https://verskucko.com

Címke: önvizsgálat

  • Babits Mihály: Intelem vezeklésre

    Mivel e földön jónak lenni oly nehéz
    erényeid elhagynak mint az ifjuság,
    de bűneid utánadjönnek, mint a hű kutyák
    s ha netán elfáradva az uton leülsz,
    mind köribéd telepszik és arcodba néz
    nyugodtan, mintha mondanák: »Nem menekülsz!« –
    s ha néha egyet bottal elkergetsz és messzeversz,
    kicsit hátrábbhuzódik, és ha nem figyelsz,
    megint előjön, kezed nyalja, s mintha már
    lelked belső helyein és zugaiban
    kotorna nyelve ragadósan, sikosan,
    és érzed már hogy többé nem kergetheted
    s nem verheted hacsak magadat nem vered
    verd! verd! ezer bűn nyelve lobog benned mint a tűz
    és lelked már nem is egyéb mint ez a tűz:
    te csak a bűnök teste vagy, mely lábon jár
    s viszi és rejti mint legmélyebb lényegét
    s önbelsejét, az önzést és rossz vágyakat,
    mint a bélpoklos poklát mely benne rohad
    és őt is elrohasztja viszi mint az őrület
    vak égését, ezt a sivár belső tüzet
    amelyben minden bölcs erő és fiatal
    erény ugy illan el, mint tűzben az olaj,
    légbe leng fel és híg egek felé enyész –
    mivel e földön jónak lenni oly nehéz!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kosztolányi Dezső Csomagold be mind

    Csomagold be mind, ami volt, ami régen
    volt, ami édes, mind csomagold be,
    ami több, mint játék, szerelem, több, mint
    élet is, a kincseim csomagold be,
    régi szavam, az aranyt, kevélyen
    csengõ rímeim, melyekkel magasan
    röpültem a többi fölött, s ékes igéim,
    mind-mind csomagold e batyuba,
    abba, amit hoztam, s hagyd az úton másnak,
    hogy hõsi-igazul járjak egyedül,
    egyszerû ember az egyszerû földön,
    s meztelenül legyek, amint megszülettem,
    meztelenül legyek, amint meghalok.

    Nyugtalanok az én reggeleim, és éjjel
    hatalmas hang kiabál újra belõlem.
    Ruhátlan és hústalan zúg el a lelkem,
    nem illik hozzá az ifjúi parádé.
    Úgyse soká tart már számomra e földi
    vándorlás, tíz évig vagy húsz évig, aztán
    elromlik a test, mely zárja hüvelyében
    lelkemet, és egészen lélek leszek. Adj hát
    vetkõzni most erõt, érezni e kevés
    idõre magamat s a világot, te nagy
    igazság, szeretet s még nagyobb igazság,
    fájdalom. Te adj a szemeimre könnyet,
    mert könny nélkül én csak nem-látó, vak vagyok.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Fodor Ákos – Egy megbeszélésem, velem

    Jó vagyok?
    Nem.

    Rossz vagyok?
    Nem.

    Szép vagyok?
    Nem.

    Csúf vagyok?
    Nem.

    Gazdag vagyok?
    Nem.

    Szegény vagyok?
    Nem.

    Nyertes vagyok?
    Nem.

    Vesztes vagyok?
    Nem.

    Vidám vagyok?
    Nem.

    Komor vagyok?
    Nem.

    Igaz vagyok?
    Nem.

    Hamis vagyok?
    Nem.

    Élni vágyom?
    Nem.

    Halni vágyom?
    Nem.

    Valamit végre mondj nekem!
    Nem.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Francesco Petrarca: Ha nem szerelmet

    Ha nem szerelmet, akkor hát mit érzek?
    És ha szerelem ez, minő, miféle?
    Ha jó, miért van oly halálos éle?
    Ha rossz, e gyötrelem miért oly édes?

    Miért sírok-rívok, önként ha égek?
    S ha kénytelen, mit ér a könnyek éje?
    Élő halálnak kéjes szenvedése,
    miért ölelsz, ha én egyet nem értek?

    S ha egyetértek: nincs ok fájdalomra.
    Mély tengeren, kormánytalan bolyongok
    egy gyönge bárkán, összevissza szélben.

    Tudásom oly kevés, a bűnöm oly sok,
    hogy nem tudom magam se, jó mi volna;
    fázom hő nyárban, s égek puszta télben.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Keresztes Ágnes: Őszinteség

    Már voltam botránkoztató
    s botránytól rettegő is;
    tudom, hogy néha bűn a szó,
    a hallgatás megőriz,

    de inkább vádoltam magam,
    mint hogy megbújva éljek,
    míg beragyognak súlyosan
    meg nem érdemelt erények.

    Válaszoltam mindenkinek:
    mikor, miben hibáztam.
    De nem sok jóságban hiszek
    – s nem minden lázadásban.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Hatos Márta: Sziporkázó miértek

    Miért siettem merész álmokat élni,
    Ha ébredéskor már nem lehet remélni?

    Miért bukdácsoltam göröngyökön kábán,
    Mikor szállhattam volna felhőknek szárnyán?

    Miért izzottam vágyban, láztól hevülve,
    Jó már nem lehetek, csak hidegre hűtve?

    Miért oly őrült és ostoba az ember,
    Mikor szerethetne, már szeretni sem mer!?

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Hatos Márta: Monológ

    Nem veled, Belőled ébredek.
    Nappal, kíséred léptemet.
    Szavaid szítják sóvár vágyaim,
    Derengő kábulatban telnek napjaim.

    Az Ember csak ember.
    Szorítja létének határa,
    S ha tárja karjait,
    Mindinkább érzi, mennyire árva.

    Nem számít dühöngő szenvedély.
    Mit kér számon a világ?
    Beleszövődsz a Mindenségbe,
    Életed perc, álmod halál.

    Ígéretek törik reményedet,
    Göröngyökben is orra buksz,
    Élsz és erő vagy, hiszed,
    S látod magad, hogy Senki vagy.

    Fájdalomtól űzve még
    Felcsuklik görcsös sírásod,
    A kínban sincs menekvésed,
    A holnapot mégis újra várod.

    Darabokra hulltál. Összeraktalak.
    Hogy egész légy. Önmagamnak?
    Gyermekként vártad a csodát.
    Nyomorult! Életed kártyavár!

    Oly régen eldöntötte már
    a Sors minden percedet,
    Nincs már Valóság, öl a Képzelet,
    Örömed, ha van, az is beteg.

    Érzed, boldog vagy, de ez délibáb.
    Színeset álmodsz… gyötör a láz.
    Egy szótól mámorban úszik szíved,
    Mégiscsak őrzöd gyermeki hited?

    De mit ér a szó, ha távoli,
    Itt benn, magadban kell hallani,
    Az utat itt kell, hogy megtaláld,
    Anyag léted ne legyen akadály…

    Az Ember csak ember.
    Szorítja létének határa.
    Ha kitárja lelkét,
    Mindinkább érzi mennyire árva.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Hatos Márta – Számvetés

    Csak nézem az elmúlt éveket,
    számvetésre megérten lehunyom szemem.
    Mi voltam, s mi lehettem volna,
    mi az, mit nem, vagy meg kellett volna tennem?

    Korán megtanultam én a rendet,
    szeretni mégsem tudtam, csak a szívemmel.
    Szerettem beteget, árvát, elhagyottat,
    szerettem örülni az életnek, a pillanatnak.
    Vesztettem szerető anyát, apát, társat, gyermeket,
    öröklétük folyton fojtott, mérgezett, belőlem részeket kivett.
    Védtelenül hánykódtam a múlt s a fájdalmak tengerén,
    partra vetődtem, éveket küzdöttem: legyek újra egész.

    Hittem a csodában, Istenben s a mában,
    hittem az emberre szabott önzetlen jóságban.
    Az őszinteségemért mindig csak botütést kaptam,
    balga akarattal, elvenni ebből, csak nagyon ritkán hagytam.
    Vágytam, álmodtam, valóra váltottam,
    sorsom ezzel elrendeltetett.
    Hallattam siketet, láttattam vakot.
    Isten elhagyott.
    Lelkem a vágyak rabja lett.
    Nem kellett szerelem szeretet helyett.

    Megtanultam a bánatban az örömet,
    bűnökben az erényt látni meg.
    Voltam alázatos, reménnyel teli.
    Lázadó, boldog és boldogtalan,
    szelíd, vad, fogoly és szabad.
    Gyenge és vasakarat.
    Fehér és fekete.
    Önző dög, s ki szívét-lelkét másokért tette le.
    Okos és ostoba. Nem, nem!
    Okos nem voltam soha.

    Megtanultam a sorsommal békében élni,
    elfogadni és soha nem kérni.
    Kiáltani nem tudok, halkan suttogom: így kellett legyen.
    Két semmi között a lét egyetlen pillanat, míg lehunyom szemem.
    A fájdalmakkal számolni kell, de harcolni ellene nem érdemes,
    egyszer úgyis elvérzek ezen az élet-seben.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc – Melletted

    Rosszat nem mondhatsz rám, amit
    meg ne tetéznék;
    katona vagyok katonák közt
    s te vagy a vészfék:
    megállítasz, fogsz, hogy megint
    gyerek lehessek;
    tudom, hogy ma is jó vagyok,
    mikor szeretlek.

    Hogy még bírok embert szeretni,
    magam se értem;
    szidtam a szerelmet, mikor
    róla beszéltem,
    láttam bukásnak, butaságnak,
    esküszegésnek,
    üzletnek, bűnnek, állati
    kényszerűségnek.

    S habzsoltam kéjeit s ez a
    förtelmes étel
    megtöltött annyi csömörrel és
    annyi szeméttel,
    hogy sírtam: két szájjal eszi
    testem az asszony –
    (s mégis ellenség volt, aki jött,
    hogy visszatartson.)

    És most szeretlek, mintha volnék
    megint huszéves;
    tested és lelked porcikái:
    mind kedves-édes;
    kiábrándultságom megint
    gyermeki hit lett,
    mert azzal gyógyítasz, ami
    megbetegített.

    Amikor bennem legnagyobb
    volt már az ínség,
    akkor mutatta meg szíved, hogy
    van még segítség:
    akármennyi a kín s az undor
    akármilyen nagy,
    mind-mind elmúlik csendesen,
    ha te velem vagy.

    A küzdés piszkát nem bírom
    s te vagy a béke,
    háborúimból kivezetsz:
    szeretlek érte;
    utamon a halál felé
    vészfék szerelmed;
    melletted mindig jó vagyok,
    azért szeretlek.

    Forrás: Kedvesch versek – Index.hu

  • Balási András – Középen

    Miért a másik út tűnik, dereng úgy
    mindannyiszor, akárha jobb lehetne,
    s mi eltévedten, tétovázva járunk
    úttól-útig, középutat keresve,
    míg megtanuljuk, hogy nincsen középút,
    sorra lépvén végtelen végletekbe,
    s csak miután már végképp leroskadtunk
    pillantunk kérdőn önnön lépteinkre?

    A kérlelhetetlen kérdés követ,
    s a felismerés-kényszerben, mint omló
    bányában az ottfeledt mécsesek,
    el-elfulladva, pislákolva égnek
    az egymás értelmére világító
    feloldhatatlan ellentétek.

    Forrás: Kedvesch versek – Index.hu