https://verskucko.com

Címke: önvizsgálat

  • Sík Sándor: A titok

    I. Az idegenségről

    Most így vagyok. Most egyedül vagyok.
    Csupa idegen arcok körülöttem.
    Most nem tudom, hogy mit keresek itt,
    és úgy érzem, nagyon messziről jöttem.
    Semmit sem értek. Minden idegen.
    Oly messziről néz rám az életem,
    és én úgy nézem és úgy bámulom,
    mint egy bánatos beteg arcot
    egy jégvirágos távol ablakon.

    Oly idegenül integet felém,
    és a szemében annyi titok fázik,
    és annyi könny és annyi félelem.
    Oly nagyon én, és olyan nagyon másik!
    Valamit mond is, zengő susogással,
    s az olyan, mint egy bús gyerekszobás dal:
    rég elfeledtük gügyögő szavát,
    csak egy-egy dalos foszlány téved olykor
    valami nagy-nagy messzeségen át.

    És ez az arc ilyenkor mindenem.
    Mert nem igaz, hogy még mások is vannak:
    az egész élet ez a kis szoba,
    ezek a régi halkszavú hatalmak,
    és ez a fázó, hangos hallgatás,

    és ez az arc. És semmi, semmi más.
    Egy könnycsepp, és egy tágra nyílt tekintet:
    ez az egész. És abba belenézzük
    az életünket.

    Forrás: Lélektől lélekig

    i

  • Fodor Ákos: Egy gyakorlat

    (mindennapi teszt-kérdés/2.)

    Magadtól kérdezd:
    ajtód azért fontos-e,
    hogy zárd? vagy, hogy nyisd?

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ady Endre: Jobb nem vagyok…

    Jobb nem vagyok, mint annyi sok más,
    Egy beteg kornak dalosa.
    Vergődöm az ellentétek közt,
    De irányt nem lelek soha.
    Magas, dicső eszmék hevítnek,
    De elkap a tömegnek árja:
    Bennem van a kornak erénye
    S bennem van minden léhasága…

    De néha, lázas éjszakákon
    Lehull előttem a lepel,
    Eszembe jut, hány édes álmot,
    Hány ideált temettem el;
    Reám szakad lelket zaklatva
    Egy eltévesztett élet vádja
    S egy-egy megtisztult dalba ömlik
    Lelkem felújult ifjusága…

    Forrás: M5 – Vers mindenkinek: Törtei Tünde előadása

  • Füst Milán: Önarckép

    Horgaselméjű s szikár
    Aggastyán akarok én is lenni, olyan, mint maga az Úr…
    S ha majd számonkérnéd tőlem a gyermekeimet,
    Megvetéssel fordítom el akkor a fejem…
    Mert nincsenek gyermekeim, e vigasságban nem volt részem, – mint az arabs szamár,
    Ki megszagolván honni földjét, uj ösvényre fordul hirtelen, –
    Úgy indultam el én is egykor biztos útamon.
    És nem az öröm útját választottam én sem, – ám a kopár sivatagét,
    Hol vörös a földek szintje s nem legelész semmiféle nyáj, –
    De hol majd megpróbáltatik, ki mit bir el?
    S ha nem ád ott az égi Atya enni, azt kitartom-e?
    S a szomjuságtól majd jajongok-e?
    S a bitangságban majd, hogy elbitangolok-e?

    S minden tudásban kerestem egyre új tudást
    S a dicsőségben nagyobb dicsőségeket
    S hol világos volt az ég, nagyobb világolást
    S az asszonyölnél égetőbb és még nagyobb sötétet…

    Ugy látom, öregember én már nem leszek.
    S most folytassam a régit addig is? – Ó jaj, – kiáltanám egy ablakból talán
    De gúnytól félek s elbuvok magamba.
    Négy izzó fal mered reám csupán, –
    Az Úristennek vörhenyes haragja, –
    Majd bólogatva, lassan elmegyek.
    S mint ki régen hordja már szivében a halált, –
    Kárvallott számadó, megbántott, régi szolga
    S ki birót ment el keresni, de nem talált.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Fazekas Mihály: Kalendáriom magyarázatja után serkent gondolatok

    Gergely pápa az időnek
      Baján úgy segíthetett,
    Hogy tízet egy esztendőnek
      Napjából számkivetett;
        Ha ez igy menne sorba,
        Hány idő lenne csorba?

    Ha éltemen végignézek,
      Csak elijjedek tőle
    Magam is, hogy mennyi tízek
      Esnének ki belőle,
        Mellyek e jó hazának
        Hasznára nem valának.

    Hanem azzal mégis végre
      Magamat megnyugtatom,
    Hogy a közös segítségre
      Vólt mindég akaratom;
        Ha mikor nem kellettem,
        Én arról nem tehettem.

    De tudtam mindég érzeni,
      Hogy kellene igazán
    És haszonnal segíteni
      E bajban forgó hazán;
        S ha többet nem tehettem,
        Legalább kesergettem.

    Használtam is, megesmérem,
      Mikor hogy tőlt, ha kellett,
    Buzgott is és folyt is vérem
      Érdemes hazám mellett;
        Hogy ennyit is tehettem,
        Boldogságom érzettem.

    Olykor, midőn a felkentek
      Helikon tetejére
    Zengedezni lanttal mentek
      Nyelvünk dícséretére,
        Én kenetlen, dudában
        Dícsértem a pusztában.

    Ha más hazánk óltárára
      Ökröt vagy bakot vágott,
    Áldozatul tettem arra
      Én is egy-két virágot;
        S hogy többet nem tehettem,
        Rá csillagot festettem.

    Többre nem is számlálhatom
      Éltem arany számait,
    De majd ha megtalálhatom
      A nagy titok kúlcsait,
        Újra nyíló életem
        Hasznosabban tölthetem.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Berda József: Meditáció

    Mintha itt állnék magam előtt
    s nem tudom miért? mégis
    magam elé állok: nézd itt
    senki sem tudja ki vagyok én. – –
    Ó elsiketitő egyedülség!
    jó volna tán megöregedni már…

    Enni, inni s aludni, furcsa, hogy
    e csúnya játékot mindennap
    előlről kezdjed s beleöregedjél. –
    Mit várod, ki segit rajtad?
    Ugy van jól, ne szeressen senki…
    Csak emberek között rohansz, lélek
    a lelkek között és senki sem veszi
    észre – elromlott jóság –,
    hogy te is élsz, sirsz, nevetsz és
    meghalsz oly egyszerűen, mint sok
    egyszerű állat, kit Isten veled együtt
    visszaszólit magához az égi mezőkre…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Bognár Barnabás: Itt állok

    Itt állok
    s szemben önmagam,
    s ha kiáltok, visszhangzik szavam,
    mely visszapattanva
    a közeli kopasz dombról,
    nem azt adja vissza,
    amit mondok, nem azt szóról-
    szóra.

    A sok szó,
    mely bent megfogant,
    nem hallható,
    mert az öntudat
    más szabályt követel,
    mely szíveden végigvonul,
    megüt az „átölel”,
    s béke helyett vad háborút
    felel.

    Eltorzult
    minden igaz szó
    és felborult
    sok igaz hajó,
    békés egyetértés
    és együtt érző szánalom
    helyett nem remélés
    és mély csikorgó fájdalom
    terem.

    Elmegyek,
    itt hagylak, világ,
    én nem leszek
    bús rabod tovább;
    ide jöttem egyszer,
    mert hát ide küldött sorsom,
    s lehet, nem feledsz el,
    de nem te vagy az otthonom
    nekem.

    Állomás,
    röpke pillanat,
    minden sírás,
    minden itt marad,
    csak lelkem bújik ki
    mozdulatlan testemből,
    és ha megérdemli,
    nem lesz hiánya örömből
    soha.

    Felnézek…
    s ott fenn az égen,
    ott beszélget
    a csendes éjben,
    beszélget két csillag,
    szavaik szikrákat vetnek.
    …s vakító fény villan:
    szánalmasan kinevetnek
    minket.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Baranyi Ferenc: Az ébrenlét a bátorság

    Éjfélkor a sötét belémlát,
    ilyenkor vallanak a némák,
    és a süketek dobhártyája
    beleremeg az éjszakába.
    Nem könnyű a magunkba-nézés,
    ítélőszékhez önidézés,
    jaj, gyáva vagy, megfutsz magadtól,
    ha ilyen éjszakán elalszol!

    Az ébrenlét a bátorság itt:
    lehurrogni lelked, ha ámít,
    rágondolni, amire nem mersz,
    akármilyen nehéz, keserves,
    büntetni magad röstellt könnyel,
    társ-nélküli, szegetlen csönddel,
    nézni, midőn a képre fény száll,
    amit az éj tükre elédtár.

    Ó én tudom: a gyöngeségem
    legláthatóbb a tükör-éjben,
    s én látom legjobban, hisz éjjel
    magam vagyok rossz számizével.
    Nincs kínzóbb a felismerésnél:
    hazugnak látni, mit beszéltél,
    mondandónak, mit elhallgattál,
    adandónak, amit nem adtál.

    Magam vagyok magam fegyence,
    bíráim legkegyetlenebbje,
    s még az lehet csak, akin látszik,
    hogy éjszakákat áttusázik,
    aki velem éber az éjben:
    legyen bírám s ha kell, pribékem,
    de megítélni hogy merészel,
    aki nyugodtan alszik éjjel?!

    Legyen a bírám talpig ember,
    magát-vizsgáló becsülettel,
    s ítéljen el, egyazon szinten,
    mint embert ember, istent isten,
    mint ön-legyőző ön-legyőzőt,
    miként legyőzöttet legyőzött,
    de sárga törpék tű-sisakban
    ne mocorogjanak alattam.

    Ha számonkérő éjben alszol:
    jaj, gyáva vagy, megfutsz magadtól!
    Bár nehéz a magunkba-nézés,
    ítélőszékhez önidézés,
    de áldozzunk ennyit magunknak,
    kiéjszakázott igazunknak,
    s azoknak, akik tisztelettel
    úgy neveznek minket, hogy ember.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc: Úgy látszik

    Úgy látszik, fekete volt,
    amire azt mondtam: fehér;
    úgy látszik, rossz pap voltam én,
    ki Krisztust hisz és ördögöt beszél;
    úgy látszik, odavitt rossz szemem,
    ahová lábam nem akart;
    úgy látszik, az én nyilam ez a nyíl
    s az én kardom szivemben ez a kard.

    Úgy látszik, sorsom játszik, játszik,
    s az én igazam sose látszik.

    Soká botorkáltam, vakon,
    és senki se nyújtott kezet;
    sirattam a szegényt, és elhagyott,
    s a gazdag kinevetett;
    iszonyú látni, hallani,
    mit akartam és mi lett;
    nem merek szólni, árvaság
    lettem és rémület.

    Semmi sincs úgy, ahogy ma látszik,
    életemmel valaki játszik.

    Úgy látszik, barátom, a legjobb,
    még az se szeretett,
    úgy látszik, ő se látta meg
    igazi szívemet;
    úgy látszik, vezekelni kell
    egy varázsló gonoszért;
    úgy látszik, rossz csoda büntet,
    de miért? de miért? miért?

    Úgy látszik, minden játszik, játszik,
    s aki angyal, ördögnek látszik.

    Forrás: Lélektől lélekig

  •  Parancs János: Szobában

    Szobámban ülök, börtönömben. Nézem a falat.
    A csörömpölő rezgést figyelem, a szív verését.
    Higgadt vagyok és éber, mint a ragadozó vadak.
    Nemhogy aludnék, hagynám a reménykedést;
    mondanék igent, vagy mondanék nemet.
    Ha bátrabb lennék, ha lépnék egyre tovább,
    mit nyernék, ha ölni mernék?

    Apály és dagály: az értelem mint inga leng.
    Átzúg a rettegés a testemen. Az évek
    hordalék kincse feslő, színes kacat:
    végig hadartam a halálomat,
    s most a szív ernyedt, cselekedni gyáva.
    Menekítő közöny hív; a beleket a félelem rázza.

    Meddig reménykedem még, s mit remél a lélek?
    Ha izzó tűzben elenyészem, beismerem majd a vereségem?

    Az idők mélyén sarjad a törvény:
    dárdáit a nap az oldalamba vágja,
    s lebukom mint lőtt madár, a nemlét kosarába.
    Menekvő lelkem nem kell senkinek;
    nincs mi összefogná szétnyílt testemet,
    s nem marad csak a bódult csönd utánam.

    Ülök a szobámban; nézem a falat.
    Várom míg végigég a cigaretta;
    aztán fekszem majd hanyatt.
    Egyedül; most már mindig csak magam;
    úgy mint letört ág, vagy mint halott madár.
    Nincs bennem harag, megbánás, csak fáradt vagyok;
    s tudom, mi miért, és tudom, kire mi vár.
    Mért lennék gyáva? Érted is viselem a gyászt.

    Összegyűlt bennem a múlt szemete, lucska;
    nem tudok nem emlékezni: a gyalázat visszafáj.
    Huszonöt éve élek, azóta szédít a halál.

    Nem láttam csak a pusztulást,
    nem láttam soha mást.
    Mi végre születtem?
    Mit ért a lázadás?
    Az emberek közt tehetetlen voltam;
    egyetlen hangot nem tudtam adni másnak.
    Nem értettem meg senkit és semmit;
    mi haszna hát a zokogásnak?

    Íme az újabb vereség, ami egy bolondnak kijár:
    szánakozó elismerés, gúnyos mosoly, jó tanács.
    A szégyen mardos: miért is szerettelek?
    Látom még mint moccan az éj, oszlik a képtelen látomás.

    Ülök a szobámban; nézem a falat.
    A mohó idő csattog, húst tépnek a fogak.
    Nincs remény: csalok, vagy elpusztítanak.
    A fájdalomtól lüktet a szem:
    hűségem is hasztalan.

    S mégis élni szeretnék;
    lucsokban, vérben is, ha más már nem maradt.
    Torkomból még bugyborékolva föl-föltör a dal,
    és várok, és nem adhatom meg magam;
    bár csöndes az éjszaka, és néma a kinti világ.

    Forrás: Parancs János versei.