Címke: reménytelenség

  • Nagy István Attila: Végtelen csend

    Lángoló virágok a temetőben.
    Bemutattál a mindent látó,
    egyforma sorsú, kicsi halottnak,
    s aztán hosszan hallgattuk
    a csönd kiabálását.

    Talán minden lehet még,
    amit eltakart az öröm,
    de most látszanak
    a szilánkosra tört csontok,
    amelyek átfúrták a remény
    gyönyörű testét.

    A benned lévő két ember közül
    csak az egyik lehet az enyém,
    a másik elkóborolt a szívem közeléből,
    homokot szór a véremre,
    vagy fölitatja a mohó bánattal.

    Fehér asztalok, kórházi hallgatás.
    Itt vagyok a nemlét közelében,
    ahol már elejtik súlyukat a tárgyak,
    s nem lehet mást sejteni,
    csak azt, hogy megadja magát
    a végtelen csendnek
    az utolsó szívdobbanás.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Nagy István Attila: Találós kérdés

    Csak az él, ki társra talál.
    (Hervay Gizella)

    Összegző imára kulcsolom a kezem,
    de nem tudom a szöveget,
    mert hiszékenyen sodródtam a világban,
    s többet hittem, mint rendelve volt.

    Csak egyet kellett volna,
    akkor most nem hajlanék a bárd alá.
    Nem tudom, mi volt velem,
    valaha még elhittem:
    értelmet kaphat a létezés
    abban a formában is,
    ahogy én gondoltam.

    Sokszor becsapódtam,
    vagy magamnak hazudtam.
    Most itt vagyok
    imához készülő tenyerekkel,
    remegő szívvel,
    s nem tudom, kitől kérjem
    az utolsó szavakat,
    amelyeket rábízhatok
    erre a márciusi éjszakára,
    amely végleg kifosztja belőlem,
    aki valaha voltam,
    aki még lehettem volna.

    A szerelem kitépte a nyelvemet,
    engemet meg kilökött az egetlen ég alá.
    A boncmesterek talán megfejtik
    ezt a találós kérdést is.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Nagy István Attila: Utószó

    Rettenetes, ha a reménytelenség megköti az ember tetteit, gondolkodását, életösztöneit. Ilyenkor nem futja másra az erejéből, mint hogy egymás mellé teszi a lábait, ha egyáltalán útnak indul.

    De inkább a helyét keresi, mert hirtelen kiüresedett az élete, eltűnt, aminek – hol nagyobb, hol elgyengülő akarattal – nekifeszült. Arra törekedett, hogy átrendezze az elmúlt évtizedeket. Lehet még valami, ha ketten akarják.

    Mene, tekel, ufarsin – megmérettél és könnyűnek találtattál. Ezt mondja az ember legelőször magának. Felkínáltam magam; kézbe vettél, megforgattál, gyönyörködtél bennem, aztán elejtettél.

    – Olyan, mint egy lila színű kavics, én pedig mostanában megszerettem az aranyat – mondtad.

    Nem ad hiába, aki úgy ad, hogy közben magának is örömöt szerez vele. Szép gondolat.

    – Elég lesz a halálig.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Parancs János: Az utolsó szavak

    Többre már nincs időm.
    Módosítani, javítani,
    a mérlegserpenyők állását
    megváltoztatni nincs erőm.
    Ahogy van, most már
    minden úgy marad.
    Voltam, aki voltam:
    vakon tájékozódó,
    mulatságosan képzelődő,
    boldogtalan reménykedés,
    szárnyatlan madár a porban.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc: Harminc év

    Nem vagyok kész? vagy összedőltem?
    A szeretet s a gyűlölet,
    melynek száz keze épített,
    alszik vagy meg is halt köröttem.

    Ki javítja meg, ami gyenge?
    Talán nincs is rajtam födél,
    hisz túl sok az eső s a tél
    nagyon is bejár életembe.

    Sötétben nézem magamat:
    valami mindig törik-omlik.
    Tégla? üres dísz? – nem tudom,

    de tanulságnak megmarad,
    hogy az épülő ház s a rom
    egymáshoz mennyire hasonlít.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Zelk Zoltán: Fénytelen múlik el napunk

    Milyen beteg – szinte köhécsel
    ez a rozsdamart délután
    s a béna fák tátogva nyúlnak
    az ég a fény után

    tátogva, mint akváriumban
    a tépett pikkelyű halak:
    várva, hogy a zord plafonon
    átsüt talán a nap…

    Csak egy pillanatra törné át
    acélburkát az őszi Nap:
    úgy hullna alá a rozsda, mint
    az öreg vakolat

    s micsoda pírral égne a város!
    s hulló hajuk kibontanák
    a körút koldus leányai,
    a járdaszéli fák.

    Csak pillanatra… de nincs vigasz.
    Vacognak a sikátorok
    s a morcos Ég esőt jósolva
    szakállába morog.

    Fénytelen múlik el napunk! Már
    setteng az éj az ormokon
    s a nyögő ágakat belepi
    az estéli korom.

    Haldokló ejti úgy le karját,
    ahogy aláhull most a galy,
    Sóhajt a város – s a Földeken
    szárnyra kél az avar.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szakáli Anna: Hátrabukfenc

    Sorsunkat cipeljük. A tények sem állíthatnak meg.
    És megtorpanásaink után tovább indulunk újra.
    Gyűrt, eldobott papír emlékek sodródnak szét dobálva,
    torkunkba fullad a szó, elrejtőzik a csend.
    A film is elszakad néha, s mint bőrön a heg,
    durva, egyenetlen hiba vetül szemünkbe.
    De ledöngöljük az éveket, mint utat a henger,
    mint győztes, öntudatos, vad ember,
    mint akinek nincs veszteni valója,
    s jókedvvel lépünk a semmi fölé feszülő padlóra.

    Vagy vijjogva felszállunk a zúgó szélbe,
    hogy a szemünkbe csapó, tollat tépő vihar
    dobjon fel egészen az Ég ölébe!
    Had nyesse, tépázza hulló toll jelmezünk…
    S ha az Isten, mint gyermekét karjába vesz,
    hogy tiszták legyünk, csupaszra vetkezünk.

    Átkelek a ringó éveken. Arcod arcomban,
    már külön nem létezel, csak együtt velem.
    A kötelék erős, szilárd és oldhatatlan.
    Szeretlek. Ma már nem szégyellem.
    Egyedül engedsz hosszú, nehéz utakra,
    a hajnali fénytörésben mindig látlak,
    velem vagy, a kereszt terhét megosztva
    fuldokló mosolyomba zárlak.

    Boldog boldogtalanság! Mert tékozló a nappal,
    és fagytól deres az éj. Koronánk darabokra tört,
    életre kelteni Barabás nem enged, s a pusztulás
    szülte álomvilág utat ad a rideg reménytelenségnek.
    Szobánkban meztelen a test, és fél egyedül a lélek.

    Jobb, ha hallgatok… hosszan, sokáig és mélyen.
    A hajnalt derengő ablakból bágyadtan nézek széjjel.
    Csillagokat farag angyallá zuhanórepülésben a fény.
    Valami kéklik odakinn… rám nevet az Idő.
    Ruhák vihognak egymásba akadva a széken.
    Lassan rádöbbenek, én vagyok a világtalan vakvezető.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Makay Ida: Csönd, halál

    A szél se jár. A Nap se ég.
    Halott sivatagvidék.
    Sebző kövek. Fekete ég.
    Elég a kín. El az öröm.
    Ellobbannak a csillagok.
    Csönd, halál minden délkörön.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Pilinszky János: Kihűlt világ

    E világ nem az én világom,
    csupán a testem kényszere,
    hogy egyre beljebb, mint a féreg
    furakodom beleibe.

    Így táplálkozom a halállal,
    és így lakik jól ő velem;
    az életem rég nem enyém már,
    vadhúsként nő a szivemen.

    Minden teremtett elevenből
    kijózanodva a szemét
    így ütközik ki, leplezetlen
    föladva hiú szégyenét.

    A mindörökre ismeretlen
    végül is így lesz otthonos.
    Mint hervadás az őszi lombot,
    a pusztulás bebalzsamoz.

    Kihűlt világ ez, senki földje!
    S mint tetejébe hajitott
    ócskavasak, holtan merednek
    reményeink, a csillagok.

    Forrás: DIA

  • Petőfi Zoltán: Búdal

    De meguntam már e hitvány életet!
    Hiszen nekem nincs is senkim ki szeret;
    Te vagy kis lány, te vagy magad egyedül,
    Kinek szivén, sorsom miatt bánat ül.

    De nincsen is a világon senki sem,
    Kiért olyan hőn dobogna fel szivem,
    Mint dobog fel az teérted szép leány,
    Akinél nincs kedvesebbem, csak hazám!

    És még te vagy, hü barátom, ki szeret,
    Ki fönntartja én bennem még a hitet;
    Ne volnátok, ma megásnám síromat,
    Eltemetném velem együtt kínomat.

    Csákó, 1864. november 28.

    Forrás: Magyarul Bábelben