https://verskucko.com

Címke: nyomor

  • Komjáthy Aladár: Csavargók szép halála

    Mikor az ősz vonít a tájon
    s futnak a súlyos fellegek
    s az utolsó levél a fákról
    a semmiségbe ellebeg,
    csavargók népe fogvacogva
    körülkémlel szállás után
    s ha ócska pajta, csűr akad, hát
    beóvakodik nagy sután.

    Rongyos ruhájuk gőzölögve
    szárad a szalma melegén,
    nyomorult, megtépázott testük
    minden kórnak jó televény,
    feküsznek tompa éjszakában,
    ahol nincs fény, nincs gondolat,
    csak az éhség csikarja őket
    megviselt, zord szivük alatt.

    Nyárról álmodnak, napsugárról,
    fényes virágok intenek,
    a krumpliföld irgalmas ételt
    s ágyat is ád. Puha meleg
    ringatja őket s mint a könnyek
    csillognak langyos csillagok,
    csavargók népe megpihen és
    álmában boldogan dadog.

    De jő a hajnal vas sugára,
    ébredni kell és menni kell,
    mert amíg él, a jó csavargó
    tanyát, nyugalmat sose lel.
    Üvölt a szél, rozzant cipőjük
    a hideg lében elmerül,
    de ők csak mennek, messze nézve,
    vágják a sarat emberül.

    Tántorgó nép, megvetett fajta
    szeretlek és rád ismerek
    magamról; engem is gyötörnek
    végtelen vágyak és terek;
    én is egy láthatatlan börtön
    kínjából mennék boldogan
    felejteni szabad hazába,
    de meg nem mozdul holt lovam.

    Amikor rátok néz az Isten,
    érzem, hogy engem is figyel,
    szomorú arcát eltakarja
    előlünk bús kezeivel
    s mikor valami árokparton
    utolsót rúg a lábatok,
    testvéreim, a szabadságért
    helyettem is meghaltatok.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Salamon Ernő: Tél

    Halott tél ringat januárt,
    a tél megint csak megtalált,
    üres gyomrunk ma sem zabált.

    Kezünk fejszét nem foghatott,
    se tollal nem dolgozhatott,
    se meleg kesztyűt nem kapott.

    Lábunkon rongyos a cipő,
    fagyott ujjak ideje jő,
    esős időre fagy idő.

    Mindegy: ősz lenget lombokat,
    vagy nyár méla kolompokat,
    nekünk nem hord csak gondokat.

    Csönd üli meg a kerteket,
    valaki… messze… nevetett.
    Itten? Csak őrült lehetett.

    1933.

    Forrás: Vers mindenkinek

  • Pilinszky János: Frankfurt

    A folyóparton üres homokbánya,
    oda hordtuk nyáron a szemetet.
    Villák között és kertek közt suhantunk,
    egy híd, egy lejtős út következett,
    a lóversenytér deszkakerítése,
    pár zökkenő, az autó lassított,
    de mielőtt még fékezhetett volna,
    az első éhség máris támadott!

    A tömött zsákok és kidöntött vödrök,
    a helyezkedő hátak terrora,
    a föltaszított ládák közt megindult
    az előzetes, gyilkos cenzúra;
    osztozkodás a hulladék kövérjén,
    hogy alig állta saját rohamát
    a négykézlábra ereszkedett éhség,
    és föllázadt, és megadta magát.

    Belevesztek a porba és piszokba;
    az egész kocsi bőgve reszketett,
    a szívüket a moslék elkeverte
    és összemosta eszméletüket.
    A tele kannák mélyire kotorva,
    hogy szemük-szájuk elborult vele,
    belehaltak az eleven lucsokba,
    és föltámadtak fejjel lefelé.

    És visszavették, falatról falatra,
    mi velük együtt végképp elveszett,
    mámorosan az elgyötört mocsokból
    kikényszerített üdvösségüket!
    De gyönyörük csak el se élvezett még,
    hogy megfogamzott bennük a gyanú:
    először csak a szájuk keserült el,
    majd szívük lett iszonyú szomorú.

    A tolongásból hirtelen kiálltak,
    és úgy figyelték, szinte józanul,
    a nyomorukat eláruló mámor
    mint járja őket keresztül-kasul.
    És eleresztve magukat egészen,
    csak arra vártak már, hogy szerveik
    beteljesítsék, elvégezve rajtuk
    a gyönyör végső tévedéseit.

    Akárhová, csak szabadulni innét!
    Csak menekülni, szökni mielébb!
    Kiüldözött, hogy még felénk se villant,
    hozzánk se ért az izzó csőcselék.
    Körös-körül a mozdulatlan bánya.
    Csak haza már! Alant a folyamon
    egy hajó úszhatott el a közelben,
    hogy csupa füst lett és csupa korom

    a fölfutó kijárat. Át a réten!
    A dombokat mohón szökellve át
    a lángoló betonra. Majd a villák!
    A zölden visszaáradó világ.
    A lóversenytér deszkakerítése,
    s a deszkaközök sortüze után
    a kertek alól kiájuló hőség,
    s a hirtelenül ránk szakadt magány.

    A lombok színe egyszerre kiégett,
    és elborult a tüzük az úton.
    Az arcunk és a kezünk is sötét lett,
    és velünk együtt a paradicsom.
    Hátunk megett a kocogató kannák,
    s a szakadozó, poros fák között
    már fölmerült az alkonyati város:
    Frankfurt – 1945.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Dsida Jenő: Csonka koldús

    Öreg vagy. Hiányzik a jobb kezed.
    Az ócska szandálból kilógnak
    lábujjaid.
    Ilyenkor, mikor beköszönt a szeles időszak,
    kegyetlenül fázól, köhögsz
    s reszketegen gyűjtöd a kopott garasokat.
    De a szemedben mégis derű van
    s az apostolok örömével
    kívánsz ezerannyit.
    Házról-házra jársz és hírdeted,
    hogy milyen nagy
    és dicsőséges a nyomorult ember.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • József Attila: Szélkiáltó madár

    Szegényember, hát már megint lázadsz?
    Jaj, dehogy lázadok, a gúnyám szakadt el.
    Másikat szeretnék, olyat, amelyiknek
    Kevesebb a foltja.

    Hát tán már elittad mind a fizetséged?
    Nem volt nekem, uram, soha fizetségem,
    Nem is volt, nincsen is semmi fizetségem.
    Ha szóltak, dolgoztam piros napestéig,
    Piros napkelettől dolgoztam, dolgoztam,
    Mondta öregapám, nem lesz fizetségem.

    Hallod-e, te koldus, hordd el magad innen!
    El is megyek innen a tengeren túlra,
    A tengeren túlra: társaim szivibe,
    Ott pedig elmegyek szélvész közepibe,
    Danoljon, ha az kell, hej, de danol is már,
    Fennen danol már a szélkiáltó madár.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Nagy László – Elfogynak a fák

    Elfogynak a fák a parton
    éjszakánként lassan, lassan,
    amikor az Isten szeme
    jéggé fagy a kék magasban.

    Ilyenkor az éhes fűrész
    nem énekel, mert nem szabad.
    Ilyenkor az éhes ember
    nem nyöszörög, bár megszakad.

    Fáért nem kár, lesz helyette,
    hisz tavasz jön, új ültetés,
    de a nyomor parancsol itt,
    melle csupa kitüntetés.

    A tuskókon Isten keze
    kalácskát formál a holdból
    az éhező kisdedeknek,
    de csak holdból, de csak holdból.

    Forrás: szeretem a verseket

  • Petőfi Sándor – Az utolsó alamizsna

    A költő és a sorsharag
    Egy anyaméhből született;
    Ikertestvérek voltak ők,
    Együtt bolygák az életet.

    Fa, mint most, akkor is virúlt.
    Árnyában sok megnyúgodott;
    De használt a költőnek is:
    Ágáról tört koldúsbotot.

    S ezek valának társai:
    Koldúsbot és a sorsharag;
    Elhagyja minden hűtlenül,
    Csak e kettő, mi hű marad.

    És lantja! lantja hova lőn?
    Hisz a költőnek lantja van…
    Igen bizony, volt lantja is,
    Mely zenge bűvösbájosan.

    Megpendítette húrjait
    Mennydörgő éjben egykoron.
    S a mennydörgésnek ágyúja
    Elszenderűlt e hangokon.

    S az ég, a barna, haragos,
    Midőn danáját hallaná:
    Feledni kezdé a boszút,
    S csillagmosollyal néze rá.

    És a költő megéhezett,
    És emberek közé mene.
    Tudá: az emberszív kemény;
    De vélte: lágyít a zene.

    S mely a vihart elaltatá,
    És földeríté az eget,
    Elandalító húrjain
    Az ének újra zenegett.

    De melyet ég, vihar megért,
    A dalt ember nem érti meg…
    És ím a lant elszégyenül,
    S fájdalmában kettéreped. –

    Ez volt a lant története.
    A költőbül tovább mi lett?
    Soká nyögé – nem tudni, hol? –
    Az inségterhes életet.

    Egy újabb nemzedék előtt
    Évek múltán megjelenék.
    Nem őszült ő meg… fürteit
    A gond, a bú kitépte rég.

    „Egy-két garast, egy-két garast!”
    Halk hangja így esedeze;
    S mint szélringatta száraz ág,
    Remegve nyúlt ki két keze.

    A részvét megkérdezte őt:
    „Ki vagy, nyomornak embere!
    Kit sújtoló istenharag
    Ily könyöretlen megvere?”

    S nevét elmondja, s újra esd:
    „Egy-két garast…” – „Megállj, jövel,
    Örök dicsőség gyermeke!
    A bőség szarva födjön el.

    Neved ragyog, miként az ég
    Csillagsugáros éjfelen;
    Mely egykor árván hangozék,
    Bámulja lantod a jelen.

    Jövel tehát! jövel, cserélj
    Bársonyt e koldusrongy helyett;
    Borostyán koronázza főd,
    Dús asztalnál legyen helyed!”

    „Ó szép beszéd… ó köszönet!
    De én semmit sem éhezem,
    És nincsen is szükség reá,
    Hogy elcseréljem rongymezem.

    És a borostyán… ó mi szép,
    Mi jó lehet lángifjúnak;
    De száraz törzsön a galyok
    Többé meg nem fogamzanak.

    Hanem ha dobsz egy-két garast:
    Fogadd sza hálaszózatom;
    Mert pénzre vár az asztalos…
    Koporsómat csináltatom.”

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Vajda János: A vén csavargó

    Béranger után

    Ez árokban szűnjünk meg élni,
    Vénülten, fáradt betegen,
    Részegnek tart az elmenő majd;
    Annál jobb – nem szán sekisem.
    Elfordul egyik, míg a másik
    Egy-két garast vet, menjetek,
    Siessetek mulatni; – egy elaggott
    Csavargó meghalhat nélkületek!

    Vénség öl el; igen, mivelhogy
    Éhen nem hal meg senkisem.
    Hittem, hogy nyomorom utóját
    A kórházban megédesíthetem.
    De annyi a szerencsétlen, hogy
    Minden kórház tömött, zsúfolt…
    Eh, utca volt a dajkád, vén csavargó,
    Ahol világra jöttél, halj meg ott!

    Míg ifjú voltam, művészeknél
    Kértem munkát, keresetet,
    „Nekünk nincs annyi munkánk, lódulj,
    Eredj koldulni” – így feleltek.
    Ti dúsak, kik mondátok: dolgozz,
    Elég csontot vetettetek;
    Alván szalmátokon, a vén csavargó
    Ezért nem átkozand meg titeket.

    Mint más szegény, lophattam volna;
    De nem, csak tartottam kezem.
    Mi több: leszakítám az almát,
    Mely út melletti fán terem.
    Hússzor záratták immár reám
    Ezért a börtön ajtaját,
    Elrabolván a vén földönfutónak
    Egy birtokát: a napnak sugarát.

    Van-e hazája a szegénynek?
    Mit ér búzátok, borotok
    Nekem, ipartok, dicsőségetek,
    Egybegyűlt szónokaitok?
    Míg ellenség hízott hadával
    Megvett falaitok megett,
    Ellen kezéből nyerte táplálékát
    A vén földönfutó – és könnyezett.

    Mint láb alá teremtett férget,
    Miért el nem tiportatok?
    Vagy mindenek javára tenni
    Mért meg nem tanítottatok?
    Egy kedvezőbb szél és a féreg
    Szorgalmas hangyává leendett,
    S szeretett vón testvér gyanánt, ki
    Most úgy hal meg, mint ellenségetek!

    Forrás: Arcanum