Csillag hullott. Most már ez is
közeli lett és megszokott,
mint a villany, alvás, evés,
mint ezernyi apró dolog,
mely körülvesz. Csillag hullott,
éreztem a mély éjszakát,
a mély eget s a nyugalom
s a fény emberi magasát,
azt, hogy földközelbe kerültek
a csillagok, s már földi tűzzé –
éreztem, hogyan szelídülnek
szememmé, szemeddé, szemünkké.
Forrás: Lélektől lélekig
Ne fájjon a lelkem,
ne fájjon a testem,
legyen, ki felemel,
amikor elestem.
Amit méznek érzek,
epévé ne váljék,
kövessen a béke,
mint jóságos árnyék.
S ha majd jő a halál,
szóljon hozzám szépen,
s ne a hátán vigyen,
hanem az ölében.
Forrás: Magyarul Bábelben
Melled két pólusa közt a kék sugár –
A kötéltáncos álma áll azon.
A felhő elfoszlott, hogy föllebeghess
És én már túlsokat kerestelek –
Nyugodt, mély vizek leheletével száll már az enyém
S magányos, nagy fenyőmről hullong a jóhúsú toboz.
S a legmagosabb füvek is kinőttek már a dombon,
Szívükben szép, zöld tüzek égnek,
Hogy az elfáradt bogarak mind hazatalálnak, ha esteledik
S az Úr
Nyitott tenyérrel, térdig csobogó nyugalomban
Ott áll az útjuk végén…
De én nem vagyok fáradt, kedvesem –
Csak a tenger jött el a küszöbömig.
Forrás: Szeretem a verseket
Vadló ha száguld a szélben
hullámzón lobog sörénye
patája hangosan dobban
felszabadult nyerítése
Patak ha zúdul a hegyről
ki fékezhetné folyását
tükrében napkorong csillan
ki törné meg ragyogását
Szemednek fénye ha izzik
elhamvaszt minden sötétet
fáradó lelkemnek mindig
te nyújtasz jó menedéket
Örvénylő viharok dúlnak
hegyek közt, amerre járok
utak után nyugovást csak
ölelésedben találok
Karod óvó kosarában
enyhül bús szívem fájdalma
homlokom válladra hajtom
s hajtod homlokod vállamra
Forrás: Lélektől lélekig
Engedd, hogy az inged alá
könnyű szél befújjon
Hajad hosszú fürtjei közt
játékosan bújjon
Engedd, hegyi patak vize
arcod megsimítsa
Mélyről bukkant hűvösével
lelked szomját oltsa
Engedd kelő Nap korongját
szemedben csillanni
Tüzesedő vörös fényét
véredbe olvadni
Engedd, hogy a föld alattad
támaszod lehessen
Lábad hóban, selymes fűben
útjára mehessen
Engedd magad friss erdőben
szűz ösvényen járni
Nem gondolni semmire sem
semmire sem várni
Engedd, szikla repedésén
ujjad mohát érjen
Szemlélni csak a világot
s hagyni, hadd történjen
Forrás: Lélektől lélekig
„Ha igazad van, megengedheted magadnak, hogy megőrizd a nyugalmad.
Ha nincs igazad, nem engedheted meg, hogy elveszítsd.”
Forrás: Lélektől lélekig
Álldogáltam a tenger partján,
A víz színén a hold pihent.
Mélységes nyugalom áradt
Odafent és idelent.
A pillanat elvarázsolt.
Szívemet béke járta át.
Ott kint a végtelen, nagy tenger,
Lelkemben bent a nagyvilág.
Hogyan lehetnénk boldogabbak?
Álmodjunk együtt szebb jövőt!
Tenger nyugalma ránk ragadjon,
S hagyjuk elmenni a múlt időt!
Éljünk a mának! Ma is, és holnap.
Élvezzünk órát, s perceket!
Mosoly játsszon arcunkon mindig,
És szeressünk, hogy szeressenek!
Forrás: kép alapján
Állt a csónak
heverésztünk benne.
Fölöttünk a kék ég
végtelenje.
A Balaton
nem vetett egy ráncot,
mint üveglap, izzott
és szikrázott.
Az evezők
Messze rezgett
a part, ködlepetten
és sehol egy lélek,
csak mi ketten.
Heverésztünk,
hallgattunk, figyeltünk,
egy kis kacsa feltűnt,
újra eltűnt.
Egy vitorla
látszott elmosódva,
el nem mozdul onnan
már mióta.
Harangszó szállt,
de oly végtelen halk,
mintha csak álmodnánk.
Az is elhalt.
Nagy, nagy csend volt,
elmerültünk benne.
Ha most vihar jönne,
hogy is lenne?
Ezen akkor
hosszan eltöprengtem.
Én menteném meg őt,
vagy ő engem?
Nem jött vihar,
állt a csónak csendben.
Mégis megmentettem.
Ő meg engem.
Forrás: Lélektől lélekig
Mint a madár a fészkére,
Szomju vándor hűvös érre,
Mint a gyermek anyaölbe:
Vágyom én e nyájas körbe.
Itt, enyelgő kis családom
Közt, van az én jó világom;
Künn borong bár a magasban:
Itt örökké csillagos van.
Csillogó szem, mosolygó ajk:
Ez az amit szívem óhajt,
S küszöbömet átallépve,
Ez derűl itt én elémbe.
Szívem ifjul, gyermekké lesz:
Kis örömet nagynak érez,
Körülem is ártatlan kedv
Játszi pillangója repked.
És felejtem egyelőre
Gondjaimat a jövőre:
Mi nehéz súly függ e vállon,
Nehogy kedvök búra váljon.
Gyermek-szívvel, öntudatlan
Nyugszom meg e gondolatban:
Hogy övéit el nem hagyja,
Ki mindnyájunk édesatyja.
Forrás: Szeretem a verseket
Valamikor a világ,
Olyan csendes, mint a tó.
Amikor a szél se rezzen,
Békés, nyugalmat adó.
Lábujjhegyen jön az éj,
Nagykabátján csillagok.
Zsebébe minden belefér,
Boldog s boldogtalanok.
Akinek csak szíve van,
Odabújik egy kicsit.
Átfázott nappalok után,
– Holddal takarózni itt.
Forrás: Lélektől lélekig
