Címke: remény

  • Sárhelyi Erika: A világ néha

    A világ néha gömbölyű, elfér a kezedben,
    Szikrázóan gyönyörű gyémánt az egekben.
    Fel-feldobott üveggolyó, kékre festett márvány,
    Felhőcsipkés ragyogásban tündöklő szivárvány.

    A világ néha ordító, farkasfogú rémség,
    Ki nem mondott gondolatban benne rekedt kétség.
    Szertefoszló tünde álom, vérszomjas valóság,
    Műmosolyba becsomagolt látványos hazugság.

    A világ néha egyszerű, néha túl bonyolult,
    A szív nem felejti el, mit a tegnaptól tanult.
    Ma brokát borul bús lélekre súlyos-feketén,
    Fellebbenti könnyű szellő egy új nap reggelén.

    Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig

  • Sík Sándor: Szonett

    Feküdt az erdő őszült avarán.
    Egy fáradt rózsa haldokolt kezében.
    És jött az álom rózsaszín ködében,
    Fátyolos arccal, jött a kék leány.

    „Ez a Boldogság!” – kacagott szegény,
    S levonta fátylát. Kezei remegtek,
    S csalódva mondta: „Most ismertelek meg.
    Ismerlek, ó lány: Te vagy a Remény.”

    És hozzá hajlott a kéklő kísértet
    És megcsókolta. S ő mindent megértett,
    És sírva mondta: „Ó Emlékezet!”

    Remegő fák közt árva szél didergett.
    Az alkony könnye az avarra pergett.
    És minden fázó fűszál könnyezett.

    Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig

  • Erdélyi Gábor: Szem-mosoly

    Hiányoztam?
    Nem voltam itt?
    Talán épp az utcán
    átfagyottan léptem át
    egy eső után maradt
    tócsányi, didergő vizet.

    Akkor gondoltál rám?
    Mikor egyedül a sötétben
    keresett agyamban a remény
    és nem talált hitet?

    Esetleg ott voltál,
    mikor egy felhőn ásított
    a nap?
    Kezében zsoltár volt a fény
    egy felém elküldött sugárban.

    Elhiszem, ha mondod.
    Mosoly inog szemem sarkában,
    mert mertem látni a Tavaszt!

    Ma…
    Egy őszi délutánon.
    Kedvetlen nyűg arat mindenütt,
    nyirkosság tanyáz a fákon,
    az utcán holt levélkupac,
    alatta már az enyészeté lett
    a sok nyári álom…

    S Neked hiányzom…
    Higgyek még
    egy félig kacér mosolynak?
    Mert ha kell: kivárom sorom!
    De csak akkor,
    ha hiányzom…

    Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig

  • Várnai Zseni: Boldog Új Évet!

    Álmodtál egy boldog évről,
    Reménykedtél, igaz szívből.
    A remény mára tovaszállt,
    Az álmod is már messzejárt,
    de vár az Újév ismét téged,
    Reményt hoz és büszkeséget.

    Vágyat ébreszt, s újra éltet,
    Boldogabbá tehet téged.
    Életed még meseszép lehet,
    Boldog Újévet kívánok neked!

    Te Új Világ, jóra törekvő,
    bár te lennél az a régvárt,
    békét hozó, csodás esztendő,
    mely az Idők méhében érik
    talán már évmilliók óta…
    s most a mi Századunk tüzében,
    most válik nagy, igaz valóra…,
    Boldog új évet, emberek!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Nagy László: Játék karácsonykor

    Bárd az ég is, meg-megvillan,
    lelkeket irtana.
    Hamuszürke vatelinban
    jajgat a kisbaba.
    Csöpp ujjal az arany-lázas
    tornyokra rámutat.
    Anyja előtt bezárták az
    urak a kapukat,
    döndödi dön
    döndödi dön.

    Gyenge arcát üti-veri
    a havas zivatar,
    ha a telet kiheveri
    mit akar, mit akar!
    A kis istent mi megszánjuk
    emberek, állatok,
    kályhácskája lesz a szájunk,
    szedjétek lábatok,
    döndödi dön
    döndödi dön.

    Könnye van csak a mamának,
    az csorog tej helyett.
    Soványkodó babájának
    tejecskét fejjetek.
    Hallgassuk, a csuda üveg
    harmatot hogy csobog,
    szívet nyomni kell a süveg,
    megszakad, úgy dobog,
    döndödi dön
    döndödi dön.

    Vércsöpp fut a jeges égre,
    bíbor-gyöngy, mit jelent?
    Ül Heródes gyihos ménre,
    gyilkolni védtelent.
    Fodros nyerge vastag tajték,
    kígyó a kengyele,
    beledöbben a sok hajlék,
    ádáz had jár vele,
    döndödi dön
    döndödi dön.

    Megmenekül, úgy remélem
    a fiú, a fiú,
    kívánjuk, hogy sose féljen,
    ne legyen szomorú.
    Vigadjunk, hogy enni tud a
    rongyosok új fia, –
    kerekedjék, mint a duda,
    orcája dundira,
    döndödi dön
    döndödi dön.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Tóth Árpád – A reményhez

    Földiekkel játszó
    Égi tünemény,
    Istenségnek látszó
    Csalfa, vak remény,
    Kit teremt magának
    A boldogtalan,
    S mint védangyalának
    Bókol untalan.

    Sima száddal mit kecsegtetsz?
    Mért nevetsz felém?
    Kétes kedvet mért csepegtetsz
    Még most is belém?
    Csak maradj magadnak,
    Biztatóm valál,
    Hittem szép szavadnak,
    Mégis megcsalál.

    Bronzom sok év edzé,
    S karom, a kitárt,
    Boldogulva pendzé
    A nagy ércgitárt.
    Hozzám búval, nyerssel
    Sorsom nem nyula,
    Csak nagynéha verssel
    Szávay Gyula.

    S néha meg-megkoszorúzott
    Koszorús „kör”-öm,
    De rám más bú nem borúzott,
    Nem ért más üröm,
    Egy híját ismertem
    Örömimnek még:
    Csinos parkot kértem,
    S megadá az ég.

    Álltam én a kertben,
    S megfrissüle az,
    Bajszát itt pederte
    Siheder-Tavasz,
    Dúdolva bokázott
    A pázsiton át,
    Akácszirmot rázott
    S gyenge orgonát.

    Álmodozva esti párok
    Lépegettek itt,
    Bókot s más kedves virágot
    Tépegettek itt.
    Fenn a holdba Dávid,
    Lenn meg jómagam
    Citeráztunk váltig
    Nékik boldogan.

    Ám e kor, e fákon,
    Hol van már ma nap?
    Kis orgonafáim
    Elszáradtanak,
    A kisenyvedt parkon
    Kókadt lomb konyul,
    Citerázó markom
    Ökölbe szorul.

    Hull a gyenge pázsitokra
    Szemét vegyesen,
    Egy-egy rendőr ásítozva
    Köpköd hegyesen,
    Álmaim a rózsák
    S lenge nárciszok,
    S itt a gyér fű: strózsák,
    Ott hál sár s piszok.

    Földiekkel játszó
    Csalfa, szép remény:
    Örökösnek látszó
    E sors! – látom én.
    Parkot sohse rendez
    Már az én „kör”-öm,
    S a szívemre ment ez,
    Tovább nem tűröm.

    Van most egy szatíra-verseny,
    Mit „kör”-öm csinál,
    Megírom rá én is versem,
    S reményt ez kínál.
    Művem téma-terve
    Szép „kör”-öm leszen.
    Jó tárgy! A díj nyerve!
    S parkom rendezem.

    1912.

    Forrás: www.eternus.hu – Tóth Árpád versei

  • Salamon Ernő: Egyszerü szerelmes ének

    Ugy szeretném szerelmedet
    meghálálni, de nem lehet,
    se csillagot, se kenyeret,
    nem felezhetek meg veled.

    Csak pocsolyát, nem kútvizet
    kap száraz szád, szomjas szíved.
    Nem ragyogás a szerelem,
    árnyék vagyok a szemeden.

    A szobánkba nem süt a nap,
    de sütnek a durva szavak.
    Nem én mondom, ne higyj nekem,
    oly könnyen elkeseredem.

    Sütnek a süket éjszakák,
    felsir az ajk, megszúr az ágy,
    az óra áll, perc nem telik,
    megfúl az ember reggelig.

    Sokat ríkatlak kis madár,
    de Te ne sirj, mert sirni kár,
    te csak repülj, te csak örülj,
    kis ér fölött, nagy ág körül.

    Kicsit várni tanitalak,
    nem igy igértem az igaz,
    szegény asszonnyá tettelek,
    pedig nagyon szerettelek.

    Ez még a dér, ez még a fagy,
    de nő a mag a föld alatt
    s az én kedvesem ajakát,
    édesiti majd nap s virág.

    Forrás: eternus.hu

  • Reményik Sándor: Az én békességem

    Ha eljönne a Csoda könnyű szárnyon,
    S szívembe egyszer az a béke szállna,
    Amelyre szörnyű szomjúsággal vágyom: –
    Előbb elzárnám a láda fiába.
    Tűnődve rajta, hogy ez hogy esett,
    Trónolnék vele a világ felett.
    Nagy-óvatosan körültapogatnám:
    Hogy hát igazán, igazán nem álom?
    Nem riasztja el első mozdulásom?

    De aztán végigvinném a világon:
    Testvér, testvérem, rokonom, barátom,
    Itt, itt a béke, itt van aranytálon!
    Itt, itt van mindennek a megoldása,
    Szűnjön szívetek szüntetlen sírása!

    És elrendeznék mindent olyan szépen:
    Nem volna sokkal szebb az üdvösségben.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Szilágyi Domokos: Hegyek, fák, füvek

    Hegyek, fák, füvek, haragzöld, azúr menny, szívem rokonai,
    kedvesek, emlékeimben látlak szelíden bólintani,
    izmaim is emlékeznek ernyedőn, erdők, titok-ösvények, farkas szagúak,
    lombkunyhók, égboltnyi lombfelhők, csukott szemű lombalagutak,
    fürdik, frissül a fáradtság itt, ahol a konok csönd üget,
    róttam az erdőt, lépéseimből róttam nesz-betűket,
    libegő muzsikát, lobogó kedvet mosolygós fák alá,
    nap vére hullott, mintha leterített szarvas kínját kiáltaná,
    nap vére hullott, elöntött a mindenség-fia-fény-suhogás,
    szívemen, mint ághegyen mókus, ült a várakozás,
    vagy mint az éjszaka tetején a liliomszirmú csillagok
    – pilla mögé bújt szemek, melyekbe a nappali fény belefagyott –:
    a várakozás, hogy olvashassam remény-virág-betűitek,
    s belém leheljétek a mindenség erejét, hegyek, fák, füvek.

    Hegyek, fák, füvek, erdők, haragzöld, azúr menny, szívem rokonai,
    kedvesek, emlékeimben látlak szelíden bólintani,
    szelíden – ti vagytok a jóság –; meghitten – ti vagytok a csönd –;
    jobbik felem tibennetek önnönmagának köszön;
    ti vagytok a béke: levegő, hogy lélegezhessék az emberiség,
    ti vagytok a fegyver, védekezni, a halál ha újra kísért;
    küldtök fényes magasságokba, agyunk-szemünk szoktatni a végtelenhez,
    az elmúlás mihozzánk miattatok és érettetek türelmes,
    ózon-leheletű tájak, források, ti, erdők csillagai,
    titeket hívtalak-hívlak-idézlek vidítani, segíteni,
    ha ujjaim begyén kiillan az akarás, szememből fénytelen porba hull a fény,
    ti élesztitek újjá, ti, gazdag szívűek, az újjászülető reményt,
    tőletek orozzam a szót, a muzsikát, az észt, a szívet,
    tőletek, mindig tőletek, hegyek, erdők, fák, füvek.

    Hegyek, fák, füvek, ágak, haragzöld, azúr menny, szívem rokonai,
    titeket hívtalak-hívlak-idézlek vidítani, segíteni,
    karcsú sziklák, szépfejűek, felhőlépők, bátorítók,
    szélben dzsiggelő bokor-gyermekek, gondolkodó, komoly fenyők,
    táncos patakok, újjáteremtők, mint az asszonyi csók,
    szemérmes kis tisztások, pihentetők, s mint a szerelem, újjászülők,
    sűrű örömök szülei, kovácsoljátok bennem az acélpengésű akaratot –
    simogató kéz, puha ágy, okos elme, akit bármikor szólíthatok,
    ki sosem hagy el, ki érvel, meggyőz, s – tanácstalannak – tanácsot ad,
    ölelő szerető, ki bánatot öl; nyugalmas öl, ki fiául fogad,
    s biztat, hogy szép a harc, szép ez az emberi lét,
    üt is, hogy eddzen, izzítja küzdelmem hevét,
    ki hű hozzám, hogy hű maradjak és józan és fegyelmezett –
    köszönöm nektek, hegyek és erdők, sziklák és lombok, fák, füvek.

    Forrás: Szilágyi Domokos versei

    Pápai Erika előadásában: https://www.youtube.com/watch?

  • Juhász Gyula – Szemek beszéde

    Sokáig némán, némán nézik egymást,
    Mint tenger és ég, mint bús messzeségek
    És szól az egyik: Ó most semmi sem bánt!
    És mond a másik: Ó most újra élek!

    Az egyik mélyén vak reménytelenség,
    A másik mélyén mennyek üdve szunnyad,
    Az egyik szól: Ó elveszett gyerekség,
    A másik mond: Bennem ring drága múltad.

    Az egyik, mint az áldozati bárány,
    Szelíden, gyáván és riadva rebben,
    Az élettől gyötörten és ijedten,

    A másik szűzi bátran, büszke árván
    Szól: Élni fogsz! A másik: Messzi szentség!
    És érzik, hogy zúg a végtelenség.

    Forrás: Lélektől lélekig