Címke: paródia

  • Karinthy Frigyes:Így írtok ti! Illyés Gyula

    ILLYÉS GYULA, a tempós

    KÖLTŐ PÜNKÖSDI ÉNEKE

    Lankákon ballagok, alattam a szürcsölő trágya-
    Lepte jó Föld szuszog, ballag velem, lép
    Nagyokat öreg paraszt, botjára is támaszkod-
    Va, integet felém, ahogy járok rajta
    Kedvesemmel, olyan ez a homok, amin
    Járok, dunántúli magyar föld,
    Ráncosarcú, nagybajuszú, csipásszemű
    Öreg, hümmög és krákog és köp
    És ahogy ballagunk, billegünk,
    Megállok, nem veszi észre
    És kiballag ballagó lábam alól
    És továbbsétál és én a levegőbe maradok.
    És nézek utánna, nyetenye, riska hé,
    Hová szaladsz, de nem fordul meg,
    Így vádolok, kaszálva a légben,
    Pünkösdre virradó magamtermette szarkaláb.

    Forrás: MEK

  • Karinthy Frigyes: Így írtok ti! – József Attila

    JÓZSEF ATTILA, az elképesztő

    PÜNKÖSDI KOLBÁSZ

    Mennyei kolbászok
    Döfölődtek szívesen,
    Gyémántlencsét rágott
    Két fúrása szívemen.

    Hóttig heverészek,
    Egyszer se hibázok,
    Hótom után angyalokkal
    Vígan parolázok.

    Forrás: MEK

  • Karinthy Frigyes: Így írtok ti! – Tóth Árpád

    TÓTH ÁRPÁD, a finom

    ADY ENDRÉNEK

    Mester, egy ifjú agg, setétlő, béna, sánta
    Szól félszegen feléd, motyogva és szelíden:
    Kinek halk nyála folyt, borongó, furcsa ívben
    Olvasva énekid a vénhedt utcasárba…
    S ki elmekegte őket, nyifegve csendesen,
    S halk, holdas esteken, vetvén a keshedt ágyot
    Te szent nagy Fenekedbe beléomolni vágyott
    Málé kis inasod én szörnyű Mesterem.

    Alázattal, szelíden, ki ünnepelni jöttem
    Könnyes, fakó szívemmel és trottyos térdemen;
    Mely úgy fáj alkonyatkor, csúzos bokámba lenn,
    Mikor elaggott felhők boronganak fölöttem.
    Mert isten vagy, csekélység, és két isten és három
    Oly bús, kietlen mindegy… s eszembe jut a tantim,
    Ki egyszer látott téged a pályaudvarban kinn’
    S szegény, jó grószpapa, ki ellenőr Parádon.

    Forrás: MEK

  • Karinthy Frigyes: Így írtok ti! Kosztolányi Dezső

    KOSZTOLÁNYI DEZSŐ, a szimbolista

    Született Harsonán, mint „A Hét” belső munkatársa, szerdán, lapzárta előtt két nappal. Még idejekorán megírhatta „Trombitaszonáta” című szezoncikkét. Később az „Innen–Onnan” rovatot vezette: ő volt „A Hét” legelső „Innen–Onnan”-istája. Színházi kritikáit ugyanott végezte. „Négy fal között” című verseskötetével tűnt fel, melyet később „Négy fal, egy plafon és egy padló között” helyesbített kiadásban ismert meg a közönség. Több politikai és közgazdasági szonettet írt: jelenleg a Trombitagyárosok Országos Szövetségének tiszteletbeli igazgatója. Ép és egészséges ember, fiatalabb korában tífuszon ment keresztül, és kétszer a Petőfi-társaságba is jelölték, de mindkét alkalommal csakhamar felgyógyult.


    „A szegény kis trombitás szimbolista klapec nyöszörgései” című ciklusból

    Mint aki halkan belelépett.

    És jönnek távol, ferde illatok
    Mint kósza lányok és hideg cselédek
    Kiknek bús kontyán angyal andalog
    Mint aki halkan belelépett.

    Mint aki halkan belelépett
    Valamibe… s most tüszköl s fintorog
    Mint trombiták és roppant trombonok
    S a holdvilágnál szédelegve ferdül
    Nehéz boroktól és aranyló sertül
    Úgy lépek vissza mostan életembe
    Mint kisfiú, ki csendes, csitri, csempe
    S látok barnát, kókuszt, koporsót, képet –

    Mint aki halkan belelépett.


    VIII – A kis edény

    Oly furcsa és merev.
    Aranyhabos tó, emlék-temető
    Emlékek ágya, ágyak ápolója,
    Mély, puha párna, pincsi, pince, pólya
    Emléket emtet, engem temet ő
    Fehér és csendes. Ülök rajt, kis ingbe –
    És távoli, mély országokba int be
    Mint folyt arany és mint ezer ezüst,
    Oly bús, fehér, olyan igénytelen
    Becéz, reámnéz és tréfál velem
    Mint egy kis fehér legyező,
    Csak rátekintek s így szólok: ez ő.
    A jó, szelíd, a kedves, pici teknő –
    De néha megnő –
    És néha horpad s néha szétreped
    És szerteszökken szörnyű fergeteg
    És a homályban bőszen harsonáz
    És akkora már, mint a ház
    És ordítunk és sírunk: diadal
    És ilyen fiatal
    S mint kürtök öble s vérző trombiták
    És néha vág.
    És néha vég.
    És néha olyan, mint az ég.
    S mint longa, linga, lunga, lenge lég
    (Még, még.)
    És borzadunk az égbe, nyögve, sírva
    És néha néz ránk –
    És néha olyan, mintha verset írna.


    XIII – Én nyafogok

    Én nyafogok
    Az életben, mint kevesek
    Én nyifegek
    Távol mezőkön bőrző levesek
    Én nyühögök
    Valami van, valami nincs
    Én szepegek
    Valami kósza, kótya kincs
    Én szüpögök
    Az éjbe, későn és korán
    Én szipogok
    Az orromon, e roppant trombitán.


    Forrás: MEK

  • Karinthy Frigyes: Így írtok ti! Babits Mihály, a klasszikus

    BABITS MIHÁLY, a klasszikus

    BABITS BIHÁLY
    Született Szegszárdon: néhány nappal születése előtt ugyanis titkos figyelmeztetéssel rávette édesanyját, hogy utazzék Szegszárdra, nehogy „Szegszárdon Születtem, Szinésznőt Szerettem” című leendő versében az alliterációt elrontsák. Már hatéves korában egészen fejlett nyelvezete volt: az iskolában fél kézzel harmincezer olyan magyar szót tudott fölemelni, ami „B”-vel kezdődik, míg iskolatársainak a fáradtságtól már kilógott a nyelvezete. A fogarasi elemi és a verseci főgimnázium nyolc osztálya jártak beléje, azonkívül nála végzett a budapesti tudományegyetem filológiai fakultása. Majd a technikára került, ahol több szabadalmat nyert, újfajta alumínium ige-kötők-, szó-csavarok- és kettősfedelű mondatszerkezetekre, melyek Edisonnak „A modern verstechnika vívmányai és a villamos nagyanyacsavar” című munkájában is fölemlítvék. Nyersei nyőleg a Nyugatnál nyelentek nyeg: legutolsó kötete, a „Főtisztelendő úr, kérem, az esti takarmányszállítás minden valószínűség szerint megérkezik” című, hosszú feltűnést keltett.

    A KLASSZIKUS GYOMORGÖRCSÖK CIKLUSBÓL

    FUTURUM EXACTUM

    Plutó e torzót márványból szoborta
    Ó torzók torza, bőrző Dunakorzó
    Ó korzók korza, őrző dunnaorzó
    Mint ferde torta és megint retorta.

    De Áfrikában fú az ántipasszát
    És négerek masszálnak pántlimasszát
    És ott az ég oly régi, égi méla.
    S tán pápuákok pengetnek poros fát
    S nem lesz Nyugat már, sem Fenyő, sem Osvát
    S még él Balázs, még él a méla Béla.


    ANTIK SZERELEM

    „S megint előlről…”
    A szeretőm fiús, görög leány,
    Lányos, török fiú, ki egykor élt,
    Ahol tajtékot Aagis öble hány.

    És Athenben született auzgewélt,
    De most közöttünk jár, bár ő egy antik,
    Kihez ma lelkem esdve igy beszélt:

    „Ó kancsók kincse, ó görög romantik,
    Orsók korsója, drágamívű borsó,
    Akit szeretnek Bélák és a Bandik.

    „Te tarfejü, tritóni, tarka torzó,
    Dús, dőre dátum és dalos dativusz,
    Post, penes, pone, praeter, ablativusz.

    „Ki bún borongva, barna, bús bajusszal,
    Beteg bolyongó, béna bink balán…
    És szólt a lány, gradus genitivusszal:

    „Mi, hát nekem bajuszom van talán?”
    S én szólék: Ó, kegyed mély mívű marha,
    Ezt mondtam csak a széphangzás mián.

    „De hogyha ezt nem érti, drága mirrha,
    Egymáshoz nincs közünk, se végre mátul,
    Kegyed nem készült, aztán hol az irka?

    „Az ember végre még sincs csupa fábul,
    Kegyed nem tudja, mi az asszonánc?
    Eriggyen, mert rugok beléje hátul. –
       (S megint előlről.)


    DANA IDÁK

    Lent a lenső lélekuton {Hádesz öblén, [hol a lélek élet – állott (élet – állott, mint az állat) s aspodélosz illatokkal] öblögetve, ablakokba} ablakokba öblögetve, öblögekbe ablakogva és makogva mekegve.
    És mekegve és makogva lent a mélybe, 2Ölent az éjbe, hol a kéjbe (éjbe, mélybe, kéjbe, éjbe)
    Ötven asszony, logarithmus ötven asszony és emelve és kivonva, négyzetekre köbgyökökre, ötven asszony, hetven asszony, százhuszonhét bűnös asszony, ötven órjás amphorába, asfodélosz ötven asszony = bűnös asszony, mennyi jött ki, mennyi jött ki.
    Százkilencven bűnös asszony, óriási amphorába, 2Öamphorába, rába, rába, rába, majd mekegve, (log) majd makogva, mindörökre, mindhiába, (mert hiába [mind hiába] töltögetve, öblögetve) öblögetve ablakokba, ablagokva, és makogva, öblögekbe2 és mekegve és makogva, 2Öfogjanak meg, fogjanak meg…
    (Megfogják.)

    Forrás: MEK

  • Karinthy Frigyes: Így írtok ti! Füst Milán, a zord

    Hosszú ideig a “Nyugat” körül lebegett, mígnem a szerkesztő feltalálta a Füst-nélküli Nyugatot, azóta csak gyéren jelentkezik. Az 1905-ik olimpiai versenyen egy 35.04 méteres verssorával ő nyerte meg a távköltés világbajnokságát. Első versei spulnira csavarva jelentek meg, kritikusai még nem végeztek a lebonyolítással, s így verssorainak még csak elejét ismerjük, hátulról visszafelé: állítólag így van értelmük. “Aggok a hideg vízben” című drámájának alapgondolatát a leküldött bányászoknak még eddig nem sikerült felhozni. Jelenleg egy hosszabb verssoron dolgozik, visszavonulva birtokaira, a sarokasztalhoz, közvetlen a Fizető Pincér hófedte csúcsai mögött!

    EPIGRAMM

    1. Jaj, Uram, engem bántanak.
    2. Nekem hideg nyállal kenik homlokom is.
    3. És bizonyos tekintetben mindig rúgnak hátulról.
    4. Jaj, roppant hideg hagymákat eszek.
    5. És nekem kezeim ragadnak.
    6. Jaj, tele van a föld bélülről kukacokkal.
    7. És most jut eszembe, hogy az ember nem él örökké.
    8. Jaj istenem, szerkesztő úr, mit tetszik szólni hozzá, hogy az ember meghal.
    9. És fekete földben sötét homokot eszik ragadós gombócokba összeragadva.
    10. Jaj, keserű így az élet, azér’ mondom, szerkesztő úr kérem, borzasztó nehéz az ember élete itt ezen a földön, bizony, bizony, s a súlyos angyal letorpad.
    11. S fáklyáját lefelé fordítja.

    Forrás: MEK

  • Karinthy Frigyes: Így írtok ti – Petőfi Sándor

    Petőfi Sándor paródia –
    Barna kis lány szemének a…

    Barna kis lány szemének a lángja
    Idetűzött szívem pitvarába,
    Kis halacska szőke Tisza vizén,
    Örömében akárat ugrok biz én.

    Olyan az ő lelke, mint a rózsa,
    De mint az a fehér, tiszta rózsa,
    Fehér rózsa az én babám lelke,
    Fehér galamb az ő nagy szerelme.

    Barna kis lány, mikor megláttalak
    Bennem mindjárt nagy szerelem fakadt,
    Megláttalak New York kávéházban,
    Mint harmat kökörcsin-virágban.

    Kacsintottam, barna kis lány, neked,
    De te ültél zordon férjed mellett.
    Barna kis lány, te a fényes hajnal,
    Férjed pedig a fekete éjjal.

    Színművészet a te hivatásod,
    Barna kis lány, magyar vagy te, látom,
    Magyar az a fényes lelked neked,
    Az isten is magyarnak teremtett.

    Zordon férjed tojást evett, hármat,
    És titokban megcsípte a vállad.
    Hej, titokba, te is mosolyogtál,
    De hej, bizony, énreám gondoltál.

    Beültetek aztán kocsikába,
    S elmentetek egy nagy szállodába.
    Igaz, magyar szálloda volt az is,
    Igaz, magyar a lelked neked is.

    Kiskapunál, hej, megálltam ottan,
    Reszketett a szívem, rád gondoltam,
    Rád gondoltam, remegő szívedre,
    Fehér galamb, magyar szép lelkedre.

    Rád gondoltam, gondolsz-e most énrám,
    Kis kezedet összeteszed mélán.
    Megértetted-e az én lelkemet,
    Mint a szellő a fényes felleget.

    Fehér rózsa az én babám lelke,
    Fehér galamb az ő nagy szerelme,
    Barna kis lány, ha te szeretsz végre,
    Felrepülök a csillagos égbe.

    Forrás: MEK

  • Baka István: Egy kis (éjjeli) zenetörténet

    (1993, Népszabadság, 1993. december 21.)

    Bachhoz így szólt Telemann:
    „A kisgatyám tele van.”
    Bach ezt mondta néki: „Kend el!
    Csak vigyázz, ne lássa Händel!”

    Bécs utcáit járva Mozart,
    meglátott egy árva lószart,
    s szólt: „Ki orrát beleveri,
    nem lesz más, mint Salieri.”

    Sárgaházba jutva Schumann,
    nyakig elmerült a búban:
    „Látom már, a sors rám pikkel, –
    mért is kezdtem Clara Wieckkel?”

    Lányától ebédre Liszt
    nem kapott csak tejbegrízt;
    s kérte őt: „Cosima, vágd el!
    A felét hadd falja Wagner.”

    Nőjét hívta Mahler: „Alma,
    nékem már az élet alma.
    Légy okoska, árad verd fel!
    S elvesz majd Kokoschka, Werfel.”

    Feldöntve a kottatartót,
    Operából ront ki Bartók:
    „Nem kell ez a rusnya hodály;
    írjon zenét ide… Lehár!”

    Ha nem tetszik Penderecki,
    az ajtómon penderedsz ki!

    Forrás: DIA — PIM, Népszabadság (1993. dec. 21.)

  • Romhányi József: Tigrismama altatódala

    Aludj szépen, tente-tente,
    kedves kölöktigrisem te!
    Ugrándoztál, szaladgáltál,
    játszikáltál eleget,
    csörgő csontot harapdáltál,
    ráncigáltál beleket.
    Csicsijja uuuuuu!

    Aludj, édes, tente-tente,
    szép véres a naplemente.
    Dimbes-dombos liget mögött,
    meg is zibi-zabálta.
    Csicsijja uuuuuu!

    Álmodj ölést, tente-tente,
    az istenke így teremtete.
    Májacskába, lépecskébe
    vájd mancsod, pancsikálj.
    Vese-vese, szép vesécske,
    fuss el véle, s hajcsikálj.
    Csicsijja uuuuuu!

    Forrás: MEK – Szamárfül

  • Romhányi József: A róka és a holló

    (Téma és variációk)

    Róka és a holló

    Megírta Aesopus.
    Mindannyiunk előtt ismerős ez opus.
    Mégis elismétlem e témát pár szóval,
    majd megtoldom néhány variációval.

    A téma

    Fenn csücsült a holló a dús hársfa ágán,
    csőrében jó nagy sajt, fogyasztásra várván.
    Arra kószált búsan a ravaszdi róka,
    ki nem jutott sajthoz fagyosszentek óta.
    Hogy a fára nézett, elszállt komor kedve,
    felujjongva tört fel mohó gyomornedve.
    És szólt álnok bájjal: – Tollad, ó, be ékes,
    hogy madárkirály légy, régen esedékes!
    És a neved, „Holló”, oly olvadó-omló.
    Csak hangod nyikorog, mint egy rozsdás olló.

    A dicséret szép szó, ámde a bírálat
    már olyasvalami, mit ki nem bír állat.
    Így hát a holló, hogy meggyőzze a dőrét,
    vad rikácsolással tátotta ki csőrét.
    A sajt lehullott, erre várt a róka,
    ezúttal elnyerte tetszését a nóta.


    Első variáció

    A róka szájában egy jó darab rokfort.
    Megette a felét, de már az is sok volt.
    Komoran ült ott fenn a holló a hársfán,
    s megakadt a szeme mesebeli társán.
    Nosza, ő is rögtön ravaszkodni kezdett,
    fondorkodott, tervelt, s az eredmény az lett:
    Ha ez nem ismeri Aesopus meséjét,
    megadta sors a sajtszerzés esélyét.
    És máris megszólalt, cifra, ódon módon:
    – Ó, rókám, ne hidd, hogy tán csak gúnyolódom!
    Királyi palástnál szebb vörhenyes bundád,
    le is nyúzzák rólad, mielőtt megunnád,
    mégis tekintélyed csorbítja a szégyen,
    hogy hangod megcsuklik fenn a magas cében.

    Rókánk e sértésre tágra tátva száját,
    cáfolatul tüstént üvöltött egy skálát.
    De meg kell jegyeznem erről az estről,
    hogy a sajt a fára azért nem esett föl.


    Második variáció

    Fenn csücsült a holló,
    falt sok pusztafőrit,
    annyi maradt mégis,
    majd lehúzta csőrit.
    Lent a rókánál egy jó nagy ementáli,
    de már falánk gyomra kezdett ellenállni.
    Hogy látta a hollót, ez megcsömörlött,
    – Brr, még egy sajt! – morgott. – Vigye el az ördög!
    – Hogy vagyunk? – szólt oda a holló ásítva,
    s a sajtja lehullott a selymes pázsitra.
    – Fujj, vidd el! – nyöszörgött undorral a róka,
    s amit tett, azóta nevezték el róla.


    Harmadik variáció

    Éhesen gubbasztott hollónk a hárs ágán,
    s töprengett az idők változandóságán.
    Éppen arra kószált a bús, sovány róka.
    Sajtlikat sem evett húshagyókedd óta.
    Meglátva a hollót, könnyesen sóhajtott:
    – Mit ér ravaszságom, ha neked nincs sajtod?
    – Nincs – felelt a holló. – Rég nem ettem sajtot,
    viszont dalolhatok, hogyha úgy óhajtod.
    Tudom, kedvedre volt múltkor is az ének.
    – Sajttal! – szólt a róka. – Így kell a fenének!…


    Negyedik variáció

    Fenn csücsült a holló a dús hársfa árán.
    Csőrében trappista hivalkodott sárgán.
    Jött az éhes róka. Látta, hogy a helyzet
    megegyezik azzal, mit Aesopus jelzett.
    Szólt hát álnok bájjal: – Tollad, ó, be ékes,
    hogy primadonna légy, régen esedékes!
    És a neved! Hallga, hogy leng lágyan: holló!
    Csak hangod nyikorog, mint egy rozsdás olló.
    De hiába várta a ravaszdi róka,
    hogy sajtesőt hullat majd a holló-nóta.
    Mi volt eme nem várt, különleges, ritka,
    szerény, józan, okos hallgatásnak titka?
    Nem hajszolta dicsvágy? Sem nagyzási hóbort?
    Nem!… Az igaz viszont, hogy fehér holló volt…


    Ötödik variáció

    Fenn a hollócsőrben egy szép kicsi kvargli.
    Gondolta a róka, jó lesz kicsikarni.
    S bár az aesopusi helyzet elétárult,
    csak felnézett szótlan, ácsorgott és bámult.
    Bámult sóvár szemmel, csendben, pedig tudta,
    ravasz hízelgéssel könnyen sajthoz jutna.
    A holló csak várt odafenn a hársfán,
    szeme kérdőn függött mesebeli társán.
    Miért hallgat a holló? Miért nem szól a róka,
    holott más a szokás kétezer év óta?
    A róka néma volt, a holló meg süket.
    Kérem elnézésüket…


    Forrás: MEK – Szamárfül