Mikor már elfogyott
az agyadból minden gondolat.
Mikor a fejed
csak üresen bólogat.
Én várok rád!
Mikor vad árnyak
várnak az utca sarkokon.
Mikor már mosoly
sincs az arcodon.
Én várok rád!
Mikor fekete lesz
minden, ami színes volt.
Mikor már leírtad
az utolsó sort.
Én várok rád!
És elmúlnak majd
a lidérces évek.
Könnyes percek helyébe
boldog órák lépnek.
Forrás: Lélektől lélekig
Tegnap hitemre bíbor alkony ült
és hűs kaszával szegte kedvemet,
reményveszejtő kétkedő talány.
De hangod óvón új erőt adott,
mert mából érő holnapot kívánt,
és elhitette: mégis érdemes.
Forrás: Lélektől lélekig
Egy fáradt pille ringott haldokolva
Tar lott gallyon, barnás levél alatt.
Sápadt falombok halovány árnyéka
Remegve űzött őszi sugarat.
Nagyon szomorú mese volt az élet.
A fán már útrakészült száz madár.
És mind nekem csacsogta búcsúzóra,
Hogy a nyaram sohsem jön vissza már.
Bealkonyúlt keserves sóhajomra,
És csillagkönnyel lett tele az ég.
Azon az éjen álmok látogattak,
Oly teli fénnyel, mint tán soha még.
Olyan kicsike, szűk volt a szobácskám,
Mégis egész tündérország befért.
– És álmodtam merész, nagy boldogságrul,
Álmodtam nagy, boldogságos mesét.
Álmodtam én már sokszor égiszépet
És mindig fájó szívvel ébredék.
Elég! Álmodni nem akarok többet,
Se húnyt reményeket siratni még.
Tudom: jő majd a józan, szürke reggel
És szomorú lesz. Csupa köd, hideg.
Jöhetne már maga a boldogság is,
Annak se tudnék hinni. Nem hiszek.
Forrás: Lélektől lélekig
Nincs szó, nincs jel,
nincs rajzolt virág.
Nem szállhat az égen
szárnya tört madár.
Nincs jó, ami jó,
nincs már, aki felel.
Nincs hely, ahová visszatér,
ki útra indul el.
Hol az arc, hol a kéz?
Akiért, s csak azért?
Hol a tér, ahol a fény
hozzád még elér?
Kell, te legyél,
ki Nap lesz Éj után —
te légy, aki megtalál
egy régi balladát.
Ki szívét osztja szét,
ő lesz a remény —
Ki szívét osztja szét,
az élet, csak övé —
Ki szívét osztja szét,
követik merre jár,
hegyeken és tengereken túl
értik majd szavát.
Így légy te a jel,
ki új útra talál,
ki elmeséli valamikor
egy lázas éjszakán.
Ami volt, s amiért:
— az minden a miénk! —
de szava lesz a megbocsátás,
szava a szenvedély.
Az légy, ki sose fél,
ki a szívek melegét
összegyűjti két karjába,
mit nem téphet senki szét.
Választott, ki a múltat
magában oldja fel,
őrző, ki érzi a hajnalt,
tudja ébredni kell.
Ha félsz, gyere állj mellém —
szívem, szívedhez ér…
Forrás: Lélektől lélekig
Tudod mi a bánat?
Várni valakit ki nem jön el többé.
Eljönni onnan, hol boldog voltál,
S otthagyni szívedet örökké!
Szeretni valakit, ki nem szeret téged,
Könnyeket tagadni, mik szemedben égnek.
Kergetni egy álmot, soha el nem érni,
Csalódott szívvel mindig csak remélni!
Megalázva írni egy könyörgő levelet,
Szívdobogva várni, s nem jön rá felelet.
Szavakat idézni, mik lelkedre hulltak,
Rózsákat őrizni, mik elfakultak.
Hideg búcsúzásnál egy csókot koldulni,
Mással látni meg őt és utána fordulni.
Kacagni hamis lemondással,
Hazamenni, sírni könnyes zokogással.
Otthon átkönnyezni hosszú éjszakákat,
S imádkozni,
Hogy sose tudja meg
Mi is az a bánat.
A szív gyorsan elárulja önmagát,
De mást lát a két szemem,
Messze túl a könnyeken,
Hogy még mindig te vagy a mindenem.
Ha az kérdezné tőlem most valaki,
Mondjam meg mit jelentesz nekem?
Tán büszkeségből azt felelném,
Semmit, csak múló szerelem.
Elmegyünk majd egymás mellett,
S a két szemed rám nevet.
Kacagva köszöntelek én is,
De hangom kissé megremeg.
Mosolygok az utcasarokig.
Aztán, hogy elfordulok,
Fáradt szememhez nyúlok,
S egy könnycseppet elmorzsolok.
A válás mindig nehéz,
De rosszul ítélsz,
Nem bántam meg.
Bárhogy is volt, nem bántam meg.
Szívemben mindig lesz egy hely emlékednek.
Elfelejtem azt, hogy rossz vége lett
És csak az maradsz,
Ki engem boldoggá tett.
Elmentél tőlem kedves,
S én hagytam, hogy menj csak el.
Hiába lett volna minden,
Ki menni akar, engedni kell.
Mosolygott hozzá az arcom,
De mögé, már senki sem néz.
Játszani a közönyös embert,
Most látom csak mily nehéz.
Ha azt kérdezné most tőlem valaki,
Mondjam meg, mit jelentesz nekem?!
Egy pillanatra zavarba jönnék,
S nem tudnék szólni hirtelen!
S nagysokára mondanám halkan:
Semmiség, csupán az életem.
S nem venné észre rajtam senki sem,
Hogy könnyes lett a szemem!
Forrás: Lélektől lélekig
(Az Újszövetség könyve elé)
Ez a könyv a könyvek könyve,
Szegény ember drágagyöngye.
Égi harmat lankadtaknak,
Világosság földi vaknak.
Bölcsességnek arany útja:
Boldog, aki rátalál!
Szomjas lelkek forrás-kútja,
Hol pohárral Krisztus áll.
Ez a könyv az örök törvény,
Királyon lánc, rabon napfény,
Tévelygőnek hívó harang,
Roskadónak testvéri hang.
Elhagyottnak galambbúgás,
Viharvertnek ereszet,
Haldoklónak angyalsúgás:
„Ne félj: fogd a kezemet”
Gyermeknek is: „Mily szép rege”,
Bölcsnek: „Rejtelmek tengere!”
Fal, – s túl rajta élő hangok,
Köd, s benn zengő hárfák, lantok.
Templomok közt legszebb templom:
Csak megnyitom s benn vagyok.
Ablakán a Paradicsom
Rózsáira láthatok.
Minden fakul, minden romlik,
Márványvár is összeomlik.
Bíborleplek ronggyá málnak,
Dicsőségek füstbe szállnak.
Csak ez a könyv nem tér porba,
Mintha volna élő lelke!…
Ez a könyv a Mózes bokra:
Isten szíve dobog benne.
Forrás: Lélektől lélekig
Tegnap még csak mosolygott. Most nevet.
Ha felmennék, fény záporozna rám.
Tenyerembe kitenném szívemet
s a nap felé magasra tartanám.
Forrás: Lélektől lélekig
Tegnap minden sár volt még, lucsok,
s ma virradóra szellő-fürge törpék
csodát csináltak: szirmokat kacagtak
és hópehelyként vígan szétsöpörték.
Mezőre, rétre, jéggel vont tavakra,
hogy lágyan paplan nőjön mindenütt,
s álom-sípokként zengjenek az erdők
amint a Hold, fény-ujjával leüt.
Egy tündér jár most éjszakánként,
nagy csendben, átlépve szirteket,
s a gondnyomott, sötétlő hegytetőkre,
ezüstcsillámú leplet hinteget.
Egy kis manó is jár még éjszakánként,
s hol beteg, lázas szívek alszanak
halkan megáll, szeméből fény patakzik,
mint békés, kedves ringató szavak.
Álommanók, tündérek járnak éjszakánként
s hol jégbedermedt álmok várnak, ott
halkan megállnak, szemükből fény sugárzik,
s elvisznek magukkal minden bánatot.
Forrás: Lélektől lélekig
te vagy nekem a krumplihéj
hogy, kibírhassam holnapig
hóban egy bögre forró tea
hogy ne fagyjak meg reggelig
te vagy az ember, hogy megbocsássak
mindenkinek, önmagamnak is
amíg a válladon elsírhatom
hogy megbántottak és hogy rettegek
néha azt hiszem halott vagyok
s már oszlom
neked tiszta a szemed
és van remény hiszen szeretlek
meggyalázva is holtomig
téged ölnélek meg, ha magamat
és néha elmosolyodsz bennem
s én tovább hordalak
Forrás: Lélektől lélekig
Ismét rövid éj lökött
a kávéscsésze elé,
fázós hajnal didereg
a kapu alatt,
bögréd szélén apró
morzsa pislog,
hangod hallom: álmodból
vajon mi maradt?
Rohanó napok között
kapaszkodunk
egymásba, örvénylenek
zúgó hetek,
s míg párnád
kettőnknek igazítod,
ma éjjel gyógyító
csend leszek.
Új reggelek születnek
körülöttünk,
karolj belém, ami elmúlt,
messze már,
szememben, mint régi
kedves tükrödben,
egyre szélesebb a
reményszínű láthatár.
Forrás: Lélektől lélekig
