Ezüst berek, zöld víz, bolond madárdal,
ős asszony-illat: izzadt nyárfaszag,
s az égről tajték- s habfelhő fogával
vén csontokon az ifjú nyár kacag.
Horgászbotommal gázolom a tócsát,
tündérek várnak, vagy hideg halak?
Maroknyi, édes örökkévalóság,
egy pillanatra megtaláltalak!
Forrás: Szeretem a verseket
Esik a nap!
Szakad a súlyos, sűrü zápor
zuhogva istenigazából.
Állok, s nyakamba hull a lángderűs ég!
Óh gyönyörűség!
Részeg darázs
ráng körülöttem tág körökben,
ide röppen és oda röppen:
visszatérő csapongás, lenge hűség…
Óh gyönyörűség!
Hangos virág
kiált, bíbor szinekkel esdve,
hogy jöjjön már a bíbor estve,
hogy halk pohárka harmatok lehűtsék:
Óh gyönyörűség!
Tornác fölött
szédülve és legyet riasztva
fúl a cseléd, liheg a gazda;
álmai: friss sörök, mély pince, hűs jég…
Óh gyönyörűség!
Boldog a nap:
de boldogság a vágy gyürűsse!
Boldog a nap, s vágyik a hűsre…
Szeretlek s bújok tőled, lángderűs ég!
Óh gyönyörűség!
Forrás: Szeretem a verseket
Nézz csak körül, most dél van és csodát látsz,
az ég derűs, nincs homlokán redő,
utak mentén virágzik mind az ákác,
a csermelynek arany taréja nő
s a fényes levegőbe villogó
jeleket ír egy lustán hősködő
gyémántos testű nagy szitakötő.
Forrás: Meglepetésvers.hu
Nyár,
A régi vágyam egyre jobban
Lobban,
De vár, még egyre vár.
Kár
Így késlekedned, mert az éj setétül.
Az élet
Siralmas és sivár
Enélkül.
Gigászi vágyam éhes, mint a hörcsög,
Görcsök
Emésztik s forró titkom mélye szörcsög.
Mostan hajolj feléje.
Közel a lázak kéjes éje.
Akarod?
Remegve nyújtsd a szájad és karod.
Itt ital illatja tégedet vár.
Nektár.
Te
Hűtelen, boldog leszel majd újra, hidd meg.
Idd meg.
Forrás: Arcanum
A levegő most megmeredt,
mint a kocsonya vagy a jég.
Ha kézzel ráznám meg a fát,
se moccantaná levelét.
Hangok, miket a villamos
ver vagy a döcögő kocsik
vagy játszó gyermekek hada,
mely százrétűn kiáltozik:
úsznak a csönd-víz tetején,
s bukkannak, buknak, mint a nagy
tavak tetején zuhogó
napban a jókedvű halak.
A levegő most megmeredt;
nem lélegzik a föld, az ég.
Úgy megmeredt a levegő,
mint a kocsonya vagy a jég.
Forrás: Lélektől lélekig
Selyemfonálként
lengedező
millió lábán
megjött az eső.
A tenger küldte
vagy Afrika,
libbent az Alpok
ormaira,
de, mert ott fázott
s reszketett,
hamar a Dunáig
ereszkedett,
és, látni akarva
a magyar hazát,
mérföldeseket
lépett, tovább,
s éjfélkor a Nyurga
Lengedező
befutott Budapestre:
a nyári eső!
Most is felettünk
ácsorog,
de egész a Tiszáig
szétcsorog:
szapora, szapora
tánca mezőn,
kopog a, suhog a
háztetőn,
halakra kopog a
Balatonon,
úgy dobol, ahogy az
ablakomon:
mindenütt suhog
és pereg
a cérnavékony
permeteg.
Mindenütt pereg
és suhog,
s kortyolják füvek,
állatok,
a piros szamóca
s az őzikék
s ezüst pocsolyákból
a veréb,
és mind, a ribizli,
az almafa,
a búza, a krumpli,
a kukorica,
s a margaréta,
a szarkaláb
meg a csingilingi
harangvirág,
és mind, ami csak van,
a paradicsom,
és ráadásul az
ezernyi gyom,
a sok szegény gyom,
a szép, szigorú
szamártövis meg az
útilapu.
Millió nyurgán
lengedező
lábán így jár-kel az
Országos Eső.
De ha majd teleszívta
magát a mező,
lengén tovább megy a
Lengedező:
átlép a határokon,
új hegyeken,
s Erdély vagy a Tátra
fölött terem,
és szapora, szapora
tánca mezőn,
dobol és suhog ott is
a háztetőn.
Vagy gondol egyet
a könnyű legény
s kezd fölfele mászni
ezer kötelén,
millió cérna-
fonalán, föl, oda,
hol mindig aranylik
a Nap sugara:
felhő-szigetéről
egy darabig
lóbálja tűnő
lábait.
De, mint azok, ő is
párolog, és
fejest fölugorva
hipp-hopp, belevész
abba a roppant
lenge-kék
fény-óceánba,
aminek neve Ég.
Forrás: Lélektől lélekig
Hársillatot hoz a szél,
miközben a fűz mesél.
Hallgatja a telihold:
Egyszer volt és hol nem volt…
A tóparti fűz alatt
kilested a titkomat,
álomszárnyon szállt az éj,
fellobbant a szenvedély…
Ezer csillag lebegett,
a tó és a hegy felett,
felhők közé bújt a hold,
óvó árnyék ránk hajolt.
Óhajok és sóhajok,
táncot járó csillagok,
víztükörbe hullt a hold –
egyszer volt és hol nem volt…
Forrás: Lélektől lélekig
Hogy mit láttam? Elmondhatom.
De legjobb, ha lerajzolom.
Megláthatod te is velem,
csak nézd, csak nézd a jobb kezem.
Ez itt a ház, ez itt a tó,
ez itt az út, felénk futó,
ez itt akác, ez itt levél,
ez itt a nap, ez itt a dél.
Ez borjú itt, lógó fülű,
hasát veri a nyári fű,
ez itt virág, ezer, ezer,
ez a sötét gyalogszeder,
ez itt a szél, a repülés,
az álmodás, az ébredés,
ez itt gyümölcs, ez itt madár,
ez itt az ég, ez itt a nyár.
Majd télen ezt előveszem,
ha hull a hó, nézegetem.
Nézegetem, ha hull a hó,
ez volt a ház, ez volt a tó.
Forrás: Lélektől lélekig
Minden levél és minden alkonyat
neked babuskál, neked tartogat.
A föllobogó fényes nyári tűz
forróságával az ajkadba űz.
Szádba, szívedbe, fogaid közé:
örömmé égjek, váljak derűvé.
Neked emel az ég fölé a táj:
örömmé érik bennem a határ,
hogy fölragyogjak neked mint a nap
neked tartogat minden alkonyat,
neked babuskál mindegyik levél,
amely szerelmes ujjaidhoz ér,
ha végül végig egy leszek veled:
szerelem-nyár, szerelem-őrület
láng legyen testünk és láng a ruhánk,
ahogy maga az Isten szabta ránk…
Forrás: Lélektől lélekig
Szeretője vagyok a nyárnak
S dalolója az éjszakának.
Ha pengetem szívemnek húrját,
Megkönnyezem az ég azúrját.
Kitör olykor a fájó dallam,
Mikor a rügy bimbóba pattan.
Verem a mellem nyakra-főre –
S ráborulnék egy rózsatőre.
Gyötör folyvást a vér, az álnok,
Incselkednek a pajkos álmok.
A lelkem bugó, bús Lehel kürtje,
Láncolt erőm a Sámson fürtje.
Hatalma rajtam nincs Delilának,
Heroldja lettem a régi mának.
Úgy epedék életre, másra,
Mint a kaszás szép aratásra.
Férfi lettem tavasztól nyárig,
Forró hitem válóra válik.
Élesre fenve az ősi szerszám,
Péter-Pál napját lessük ezerszám.
Piros nyarát, tenger virágot…
Eddig éljek, csak erre várok.
Szemfödőmet éj keze szője…
Be bolond a nyár szeretője.
Forrás: eternus.hu
