Címke: önismeret

  • .kaktusz: [cím nélkül]

    „Igazad lehet, mikor azt mondod,
    ahhoz, hogy az embert szeressék,
    ahhoz előbb az embernek
    saját magát kell szeretnie.
    Hogy szépnek lássák,
    ahhoz önmagát is szépnek kell látnia.
    De hát a szemek.
    Könnyű szeretni az olyannak önmagát,
    aki mosolygó arccal jött a világra,
    könnyű szépnek látni magát annak,
    aki mindenki számára szépnek született.
    Mert azt,
    hogy szeretetre méltó valaki,
    vagy sem,
    azt a szemekből lehet kiolvasni.
    A szemek tanítanak meg szeretni,
    vagy gyűlölni önmagunkat.
    És a világot.
    Mások szemei.
    Hogy mások milyennek látnak.
    Bennünket.
    De a mosolytalan arc
    olyan szemekkel találkozik,
    amik azt sugallják,
    rajtad nincs mit szeretni.
    Ezért nem tanul meg
    szívből mosolyogni.
    A szemek döntik el,
    hogy szép,
    vagy csúnya valaki önmagának,
    szereti,
    vagy nem szereti valaki önmagát.
    Pedig a szemek nem mindig igazak,
    mert az önmagát nem szeretők szemei
    ellenségessé lesznek,
    ha szeretetre méltóval találkoznak.
    Gyűlölik a világot,
    nem néznek a szemébe,
    félnek a visszajelzéstől,
    félnek,
    meglátják benne szeretetlen
    önmagukat.”

    Forrás: Lélektől lélekig

    .

  • Sík Sándor: Hat szonett a csodálkozásról

    I.

    A munka mámorától ittasultan
    Gondolatom ha olykor elpihen
    S lassan elúszik mély vizeiben
    Az éntelennek, a jövőm s a múltam
    Vagy éjjel, hogyha hullaként kinyúltan
    S mintha megállna virrasztó szívem,
    Fekszem az éjszakai semmiben
    És semmijében annak, ami voltam:
    Egyszerre sajgó semmiségem éje
    Ketté hasad s mellemre rázuhan
    A halhatatlan kérdés meredélye:
    A semminél sötétebb lenni mélye:
    Lehet-e semmi ami van? – s hogyan,
    Hogyan lehet az, hogy valami van?

    II.

    Kérdezted már, mi az, hogy “Én vagyok”?
    Vérzik az ujjam, tüske szúrt belém.
    Látom, hogy vérzik – az ujjam, nem én!
    De mért szisszentem akkor oly nagyot?
    Én érzem, hogy a vérző ujj sajog.
    A drót lennék a lámpa belsején?
    A drót a fényes, de nem ő a fény.
    Én nem a fényes, én a fény vagyok.
    Nem is a fény, nem is a fájdalom –
    Más, ami érez, és más, amit érez:
    A fényt is én csak érzem, gondolom.
    Csodálkozás, nyiss nékem ablakot!
    És gyújts nekem fényt a meztelen énhez,
    Mondd meg nekem, mi az, hogy “Én vagyok”?

    III.

    Mondd, látod ezt a fejedelmi hársfát?
    Milyen egyetlen, milyen szuverén!
    Érzed-e láttán, amit érzek én:
    A mélyek és a magasok varázsát?
    A napra húzó mélyzöld kupolán át
    Ezer ágán és ezer levelén,
    Egy miniatűr kozmosz kebelén
    Érzed az élet izgató talányát?
    Látsz-e a lengő kupolákon túlra,
    Hová a szemnek nincsen más fel-útja
    Hallod a hívást a mély lombokon?
    Én hallom, érzem, olykor szinte látom.
    Hallod? nem hallod? botszívű barátom?
    S csodálkozol, hogy én csodálkozom?

    IV.

    Csak egy perc, – mondod, – csak egy pillanat,
    Ki tudna minden percet számbavenni.
    Csak egy pillanat, annyi mint a semmi.
    Már nem is volt – csak egy szemvillanat.
    De míg egy szó átlépte ajkamat,
    Hány ember jött e jajvilágra! Mennyi
    Hunyta szemét le örökre pihenni!
    S hányon betelt üdvösség, kárhozat!
    Tán egy naprendszer robbant szét szilánkra,
    Egy máson tán kigyúlt az élet lángja
    S egy történelem indult ez alatt.
    S hány mérfölddel vitt közelebb magadhoz
    S magadat a bizonynál bizonyabbhoz
    Ez a pillanat, – csak egy pillanat!

    V.

    Csodálkozom azon, hogy megszülettem,
    Csodálkozom azon, hogy meghalok,
    Hogy lábam alatt egy világ forog
    És egy mindenség kering körülöttem.
    Én nem keringek. Amit szemre vettem,
    Hallok, tapintok – ízek, illatok: –
    Énbennem vannak, – s én én maradok
    És ők sincsenek megkétszerezetten.
    Én én vagyok, olyan, mint minden ember,
    És mégis, mint a Hold a végtelenben,
    Egyedül úszom és fogyatkozom.
    S egy messze láng mindig megújít engem
    S a Teljes Fény elönti homlokom.
    S én úszom, úszom és csodálkozom.

    VI.

    Csodálkozás! Te vagy az ember-elme
    Első ügyetlen-édes mozdulatja,
    Ami ösztönből lélekké avatja,
    S te utolsó, beérett szenvedelme.
    Belőled él az ihlet áhitatja,
    Te nélküled a szív nem énekelne,
    Szürkére fagyna szava és szerelme,
    Te minden alkotásnak édesatyja!
    Mikor elhangzott az első legyen
    S az újszülött angyalok lábhegyen
    Hallgatták a Hallhatatlan szavát,
    Akkor születtél s el sem is enyészel,
    Mert az Isten szívére te kísérsz el
    Pihegő dalt és dadogó imát,
    Az ezredeknek ezredein át.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Márai Sándor: Idézetek

    „Megtudtam, hogy ami egy emberből látszik, szavai, véleményei, cselekedetei, rokonszenvei és gyűlöletei, az még egyáltalán nem ő – legtöbbször csak visszfénye valaminek vagy valakinek, aki megmásíthatatlan; hét fátyol rejti a világ elől, s ott él minden emberben, mélyen a kitapintható felületek mögött.”

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Dan Millman: Idézetek

    „… az, hogy én ki vagyok, attól függ, hogy te minek akarsz látni engem.”

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Székely Magda: Az arc

    Harmincon túl az arc
    elszabadul.
    A rossz, a jó kiütközik
    Javíthatatlanul.

    Hiába, ha a tettetés
    tökéletes.
    A gyalázat az arcot
    szétrágja, mint a szesz.

    Minden elvétett indulat
    belehasít.
    Jelzi a hús a jellem
    földcsuszamlásait.

    Kivési, meglazítja
    a réseket.
    Kicsap a szenny az arcok
    töltései felett.

    Az elhagyott vonásokat
    fölveri a vadon.
    Harmincon túl az arcon
    nincs hatalom.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Nemes Nagy Ágnes: Alázat

    Fáraszt, hogy mégis hiába ömölt
    fejemre a perc lágy, szirupos árja,
    a koponyám: kerek, fanyar gyümölcs,
    magányom mégis csonthéjába zárja.

    Kemény vagyok és omló por vagyok,
    nem olvadok és nem köt semmi sem,
    ketten vagyunk, mikor magam vagyok,
    a lelkem szikla, testem végtelen.

    De mindez fáraszt. Indulnék tovább,
    Egyiptomba, fürödni, vagy gyereknek,
    – csak már az emlék és valami vágy
    fogyó türelmem alján felderengtek.

    S mig ülök, hűs hajnali ágyamon,
    s mint szemem alját kék lepi a házat,
    belenyugodni lassan, bágyadón,
    majd megtanít a virradó alázat.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Fodor Ákos: xéniák

    (20)
    mit érünk el? mi ér el minket?
    minek is látjuk az elért elérőt?
    miféle port, milyen szemünkbe hinthet?
    (milyen volt? milyen lesz tőle a tekintet?)

    • mi: éleslátók? mi: vakon remélők?

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Fodor Ákos: Jókívánság

    Legyen erőd lent
    hagyni, amit nincs erőd
    följebb emelni.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Fodor Ákos: HATÁROK

    Van határ, ami attól van,
    hogy meghúzzák, kijelölik.
    Van természetes határ
    ___________________ – még az sem
    változhatatlan.
    És van, ami csak akkor és attól,
    de attól fogva mindörökre létezik,
    hogy megsértettük:
    magunkban.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Fodor Ákos: ARCKÉPCSARNOK

    Van egy arc,
    amit csak önmagunkat elképzelve látunk

    • lehet, hogy ez az igazi.
      És van annyi arcunk,
      ahányan csak ránknéznek (és: ahányszor!) és még az is lehet,
      hogy ezekben akad néhány közös vonás
    • lehet. Akkor ez a valóság.
      Van egy,
      amit tükörbe nézve látunk: villám-
      gyorsan alakuló, képlékeny látvány: múzsája a Szomszéd Ízlése s az azt szolgáló, vagy azt ellenző szándék
    • efölött húnyj szemet; ne kerüld, de ne hidd el.
      És van,
      van arc, amit csak az lát, aki szeret,
      akit szeretünk. Ez a legszebb,
      a legmulandóbb. A legérvényesebb.

    Forrás: Lélektől lélekig