Harmincon túl az arc
elszabadul.
A rossz, a jó kiütközik
Javíthatatlanul.
Hiába, ha a tettetés
tökéletes.
A gyalázat az arcot
szétrágja, mint a szesz.
Minden elvétett indulat
belehasít.
Jelzi a hús a jellem
földcsuszamlásait.
Kivési, meglazítja
a réseket.
Kicsap a szenny az arcok
töltései felett.
Az elhagyott vonásokat
fölveri a vadon.
Harmincon túl az arcon
nincs hatalom.
Forrás: Lélektől lélekig
Fáraszt, hogy mégis hiába ömölt
fejemre a perc lágy, szirupos árja,
a koponyám: kerek, fanyar gyümölcs,
magányom mégis csonthéjába zárja.
Kemény vagyok és omló por vagyok,
nem olvadok és nem köt semmi sem,
ketten vagyunk, mikor magam vagyok,
a lelkem szikla, testem végtelen.
De mindez fáraszt. Indulnék tovább,
Egyiptomba, fürödni, vagy gyereknek,
– csak már az emlék és valami vágy
fogyó türelmem alján felderengtek.
S mig ülök, hűs hajnali ágyamon,
s mint szemem alját kék lepi a házat,
belenyugodni lassan, bágyadón,
majd megtanít a virradó alázat.
Forrás: Lélektől lélekig
(20)
mit érünk el? mi ér el minket?
minek is látjuk az elért elérőt?
miféle port, milyen szemünkbe hinthet?
(milyen volt? milyen lesz tőle a tekintet?)
Forrás: Lélektől lélekig
Legyen erőd lent
hagyni, amit nincs erőd
följebb emelni.
Forrás: Lélektől lélekig
Van határ, ami attól van,
hogy meghúzzák, kijelölik.
Van természetes határ
___________________ – még az sem
változhatatlan.
És van, ami csak akkor és attól,
de attól fogva mindörökre létezik,
hogy megsértettük:
magunkban.
Forrás: Szeretem a verseket
Van egy arc,
amit csak önmagunkat elképzelve látunk
Forrás: Lélektől lélekig
Nekem nem voltak harcaim az Istennel soha.
(Fiú az apja ellen hogy is fogna fegyvert?)
Kedvence voltam mindig, s akkor is rajongtam érte,
ha rosszaságomért olykor kegyetlen megvert.
De minden mással nagy csatákat vívtam én.
Minden barátom s minden ellenségem tudja,
hogy fákba rejtett robbanó bombákkal
volt végig rakva életem kegyetlen útja.
A sok-sok harc után rájöttem végre most már:
nem volt ellenségem tulajdonképpen senki,
ajnározott a föld, e mézesmellű barna dajka,
s nem néztek engem még a mennyek pitvarából sem ki.
Üzenem hát mindenkinek: a földnek és a fának,
a dörgő napnak és a mályvaszínű holdnak,
békét kötök velük, és szívből megbocsátok
mindenkinek, kik velem egykor harcban voltak.
Békét kötök nagy ellenségemmel, a gyors idővel,
ki homlokom virágait kegyetlenül letépte,
ki szeretett, vagy sanda szemmel nézett,
s titkon osont mögöttem könnyű macskalépte.
Békét kötök a széllel és a kénszínű viharral,
a pávakék esttel, mely méla csendet mímel,
a jóval, rosszal, minden széppel, rúttal,
békét kötök baráttal és az ellenségeimmel.
Csak egy valaki aggaszt most is szüntelen még,
ki néha mint az ördög, néha mint az angyal,
s míg minden fegyverét nem rakja lábaimhoz,
nem kötök addig békét – önmagammal.
Forrás: Lélektől lélekig
„Fájdalmasan tudatában vagyok tökéletlenségeimnek,
s ebben a megismerésben rejlik minden erőm…”
Forrás: Gandhi
„Semmi sem gátolja annyira, hogy természetesek legyünk,
mint az, ha természetesnek akarunk látszani.”
Forrás: Lélektől lélekig
A titok néha mélyen megbújik
de te ne add fel, s rátalálsz
utad során egy hűséges társra,
s nem lesz több hamis vallomás.
Ha kitaláltad önmagad titkát,
s nem rejti maszk már lényeged,
valami tiszta, csillogó fénytől
ragyog majd mindig a két szemed.
Széthull a fény, és nyalábján végre
mosoly születik arcodon,
s e néma, szégyenlős biztatásra
fénycsókot lehel az ajkadon.
Feltárul – ahogy az első csókra –
a rejtőzködő, nagy titok,
s szelíden súgja, alig hallod:
E fénylő, tiszta, derűs világban
lehulló álarcod mögül
felderül valódi, tiszta éned,
és lágy dal fakad ott legbelül.
Gyönyörű dal szól, s mindenik dallam
neked szól, rólad mesél:
önmagad mélyén hallgató lényed
dalolja halkan: ez vagyok én…
Forrás: Lélektől lélekig
