Címke: önvizsgálat

  • Bognár Barnabás: Itt állok

    Itt állok
    s szemben önmagam,
    s ha kiáltok, visszhangzik szavam,
    mely visszapattanva
    a közeli kopasz dombról,
    nem azt adja vissza,
    amit mondok, nem azt szóról-
    szóra.

    A sok szó,
    mely bent megfogant,
    nem hallható,
    mert az öntudat
    más szabályt követel,
    mely szíveden végigvonul,
    megüt az „átölel”,
    s béke helyett vad háborút
    felel.

    Eltorzult
    minden igaz szó
    és felborult
    sok igaz hajó,
    békés egyetértés
    és együtt érző szánalom
    helyett nem remélés
    és mély csikorgó fájdalom
    terem.

    Elmegyek,
    itt hagylak, világ,
    én nem leszek
    bús rabod tovább;
    ide jöttem egyszer,
    mert hát ide küldött sorsom,
    s lehet, nem feledsz el,
    de nem te vagy az otthonom
    nekem.

    Állomás,
    röpke pillanat,
    minden sírás,
    minden itt marad,
    csak lelkem bújik ki
    mozdulatlan testemből,
    és ha megérdemli,
    nem lesz hiánya örömből
    soha.

    Felnézek…
    s ott fenn az égen,
    ott beszélget
    a csendes éjben,
    beszélget két csillag,
    szavaik szikrákat vetnek.
    …s vakító fény villan:
    szánalmasan kinevetnek
    minket.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Baranyi Ferenc: Az ébrenlét a bátorság

    Éjfélkor a sötét belémlát,
    ilyenkor vallanak a némák,
    és a süketek dobhártyája
    beleremeg az éjszakába.
    Nem könnyű a magunkba-nézés,
    ítélőszékhez önidézés,
    jaj, gyáva vagy, megfutsz magadtól,
    ha ilyen éjszakán elalszol!

    Az ébrenlét a bátorság itt:
    lehurrogni lelked, ha ámít,
    rágondolni, amire nem mersz,
    akármilyen nehéz, keserves,
    büntetni magad röstellt könnyel,
    társ-nélküli, szegetlen csönddel,
    nézni, midőn a képre fény száll,
    amit az éj tükre elédtár.

    Ó én tudom: a gyöngeségem
    legláthatóbb a tükör-éjben,
    s én látom legjobban, hisz éjjel
    magam vagyok rossz számizével.
    Nincs kínzóbb a felismerésnél:
    hazugnak látni, mit beszéltél,
    mondandónak, mit elhallgattál,
    adandónak, amit nem adtál.

    Magam vagyok magam fegyence,
    bíráim legkegyetlenebbje,
    s még az lehet csak, akin látszik,
    hogy éjszakákat áttusázik,
    aki velem éber az éjben:
    legyen bírám s ha kell, pribékem,
    de megítélni hogy merészel,
    aki nyugodtan alszik éjjel?!

    Legyen a bírám talpig ember,
    magát-vizsgáló becsülettel,
    s ítéljen el, egyazon szinten,
    mint embert ember, istent isten,
    mint ön-legyőző ön-legyőzőt,
    miként legyőzöttet legyőzött,
    de sárga törpék tű-sisakban
    ne mocorogjanak alattam.

    Ha számonkérő éjben alszol:
    jaj, gyáva vagy, megfutsz magadtól!
    Bár nehéz a magunkba-nézés,
    ítélőszékhez önidézés,
    de áldozzunk ennyit magunknak,
    kiéjszakázott igazunknak,
    s azoknak, akik tisztelettel
    úgy neveznek minket, hogy ember.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc: Úgy látszik

    Úgy látszik, fekete volt,
    amire azt mondtam: fehér;
    úgy látszik, rossz pap voltam én,
    ki Krisztust hisz és ördögöt beszél;
    úgy látszik, odavitt rossz szemem,
    ahová lábam nem akart;
    úgy látszik, az én nyilam ez a nyíl
    s az én kardom szivemben ez a kard.

    Úgy látszik, sorsom játszik, játszik,
    s az én igazam sose látszik.

    Soká botorkáltam, vakon,
    és senki se nyújtott kezet;
    sirattam a szegényt, és elhagyott,
    s a gazdag kinevetett;
    iszonyú látni, hallani,
    mit akartam és mi lett;
    nem merek szólni, árvaság
    lettem és rémület.

    Semmi sincs úgy, ahogy ma látszik,
    életemmel valaki játszik.

    Úgy látszik, barátom, a legjobb,
    még az se szeretett,
    úgy látszik, ő se látta meg
    igazi szívemet;
    úgy látszik, vezekelni kell
    egy varázsló gonoszért;
    úgy látszik, rossz csoda büntet,
    de miért? de miért? miért?

    Úgy látszik, minden játszik, játszik,
    s aki angyal, ördögnek látszik.

    Forrás: Lélektől lélekig

  •  Parancs János

    Szobában

    Szobámban ülök, börtönömben. Nézem a falat.
    A csörömpölő rezgést figyelem, a szív verését.
    Higgadt vagyok és éber, mint a ragadozó vadak.
    Nemhogy aludnék, hagynám a reménykedést;
    mondanék igent, vagy mondanék nemet.
    Ha bátrabb lennék, ha lépnék egyre tovább,
    mit nyernék, ha ölni mernék?

    Apály és dagály: az értelem mint inga leng.
    Átzúg a rettegés a testemen. Az évek
    hordalék kincse feslő, színes kacat:
    végig hadartam a halálomat,
    s most a szív ernyedt, cselekedni gyáva.
    Menekítő közöny hív; a beleket a félelem rázza.

    Meddig reménykedem még, s mit remél a lélek?
    Ha izzó tűzben elenyészem, beismerem majd a vereségem?

    Az idők mélyén sarjad a törvény:
    dárdáit a nap az oldalamba vágja,
    s lebukom mint lőtt madár, a nemlét kosarába.
    Menekvő lelkem nem kell senkinek;
    nincs mi összefogná szétnyílt testemet,
    s nem marad csak a bódult csönd utánam.

    Ülök a szobámban; nézem a falat.
    Várom míg végigég a cigaretta;
    aztán fekszem majd hanyatt.
    Egyedül; most már mindig csak magam;
    úgy mint letört ág, vagy mint halott madár.
    Nincs bennem harag, megbánás, csak fáradt vagyok;
    s tudom, mi miért, és tudom, kire mi vár.
    Mért lennék gyáva? Érted is viselem a gyászt.

    Összegyűlt bennem a múlt szemete, lucska;
    nem tudok nem emlékezni: a gyalázat visszafáj.
    Huszonöt éve élek, azóta szédít a halál.

    Nem láttam csak a pusztulást,
    nem láttam soha mást.
    Mi végre születtem?
    Mit ért a lázadás?
    Az emberek közt tehetetlen voltam;
    egyetlen hangot nem tudtam adni másnak.
    Nem értettem meg senkit és semmit;
    mi haszna hát a zokogásnak?

    Íme az újabb vereség, ami egy bolondnak kijár:
    szánakozó elismerés, gúnyos mosoly, jó tanács.
    A szégyen mardos: miért is szerettelek?
    Látom még mint moccan az éj, oszlik a képtelen látomás.

    Ülök a szobámban; nézem a falat.
    A mohó idő csattog, húst tépnek a fogak.
    Nincs remény: csalok, vagy elpusztítanak.
    A fájdalomtól lüktet a szem:
    hűségem is hasztalan.

    S mégis élni szeretnék;
    lucsokban, vérben is, ha más már nem maradt.
    Torkomból még bugyborékolva föl-föltör a dal,
    és várok, és nem adhatom meg magam;
    bár csöndes az éjszaka, és néma a kinti világ.

    Forrás: Parancs János versei.

  • Parancs János: Merre és hová?

    mintha most kezdődne el az életem
    választanom úgy kellene
    pedig lassan már véget ér

    itt állok ismét az utak kezdetén
    leköpdösve kifosztva üres kézzel
    öregedve is álmodozó balga kamasz

    elhiszem amit hitetve mondanak
    a keserű tapasztalatok dacára
    őrzöm a csenevész lángot

    etetem a tűz falánk kutyáit
    a csontjaimat mardosó mohó pofákat
    nem tudom mi végre mást nem tehetek

    attól tartok erősebb akarat ez nálam
    hiába választanék más célt más utat
    általa ismét csak ide jutnék

    nélküle még ijesztőbb jégvilágba

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ady Endre: Éles szemmel

    A világ az izmos butáké,
    Kik hangulatban, hitben élnek,
    A magamfajta nyomorékok
    Csak vizsgálódnak és henyélnek,

    Annyi édes, színes hazugság
    Környékezi szegény szívünket,
    Mért nem vagyunk hivő buták mind,
    Éles szemmel vajjon ki büntet,
    Nyomorékokat, bennünket?

    Szamár hirben, dús hangulatban
    Másoknak lelke, teste épül,
    Minket vad kerubok űztek ki
    A hazugságok édenéből,

    Hitünk nincsen, hogy szebbnek várjuk
    A jövő percet, mint a tüntet
    S a mult örökre hal meg nékünk…
    Éles szemmel vajjon ki büntet,
    Nyomorékokat, bennünket?

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Garai Gábor: Kábulat

    Fent a hegyen már hó fehérlik;
    idelenn tompa szürkeség.
    Önmagát vallatja a lélek:
    mérgekkel ölnek – élsz-e még?

    Feledni a feledhetetlent
    megtanít-e a kábulat?
    Saját mélységedbe temetnek,
    akár a kiapadt kutat.

    És lényeged helyett marad csak
    a létezésnek látszata:
    kezed, lábad s zengő szavadnak
    kopár visszhangja tér haza.

    1974

    Forrás: garaigabor.wrm.hu

  • József Attila: A bűn

    Zord bűnös vagyok, azt hiszem,
    de jól érzem magam.
    Csak az zavar e semmiben,
    mért nincs bűnöm, ha van.

    Hogy bűnös vagyok, nem vitás.
    De bármit gondolok,
    az én bűnöm valami más.
    Tán együgyű dolog.

    Mint fösvény eltünt aranyát,
    e bűnt keresem én;
    elhagytam érte egy anyát,
    bár szivem nem kemény.

    És meg is lelem egy napon
    az erény hősein;
    s hogy gyónjak, kávézni hivom
    meg ismerőseim.

    Elmondom: Öltem. Nem tudom
    kit, talán az apám –
    elnéztem, amint vére folyt
    egy alvadt éjszakán.

    Késsel szúrtam. Nem szinezem,
    hisz emberek vagyunk
    s mint megdöföttek, hirtelen
    majd mi is lerogyunk.

    Elmondom. S várom (várni kell),
    ki fut, hogy dolga van;
    megnézem, ki tünődik el;
    ki retteg boldogan.

    És észreveszek valakit,
    ki szemmel, melegen
    jelez, csak ennyit: Vannak itt
    s te nem vagy idegen…

    Ám lehet, bűnöm gyermekes
    és együgyű nagyon.
    Akkor a világ kicsi lesz
    s én játszani hagyom.

    Én istent nem hiszek s ha van,
    ne fáradjon velem;
    majd én föloldozom magam;
    ki él, segít nekem.

    1. augusztus

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Babits Mihály: Fáradtság

    Ki a Betűk veszélyes menetét
    vezeted e labirint papiron, hol
    se jel, se korlát s régi nevedet már
    restelled ihlető Véletlen ingyen
    hatalmad nemcsak ajkunkat s az írók
    ujját dajkálja: minden mozdulat
    anyja vagy és cinkos sugója e
    föld forgó-színén. Te diktálod azt a
    lihegtető, rosszvégű és kegyetlen
    regényt is, melynek címe »Élet«. Áldott
    vagy siratott sugalmad söpri el
    vagy hozza helyre mit a siket Ész
    homlokunk padlásszobájában ülve
    értetlenül kitervelt. Belzebub
    és Ráfael! ki Tóbiás gyanánt
    fogsz kézen, hogy a Mélység szája-szélén
    vakok legyünk; vagy bokros őrület
    paripáján röpítesz ismeretlen
    élet-tájakra. Engem is milyen
    tájakra vittél, mily sohase-vélt
    szökéseket büvöltél inaimba,
    mily lengésekre lökted rest karom,
    hogy magamnak látvány és csoda lett
    amint nehéz zászlókat gyenge ujjal
    vagy a váratlan kedves társ kezét
    hirtelen megszorítva, életet
    s jövőt pecsételt. És kiállitottál
    világ elé, magasba, s ajkaimra
    oly szókat adtál, hogy álmodva sem
    mondtam volna ki nélküled. S ma itthagysz
    ébredve és vénen és meredélyek
    fölött, s én nem is tudom, mit kívánjak,
    amint susogó hangod távolodni
    s halkulni érzem: azt-e hogy maradj még,
    maradj velem – vagy menj, veszélyes angyal,
    menj, hadd pihenjek, itt az este már!
    Ne kergess, hadd csavarjam újra sértett
    lelkem köré a puha nyugalom
    óvó kendőit. Minden mozdulat
    ledobja egy fátylunkat, mind leleplez
    új meg új pőreséggel. Engem is
    addig sarkantyúztál, gonosz, hogy egyre
    meztelenebbül állok itt – de ez
    nem a boldog bujaság diadalmas
    meztelensége már, hanem a gyertyás
    korbácsos üngös penitencia
    szégyenkező és fájó hősisége.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Márai Sándor: Vers a lemondásról

    Üzleteitekbe én belenyugszom
    (nem írott szó ez, barátaim, s nem versért megjátszott lemondás,
    kényszer ez és fáj is nekem, én nem mondok le szívesen),
    hagyjatok magamra, hagyjatok! Talán jó mégis az ember,
    hisz annyit szenved, teste sebes már és sovány,
    hiszen a gyilkos is megsimogat gyermekfejet, eljátszik pitypangkoronával,
    eljátszik anyja emlékével, nyújtózik, ha süt a nap tavasszal. –
    Talán jó mégis az ember. Nem tudom,
    de én nem kívánom már senki házát,
    Párizs kastélyait sem, a magyar puszta békés kúriáit,
    Berlin elektromos bérházait sem, Florenc virágos,
    ernyős-fenyős, szép kertjeit sem, nem kívánom senki kincsét,
    ezüst marháit s arany asszonyát sem,
    nem kívánom Velence éjmaszkos karnevál-mosolyát,
    a svájci hegyek fehér völgyeit sem, Egyiptom száraz, kékbe porlott gúláit,
    a japán virágkivágásokat sem, lampionos Peking nem izgat,
    a Tower tömör, ködös kövét nem indulok már megcsodálni.

    Megálltam (tiszteld ezt bennem, kortárs).

    Belenyugszom üzleteitekbe,
    jaj nekem,
    fiatal vagyok, itt nyújtózom az idő karjain,
    jaj nekem, aki lemondásra nevelem az ifjúságot magamban,
    jaj nekem, akit méreggel itat beteg emlőiből a rossz dajka: az idő,
    jaj nekem, ki néhány könyvből ismerem a világ tájait,
    jaj nekem, akit repedt szájú nők tanítottak a csókra,
    jaj nekem, ki divatosan öltöztetem hétsebes, megkínzott testemet,
    jaj nekem, ki vásáron árulom jajjaimat és lemondásaimat,
    jaj nekem,
    százszor jaj bennem az ifjúságnak.

    Mi az én hitem, kiben higgyek, mi maradt nekem?
    Hol az egyéniség, aki fölemeli és nemesíti tucatlétemet?
    Mi a tömeg, amely atomnak szívja fel egyéniségemet?
    Mi ez a fékevesztett, tomboló, rángatózó vitustánc?
    Hol a Krisztus, az Eszme, mely világít a részeg kockázók fölött?

    Néha dadogó, habzó szájjal ordítom: robbanjon az ég
    a részeg kockázók felett, az én életemmel kockáznak,
    szakítsa a hegyeket széjjel, adjatok jelt, hogy van jövendő,
    van őrtállás, bosszú, ítélet: ha már megoldás nincs a percre!

    De minden léha és siket. A császárok és népvezérek
    jegyzéket váltanak színes tintákkal. Jaj nekem,
    én nem megyek már soha Indiába,
    a templomból kiűztek a papok,
    kiűztek a kéjből a kéjnők,
    a gondolatból kiűztek a megvásárolt tudósok,
    meghajtom fejem a földi rögök felett,
    valami közöm mégis van az arany ágakkal, a hűs vizekkel a föld alatt,
    elfektetem arcom a csatakos tavaszi füvekben,
    teleszívom elcigarettázott tüdőmet a rétek októberi szagával,
    egy négyszögméter föld mégiscsak az enyém.

    Európából, Ázsiából, Afrikából, Amerikából, Ausztráliából
    ennyi maradt nekem.

    Befogad egy négyzetméter barna föld, hajszálnyi pórus Isten testén,
    és föllehel az éterek felé.

    Forrás: meglepetesvers.hu