacskán
a szerszám-
vasalás.
S míg nyújtva nyakát
mozgatja
oldalra
ajakát,
nyálát habmadár
tollaként
szórja két
zablaszár.
Jön, jön a menet
az úton,
s behunyom
szememet.
Máris zöld kölyök
zavartan
a kasban
zötyögök.
Szemközt velem, de
rakáson
a három
menyecske
dil-dől ide, meg
amoda,
ahogy a
kocsi megy.
Mellük blúz alól
mutatja,
ha trappba
fut a ló,
s milyen kábulat
lesni lenn
meztelen
lábukat.
Létük kéjesen
szíven üt
tizenöt
évesen.
Fájok, szédülök,
ámulón
bámulom
a dűlőt,
s bárhogy nyeldesem
vert pora
nem fog a
betegen,
nem szűnik a láz,
mert ma is
ez a friss
kocsi ráz,
s vár a kiskapu,
ami a
patika
illatú,
sárga kabátú
bodzafa
oltalma
alá bújt.
S végül ahol is
kiköt, de
örökre
a kocsis,
ám még trap-trap-trap,
nyári por
bármikor
fölcsaphat,
s mindég leng, terül,
ugyanaz
legbelül
a kamasz,
ily lázbetegen
amíg él, s
te kísérsz
szerelem.
Forrás: Verspatika
Miként szélcsendben a hajó
lelkem ma veszteg úgy lebeg
vitorla nélkül! – Ah be jó,
hogy most melletted ülhetek!
Talán megállt a vén Idő
s mi ketten élünk már csupán –
ó milyen édes lanyha hő,
mily édes lanyha délután.
Most messze földön senki sincs,
fénylik az ajtón a kilincs:
ajtó előtt a macska ül,
hátát gubbasztva gömbölyül.
Kertben tüzel a tulipán
fejét megadva csüggeteg:
most minden édesen beteg.
A tornácon az oszlopárny
a napsütött fal oldalán
ledől, mint tejben a kalán.
Nincs a világon semmi vér,
tejjel és mézzel foly az ér,
a vékony ér a hús alatt:
azért vagy, édes, oly fehér,
s nézed a fehér bús falat.
Elalszik minden – mily varázs!
Már alig zümmög a darázs.
Vállad vonala betegen
omlik el kebled vánkosán
s úgy csüggök fényes szemeden,
mint hipnotizált orvosán.
Altass el, édes, engemet,
s álom hajóján messze vígy,
ah ez az álom – eltemet –
és ah! maradna mindig így!
maradna mindig így…
így…
mindig így…
Forrás: Szívzuhogás
Együtt szöktünk a hegyeken át,
gyönyörű volt a Bakony,
a napot csókoltam szemeden
s fiúsra nyírt hajadon.
Gyönyörű voltál, de lelkemet
árnyék futotta be:
csókoltál, mint aki nem akar
gondolni valamire.
Gyönyörű volt az éjszaka,
a holdfényes Bakony,
s másnap már a tihanyi nap ragyogott
a hajadon.
Tihany partján a hegy alatt
szeretőknek lakni jó.
Boldogan tartotta az eget
kék karjaiban a tó,
és jártuk a koranyári vetést
és szedtük a pipacsot
és néztük a sirályt, ahogy
a vízbe le-lecsapott,
és este a csöndesedő csalogány
bedalolt az ablakodon
és éjszaka hét csillag ragyogott
szemeidben és hajadon.
Együtt szöktünk… Gyönyörű az est.
Mért vagy hát oly szomorú?
Nem kell már, aki vagyok, az
a csúnya, szegény fiú?
Megúntál? Elpattant a varázs?
Sírsz, s nem tudod, miért?
A tavi tündér gyöngyöket ad
a könnyeidért.
Most megy le a nap, részeg ragyogás
az alkony gyönyöre:
úgy csókolsz, mint aki nem akar
gondolni semmire.
Forrás: DIA
Emlékszem egy édes nyári éjszakára…
Ezüstösen tűzött le a hold sugára,
Reánk borult millió kicsi csillag fénye…
Így kezdődött szívem legelső regénye.
Azt mondottam neki: „Asszonyom, a képe
Olthatatlan fénnyel ragyog a szívemben,
Asszonyom, fogadjon ön is a szívébe!
Szeretem, szeressen ön is, ön is engem!
Nézze, csendes minden, alszik minden ember,
Én vagyok csak ébren, hóbortos szívemmel,
Itt virraszt a szívem, lelkem maga mellett,
Itt könyörög magától irgalmat, szerelmet,
Itt lesi a csókját szomjúhozó ajkam
Égő gyötrelemben, epedő sóhajban,
Vággyal, remegéssel fordulva magához,
Aki egy szavával megáld vagy megátkoz!
Istenem, oly édes csókolni, szeretni,
Nézze, minden csendes, meg nem látja senki.
Egy levél se moccan, álmodik az ég is,
És ön oly kegyetlen, hideg marad mégis!”
Többet nem beszéltem. Hallgattuk a csendet,
És a csillagokat vizsgáltuk a tóban,
Néha hallottuk csak hosszan, elhalóan,
Valami elkésett vonat, ha füttyentett.
Majd a liget sok-sok bús, kivert kutyája
Panaszos visszhanggal vonított reája,
Megzördült a bokor, szellő, hogyha lengett,
Susogtak a fák is, aztán újra csend lett.
Köpenyét a keblén fázón összevonva,
Megnézte óráját. „Gyerünk haza – mondta. –
Mindjárt egy az óra, még megárt a séta
Nekem is, önnek is, hóbortos poéta!”
S mikor arra kértem, hogy reám tekintsen,
Szemembe tűnt csöndes, gúnyos mosolygása,
És én elfogódva kérdeztem: „No lássa,
Ahhoz, amit mondtam, egy jó szava sincsen?”
Újra csak hallgatott, újra csak mosolygott,
Én meg elpirultam, restelltem a dolgot,
Szörnyű nagy zavarral kísértem hazáig,
S gúnyos mosolygását nem feledtem máig.
Emlékszem egy édes, nyári éjszakára,
Ezüstösen tűzött le a hold sugára.
A legszebb asszonnyal sétálgattam együtt,
Akácfa virágát együtt tépegettük.
Fülébe susogtam balgán udvarolva,
Pedig ölelhettem, csókolhattam volna!
Meg sem is öleltem, meg sem is csókoltam,
Istenem, istenem, de húszéves voltam!
A kardvirágok hegye véres,
gyors pengéjük szemembe vág.
Miféle forrón ömlő vér ez?
Véres lesz tőlem a világ.
Mi közöm e vad ütközethez?
Sötéten izzó alkohol,
elömlik, máglyát, tüzet tervez
az ég, a légies pokol.
A fák között, a fű tövében
árnyékok mérges füstje száll.
Konok kegyetlen szenvedéllyel
gyilkol és gyujtogat a nyár.
