https://verskucko.com

Címke: önvizsgálat

  • József Attila: Útrakészség

    Ha elmegyek, ha szólítanak,
    Utánam minden ittmarad.
    Össze leszek már én törve,
    Csóktalanul meggyötörve.
    S utánam minden ittmarad.

    Mennyi lány és mennyi ajándék!
    Mennyi bűn és mennyi szándék!
    De a bűnös, én nem vagyok,
    De a gyáva – én az vagyok.
    Mennyi bűn és mennyi szándék!

    Én soha, soha nem nyugodtam,
    Mindig, mindig csak futottam.
    De miért is? – nem is tudom;
    Szilaj Bánat az én hugom,
    Jaj, a hugommal futottam.

    A szerelemmel leszámolok,
    Az élettel elszámolok.
    Nincsen semmim s kire hagyjam,
    Nincs szeretőm, mit tagadjam.
    Az élettel is számolok.

    De csak az bánt most, ha szerettem,
    Hogy balog volt minden tettem.
    Néha bárgyú képpel álltam,
    Hogy szavakra nem találtam,
    Hogy balog volt minden tettem.

    Jaj, nem kisért az arany hangja,
    Se fényes cím nagy harangja.
    S ez a sorsunk – pici ember
    Nagyot merni soha nem mer,
    Csak törődik s nincs haragja.

    Szerettem én is a rózsákat,
    Még jobban a parti fákat.
    Lesz még virág, csókos rózsa,
    Sóhajt fa is le a tóra
    S nem szeretem már a fákat.

    Az én részem, a száz aranyom
    Nem az enyém, mind itt hagyom.
    Össze leszek már én törve,
    Csóktalanul meggyötörve.
    – Élet, Élet, Terád hagyom!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • József Attila: Én nem tudhatom

    Én úgy hallgattam mindig, mint mesét
    a bűnről szóló tanítást. Utána
    nevettem is – mily ostoba beszéd!
    Bűnről fecseg, ki cselekedni gyáva!

    Én nem tudtam, hogy annyi szörnyűség
    barlangja szívem. Azt hittem, mamája
    ringatja úgy elalvó gyermekét,
    ahogy dobogva álmait kínálja.

    Most már tudom. E rebbentő igazság
    nagy fényében az eredendő gazság
    szívemben, mint ravatal, feketül.

    S ha én nem szólnék, kinyögné a szájam:
    bár lennétek ily bűnösök mindnyájan,
    hogy ne maradjak egész egyedül.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Fodor Ákos: Xénia

    Ha vagyunk oly bátrak,
    kérdezzük szívünket:

    Nem sok az „ünnepnap”?
    Nem kevés az Ünnep…?!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Várnai Zseni: Gondolatok az öregségről

    A fáradt, öreg elme zakatol,
    körben forog, ismétel szüntelen,
    a múltak mély kútja fölé hajol,
    hol békalencsés, zöld hínár terem.
    Egy-egy emléket megragad, motyogja,
    és újra kezdi tízszer is naponta,
    mint vén malom,
    mely már csak szelet őröl,
    s letűnt idők fanyar borával dőzsöl.

    Rettent a példa,
    vigyáznom kell magamra,
    minden elgondolt, kimondott szavamra,
    s főként arra,
    mit papírra vetek…
    Érzem, tudom az ember gyöngeségét,
    ezért mindig szemem előtt
    a mérték…
    Hibáimnak én nem kegyelmezek!

    De te ne bántsd a vént,
    te fiatal,
    ha botlik is a lába vagy a nyelve.
    Így jársz te is,
    ha véget ér a dal…
    És minden érdem immár elfeledve!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sík Sándor: II. A csendességről

    Ülj mellém, Uram, jöjj és fogd meg csendesen
    Türelmetlen, ideges két kezem.
    Szűnjenek egyszer fogni, motozni, írni, alakítani.
    Kulcsolódjanak nyugalomra békén,
    Legyenek egyszer magukért és érted.
    Jöjj, csókold meg a szememet, hadd szűnjék egyszer nézni és kutatni,
    Csukódjék nézni békén befelé,
    Látni magát és téged.

    Sokáig jártam sokfelé és Márta-módra sokban szorgoskodtam.
    Kopogtattam a dolgokon és megmaradtak tompa némaságban.
    Visszhangot adtak mások, de nem nekem valót,
    Nem a te hangodat.
    És mind a dolgok, amiket mohó és munkás ujjaim illettek,
    Elnyeltek egy-egy darabkát belőlem.
    El-elhagytam magamból mindenfelé az útfelen,
    A lelkem jó, nekedvaló, érőnek termett darabkáit.
    Azt hittem: elhozom neked, amit lelek, és örömödre lesz,
    Pedig ők emésztettek engemet,
    És megmaradtak: rossz kőnek a kő, és ólomnak az ólom,
    Mert nem volt ujjaimban az élet szent hatalma még,
    Mert nem csókoltál még belém magadból eleget:
    Én voltam még nagyon, a régi termés-durva én;
    Termés-arany, mert kezedből került ki,
    És csillogó, mert fényed fénylik róla szerteszét,
    De szétfolyó, puha, erőtlen csillogás,
    És nem született meg belőle még a drága Magisterium,
    Mely amit ér, arannyá nemesít.
    És mindhiába volt a jámbor járás sokfelé:
    Egy-, egyfelé kell menni makacsul.

    Jöjj, Uram, visszajöttem,
    Jöjj és keverj belém acélt a lágy aranyba,
    Fogj meg s taníts meg magamat megfogni,
    És kezedet el nem bocsátani,
    Akkor sem, mikor másért nyúl karom.
    Vízbefúlót félkézzel menteni és téged fogni erősen a mással;
    Törni követ félkézzel meredek szirtek szélén,
    S kapaszkodni a másikkal kezedbe;
    Könyvet lapozni, húst aprítani,
    Kezet szorítani és kardot köszörülni,
    Félkézzel mind: a másikat hagyni nyugodtan a te szent kezedben;
    Szólni az emberekkel, hogy rólad szóljon és neked a szó;
    Írni taníts betűt, hogy képedet képezze titkosan;
    És lenni én, hogy légy Te én helyettem,
    És hozni mást magamhoz, hogy hozzád hozzam őket,
    És adni magamat, hogy téged adjalak.
    Taníts, Uram, taníts, a lábadhoz ülök,
    Magamra és magadra, semmi másra.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Fecske Csaba: Negyven felé

    Az ember így negyven felé már belátja,
    erénye talán nincs is, csupán hibája,
    tudja, megcsalta szerelme, barátja,
    s egyedül van, mint egy sarki jéghegy,
    többé nem lesz szállása új szenvedélynek.
    Szinte észre sem vette, elmúlt az élet.

    Sajnos nem adatik újabb lehetőség,
    nem másítható meg a múlt, s a jövő még
    úgy sem, nem tudni, csupán sejteni, mit hoz,
    egyre több fals hang vegyül a tiszta hanghoz.
    Eltűnődik olykor az ember, nem érti,
    a gyerekkor még mindig miért kísérti?

    Saját arcát fiáéban újra látja,
    szereti őt, a magzatát, a barátja,
    olykor mégis mintha ádáz ellensége
    volna, az dühíti tán, hogy a helyére
    lép, hogy felesleges, azt mutatja máris?

    A semmi sivatagában kis oázis
    a lét, zöldellő fák közt buzog a forrás,
    tikkasztó szomjadat oltanád, amikor más
    szomjas félretaszít, mert ő az erősebb,
    szemében picike zárvány lesz belőled.

    Az ember így negyven felé már megérti:
    nem biztos, hogy értelmetlen, mert nem érti,
    elég tapasztalt, s bölcs ahhoz, hogy belássa,
    legjobb ha, ami kincse volt, azt kiássa,
    – hiszen csak az marad meg, amit másnak ad –
    mielőtt a recsegő tető rászakad.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Fodor Ákos: Ecce homo

    Gyanúba fogjuk a Tökéletest
    és magyarázgatjuk az elfogadhatatlant.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Fodor Ákos: Egy gyakorlat

    (mindennapi teszt-kérdés/2.)

    Magadtól kérdezd:
    ajtód azért fontos-e,
    hogy zárd? vagy, hogy nyisd?

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kosztolányi Dezső: Párbeszéd magammal

    És sokszor megfogom a kezedet,
    akárcsak egy idegenét,
    és sokszor a szemedbe meredek,
    és a szemed egy kút, hideg, setét.
    És mély.

    És sokszor látlak ágyadon,
    ha átkarol a fájdalom,
    s mégis márványhideg az arcom,
    s mikor te alszol, én nem alszom.

    És sokszor átölellek csöndesen,
    szívdobbanásaid búsan lesem,
    és míg a tündérek körüldalolnak,
    én megsiratlak, mint egy rég-halottat.

    Kezembe veszem kis gyerekcipődet,
    játékaid, poros emlékeid,
    és kérdelek, nem integetsz nekik?
    Nem félsz a percektől, mik zúgva jőnek
    és elrabolják sűrű hajadat,
    és gőgösen előrehajtanak?

    Sokszor meg mintha koporsó szorítna,
    hűvös szemfedő takar el
    és jól tudom, ez az a fej,
    amelyre rájő a halotti sipka.

    És mégis itt vagy. Most szólok veled,
    fogom kezedet és olyan meleg.
    Mondd, hogy lehet, hogy lázadozva végre
    lerogysz a ravatal vak szőnyegére,
    és csak heversz, szomorú-halovány,
    az éjszaka fekete vánkosán?
    Ó hogy lehet, ó hogy lehet,
    hogy egyszer lehunyod a szemedet
    s örökre úgy maradsz?
    Nem értelek.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Juhász Gyula: Megállani…

    Megállani bátran – nem egész világgal, –
    Önmagunkkal szemben egy szoba zugában
    Néha gyönge lelkünk ó be igen átall.

    Megállani bátran és felelni büszkén:
    Még valaki volnék, még nem akarok, nem,
    Tüzeket orozni más valakik üszkén!

    Megállani bátran és a kis szobában
    Megtalálni mindent, magunkba merülve,
    Mindent, ami a nagy, mély világra rávall!

    Megállani bátran, vagy leülni gyáván,
    Vagy átkot sziszegni, vagy csak befordulni
    Könny és remény nélkül bús, idegen párnán.

    Forrás: Lélektől lélekig