Címke: önvizsgálat

  • Márai Sándor: Vers a lemondásról

    Üzleteitekbe én belenyugszom
    (nem írott szó ez, barátaim, s nem versért megjátszott lemondás,
    kényszer ez és fáj is nekem, én nem mondok le szívesen),
    hagyjatok magamra, hagyjatok! Talán jó mégis az ember,
    hisz annyit szenved, teste sebes már és sovány,
    hiszen a gyilkos is megsimogat gyermekfejet, eljátszik pitypangkoronával,
    eljátszik anyja emlékével, nyújtózik, ha süt a nap tavasszal. –
    Talán jó mégis az ember. Nem tudom,
    de én nem kívánom már senki házát,
    Párizs kastélyait sem, a magyar puszta békés kúriáit,
    Berlin elektromos bérházait sem, Florenc virágos,
    ernyős-fenyős, szép kertjeit sem, nem kívánom senki kincsét,
    ezüst marháit s arany asszonyát sem,
    nem kívánom Velence éjmaszkos karnevál-mosolyát,
    a svájci hegyek fehér völgyeit sem, Egyiptom száraz, kékbe porlott gúláit,
    a japán virágkivágásokat sem, lampionos Peking nem izgat,
    a Tower tömör, ködös kövét nem indulok már megcsodálni.

    Megálltam (tiszteld ezt bennem, kortárs).

    Belenyugszom üzleteitekbe,
    jaj nekem,
    fiatal vagyok, itt nyújtózom az idő karjain,
    jaj nekem, aki lemondásra nevelem az ifjúságot magamban,
    jaj nekem, akit méreggel itat beteg emlőiből a rossz dajka: az idő,
    jaj nekem, ki néhány könyvből ismerem a világ tájait,
    jaj nekem, akit repedt szájú nők tanítottak a csókra,
    jaj nekem, ki divatosan öltöztetem hétsebes, megkínzott testemet,
    jaj nekem, ki vásáron árulom jajjaimat és lemondásaimat,
    jaj nekem,
    százszor jaj bennem az ifjúságnak.

    Mi az én hitem, kiben higgyek, mi maradt nekem?
    Hol az egyéniség, aki fölemeli és nemesíti tucatlétemet?
    Mi a tömeg, amely atomnak szívja fel egyéniségemet?
    Mi ez a fékevesztett, tomboló, rángatózó vitustánc?
    Hol a Krisztus, az Eszme, mely világít a részeg kockázók fölött?

    Néha dadogó, habzó szájjal ordítom: robbanjon az ég
    a részeg kockázók felett, az én életemmel kockáznak,
    szakítsa a hegyeket széjjel, adjatok jelt, hogy van jövendő,
    van őrtállás, bosszú, ítélet: ha már megoldás nincs a percre!

    De minden léha és siket. A császárok és népvezérek
    jegyzéket váltanak színes tintákkal. Jaj nekem,
    én nem megyek már soha Indiába,
    a templomból kiűztek a papok,
    kiűztek a kéjből a kéjnők,
    a gondolatból kiűztek a megvásárolt tudósok,
    meghajtom fejem a földi rögök felett,
    valami közöm mégis van az arany ágakkal, a hűs vizekkel a föld alatt,
    elfektetem arcom a csatakos tavaszi füvekben,
    teleszívom elcigarettázott tüdőmet a rétek októberi szagával,
    egy négyszögméter föld mégiscsak az enyém.

    Európából, Ázsiából, Afrikából, Amerikából, Ausztráliából
    ennyi maradt nekem.

    Befogad egy négyzetméter barna föld, hajszálnyi pórus Isten testén,
    és föllehel az éterek felé.

    Forrás: meglepetesvers.hu

  • Márai Sándor: Felelni

    Néha felelni kell az élet kiszámíthatatlanul bekövetkező,
    s elodázhatatlanul végzetes pillanataiban: felelni kell,
    az egészre. Ki vagyok? Mit akarok?
    Ki ellen, kinek érdekében akarok élni?
    Miért? Milyen képességekkel, eszközökkel, felkészültséggel?
    Ami fontosabb mindennél: milyen szándékkal?…

    És, felelni az egészre: hol tartok?
    Van-e még tartalékom áldozatkészségből, önzetlenségből,
    vagy már csak megóvni és megmenteni akarok maradék készleteket?

    Ez a pillanat az életben, amikor felelni kell.
    Várják a választ, a csend nagy, drámai.
    De ilyenkor megtudod és észreveszed,
    hogy e kérdésekre szavakkal nem, csak az élettel lehet felelni.

    Forrás: meglepetesvers.hu

  • József Attila: Útrakészség

    Ha elmegyek, ha szólítanak,
    Utánam minden ittmarad.
    Össze leszek már én törve,
    Csóktalanul meggyötörve.
    S utánam minden ittmarad.

    Mennyi lány és mennyi ajándék!
    Mennyi bűn és mennyi szándék!
    De a bűnös, én nem vagyok,
    De a gyáva – én az vagyok.
    Mennyi bűn és mennyi szándék!

    Én soha, soha nem nyugodtam,
    Mindig, mindig csak futottam.
    De miért is? – nem is tudom;
    Szilaj Bánat az én hugom,
    Jaj, a hugommal futottam.

    A szerelemmel leszámolok,
    Az élettel elszámolok.
    Nincsen semmim s kire hagyjam,
    Nincs szeretőm, mit tagadjam.
    Az élettel is számolok.

    De csak az bánt most, ha szerettem,
    Hogy balog volt minden tettem.
    Néha bárgyú képpel álltam,
    Hogy szavakra nem találtam,
    Hogy balog volt minden tettem.

    Jaj, nem kisért az arany hangja,
    Se fényes cím nagy harangja.
    S ez a sorsunk – pici ember
    Nagyot merni soha nem mer,
    Csak törődik s nincs haragja.

    Szerettem én is a rózsákat,
    Még jobban a parti fákat.
    Lesz még virág, csókos rózsa,
    Sóhajt fa is le a tóra
    S nem szeretem már a fákat.

    Az én részem, a száz aranyom
    Nem az enyém, mind itt hagyom.
    Össze leszek már én törve,
    Csóktalanul meggyötörve.
    – Élet, Élet, Terád hagyom!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • József Attila: Én nem tudhatom

    Én úgy hallgattam mindig, mint mesét
    a bűnről szóló tanítást. Utána
    nevettem is – mily ostoba beszéd!
    Bűnről fecseg, ki cselekedni gyáva!

    Én nem tudtam, hogy annyi szörnyűség
    barlangja szívem. Azt hittem, mamája
    ringatja úgy elalvó gyermekét,
    ahogy dobogva álmait kínálja.

    Most már tudom. E rebbentő igazság
    nagy fényében az eredendő gazság
    szívemben, mint ravatal, feketül.

    S ha én nem szólnék, kinyögné a szájam:
    bár lennétek ily bűnösök mindnyájan,
    hogy ne maradjak egész egyedül.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Fodor Ákos: Xénia

    Ha vagyunk oly bátrak,
    kérdezzük szívünket:

    Nem sok az „ünnepnap”?
    Nem kevés az Ünnep…?!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sík Sándor: II. A csendességről

    Ülj mellém, Uram, jöjj és fogd meg csendesen
    Türelmetlen, ideges két kezem.
    Szűnjenek egyszer fogni, motozni, írni, alakítani.
    Kulcsolódjanak nyugalomra békén,
    Legyenek egyszer magukért és érted.
    Jöjj, csókold meg a szememet, hadd szűnjék egyszer nézni és kutatni,
    Csukódjék nézni békén befelé,
    Látni magát és téged.

    Sokáig jártam sokfelé és Márta-módra sokban szorgoskodtam.
    Kopogtattam a dolgokon és megmaradtak tompa némaságban.
    Visszhangot adtak mások, de nem nekem valót,
    Nem a te hangodat.
    És mind a dolgok, amiket mohó és munkás ujjaim illettek,
    Elnyeltek egy-egy darabkát belőlem.
    El-elhagytam magamból mindenfelé az útfelen,
    A lelkem jó, nekedvaló, érőnek termett darabkáit.
    Azt hittem: elhozom neked, amit lelek, és örömödre lesz,
    Pedig ők emésztettek engemet,
    És megmaradtak: rossz kőnek a kő, és ólomnak az ólom,
    Mert nem volt ujjaimban az élet szent hatalma még,
    Mert nem csókoltál még belém magadból eleget:
    Én voltam még nagyon, a régi termés-durva én;
    Termés-arany, mert kezedből került ki,
    És csillogó, mert fényed fénylik róla szerteszét,
    De szétfolyó, puha, erőtlen csillogás,
    És nem született meg belőle még a drága Magisterium,
    Mely amit ér, arannyá nemesít.
    És mindhiába volt a jámbor járás sokfelé:
    Egy-, egyfelé kell menni makacsul.

    Jöjj, Uram, visszajöttem,
    Jöjj és keverj belém acélt a lágy aranyba,
    Fogj meg s taníts meg magamat megfogni,
    És kezedet el nem bocsátani,
    Akkor sem, mikor másért nyúl karom.
    Vízbefúlót félkézzel menteni és téged fogni erősen a mással;
    Törni követ félkézzel meredek szirtek szélén,
    S kapaszkodni a másikkal kezedbe;
    Könyvet lapozni, húst aprítani,
    Kezet szorítani és kardot köszörülni,
    Félkézzel mind: a másikat hagyni nyugodtan a te szent kezedben;
    Szólni az emberekkel, hogy rólad szóljon és neked a szó;
    Írni taníts betűt, hogy képedet képezze titkosan;
    És lenni én, hogy légy Te én helyettem,
    És hozni mást magamhoz, hogy hozzád hozzam őket,
    És adni magamat, hogy téged adjalak.
    Taníts, Uram, taníts, a lábadhoz ülök,
    Magamra és magadra, semmi másra.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Fecske Csaba: Negyven felé

    Az ember így negyven felé már belátja,
    erénye talán nincs is, csupán hibája,
    tudja, megcsalta szerelme, barátja,
    s egyedül van, mint egy sarki jéghegy,
    többé nem lesz szállása új szenvedélynek.
    Szinte észre sem vette, elmúlt az élet.

    Sajnos nem adatik újabb lehetőség,
    nem másítható meg a múlt, s a jövő még
    úgy sem, nem tudni, csupán sejteni, mit hoz,
    egyre több fals hang vegyül a tiszta hanghoz.
    Eltűnődik olykor az ember, nem érti,
    a gyerekkor még mindig miért kísérti?

    Saját arcát fiáéban újra látja,
    szereti őt, a magzatát, a barátja,
    olykor mégis mintha ádáz ellensége
    volna, az dühíti tán, hogy a helyére
    lép, hogy felesleges, azt mutatja máris?

    A semmi sivatagában kis oázis
    a lét, zöldellő fák közt buzog a forrás,
    tikkasztó szomjadat oltanád, amikor más
    szomjas félretaszít, mert ő az erősebb,
    szemében picike zárvány lesz belőled.

    Az ember így negyven felé már megérti:
    nem biztos, hogy értelmetlen, mert nem érti,
    elég tapasztalt, s bölcs ahhoz, hogy belássa,
    legjobb ha, ami kincse volt, azt kiássa,
    – hiszen csak az marad meg, amit másnak ad –
    mielőtt a recsegő tető rászakad.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Fodor Ákos: Ecce homo

    Gyanúba fogjuk a Tökéletest
    és magyarázgatjuk az elfogadhatatlant.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Fodor Ákos: Egy gyakorlat

    (mindennapi teszt-kérdés/2.)

    Magadtól kérdezd:
    ajtód azért fontos-e,
    hogy zárd? vagy, hogy nyisd?

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kosztolányi Dezső: Párbeszéd magammal

    És sokszor megfogom a kezedet,
    akárcsak egy idegenét,
    és sokszor a szemedbe meredek,
    és a szemed egy kút, hideg, setét.
    És mély.

    És sokszor látlak ágyadon,
    ha átkarol a fájdalom,
    s mégis márványhideg az arcom,
    s mikor te alszol, én nem alszom.

    És sokszor átölellek csöndesen,
    szívdobbanásaid búsan lesem,
    és míg a tündérek körüldalolnak,
    én megsiratlak, mint egy rég-halottat.

    Kezembe veszem kis gyerekcipődet,
    játékaid, poros emlékeid,
    és kérdelek, nem integetsz nekik?
    Nem félsz a percektől, mik zúgva jőnek
    és elrabolják sűrű hajadat,
    és gőgösen előrehajtanak?

    Sokszor meg mintha koporsó szorítna,
    hűvös szemfedő takar el
    és jól tudom, ez az a fej,
    amelyre rájő a halotti sipka.

    És mégis itt vagy. Most szólok veled,
    fogom kezedet és olyan meleg.
    Mondd, hogy lehet, hogy lázadozva végre
    lerogysz a ravatal vak szőnyegére,
    és csak heversz, szomorú-halovány,
    az éjszaka fekete vánkosán?
    Ó hogy lehet, ó hogy lehet,
    hogy egyszer lehunyod a szemedet
    s örökre úgy maradsz?
    Nem értelek.

    Forrás: Lélektől lélekig