https://verskucko.com

Címke: reménytelenség

  • Wass Albert: Nekünk mi marad?

    Ha majd lehull az utolsó levél,
    mely fogva tartott még egy kis nyarat:
    nekünk mi marad?

    Ha majd a dombot hómező takarja,
    temető lesz a tölgy-erdők avarja,
    s halottá némúl minden vadpatak?
    A tél kacagva szórja a szelet,
    vándormadár lesz minden boldogságunk,
    és enyhülést többé hiába várunk,
    mert jaj, akkor majd sírni sem lehet!

    Ha elszáll, majd a legutolsó álom,
    amelyben hittünk még egy kis nyarat,
    s a napsugár is messze költözött:
    reménytelen, nagy hómezők fölött
    nekünk mi marad?

    Forrás: Index fórum: Kedvesch versek

  • Pilinszky János – Téli ég alatt

    Fejem fölé a csillagok
    jeges tüzet kavarnak,
    az irgalmatlan ég alatt
    hanyattdőlök a falnak.

    A szomorúság tétován
    kicsordul árva számon.
    Mivé is lett az anyatej?
    Beszennyezem kabátom.

    Akár a kő, olyan vagyok,
    mindegy mi jön, csak jöjjön.
    Oly engedelmes, jó leszek,
    végig esem a földön.

    Tovább nem ámítom magam,
    nincsen ki megsegítsen,
    nem vált meg semmi szenvedés,
    nem véd meg semmi isten.

    Ennél már semmi nem lehet
    se egyszerűbb, se szörnyebb:
    lassan megindulnak felém
    a bibliai szörnyek.

    Forrás: szeretem a verseket

  • Dsida Jenő – Merre száll?

    Madár zeng s villan az égen
    fut árnya sötéten a réten
    fent tűzben két lila szárny ég
    lent hamuszürke az árnyék

    Röghöz tapad életem – ó jaj
    szállni be bús örök óhaj
    örök de örökre hiába
    embernek földön fut a lába

    Valahol fent két lila szárny ég
    rohanok mord és hideg árnyék
    botladozom magam összesebezve
    messzire messzire – messze

    Ó merre száll az a langy dal
    az a fényes mennyei angyal?
    kinek lila szárnya ragyog
    kinek én csak az árnya vagyok.

    Forrás: arcanum.com/hu

  • Somlyó Zoltán: Ha már a kínok függönyét…

    Ha már a kínok függönyét
    a sors fejünk köré csavarta,
    világosság lesz a sötét
    és szánalom a bosszú kardja.
    A hold is nappá változik.
    S mint meggyilkolt szivet, siratjuk
    a napot, ha leáldozik.
    És búsan sírkőnkre iratjuk:
    hogy éltünk, amíg lehetett,
    hogy sírtunk, míg a könnyből tartott.
    S a tovasodró ár felett
    csak úsztunk. És nem értünk partot…

    Forrás: Versek mindenkinek

  • Choli Daróczi József – Halott hajós

    Révész voltam,
    boldog voltam.
    Halott
    lelkek
    közt
    hajóztam.
    Hordtam át
    halottak,
    most
    már
    vihetem
    magamat.
    Vinném,
    vinném:
    már
    nem
    lehet,
    elúsztattam
    lelkemet.
    Halott lelkű
    hajós vagyok:
    halott hajók, halott hajós.

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Juhász Gyula: Félúton

    Ti lelkek, akik fehér fényben égtek,
    Ti erőtől, ti szépségtől kevélyek,
    Jöjjön el már a ti országotok!
    Ne kelljen egyre gyáván vágyni, várni,
    A szürke szerdák hamujába’ járni,
    És lesni, ami titkon háborog!
    Vasárnap lenne minden nap e tájon,
    Miénk az élet és az élet álom,
    Miénk, akik ma keresők vagyunk!
    …de így, szomorú lápok lángja pislog
    És temetőknek süppedt árka biztat,
    Haláltánc a mi legszebbik dalunk!

    Forrás: MEK

  • Ady Endre: Egyedül

    Hideg, sötét éj van: itt ülök szobámban
    Kihűlt, fásult szívvel, búsan, egyedül…
    Odakint a hűvös, őszi éjszakában
    Hervasztó, hideg szél egy dalt hegedül.

    Hervasztó, hideg szél miről is dalolhat,
    Mint az elmúlásról?… Ismerem e dalt…
    Édes reményekről, amelyek csak voltak,
    Melyeknek emléke őrületbe hajt!…

    Virágot dermesztő, novemberi szellő,
    Ne zúgd e siralmas, síró éneket,
    Ami régen elmúlt, ami vissza nem jő,
    Sírjokból ne ébressz tört reményeket!

    Hiszen e bolond szív, hogyha már nem érez,
    Szép reménye, vágya mind, mind tova szállt,
    Nyugodt, de ha egyszer öntudatra ébred,
    Kéri a megváltást, kéri a halált!…

    Elmúlás zenéje, bús őszi, hideg szél,
    Feledni akartam, altatni szívem,
    Dacolni a múlttal – ugye, mily rideg cél?
    De ez, amin lelkem megnyugszik, pihen…

    Novemberi szellő, jobb lesz, ha kioltod
    Az emlékezésnek régi lángjait,
    Engedd, hogy feledjek, hiszen az a boldog,
    Kinek nincsen semmi, semmi vágya itt!…

    Forrás: MEK – Ady Endre összes versei

  • Kosztolányi Dezső: Én is

    Ó Dante, aki búsan révedezve
    jártad szülőhonod szennyes sarát,
    s reád mutatva szólt hűtlen Firenze:
    „Ez egykoron lenn a pokolba járt”;
    Lenn jártam én is, s borzasztóbb pokolban,
    de nem vezérelt engemet barát.

    Kuszált hajakkal, sírva bujdokoltam,
    kígyó harapta vérző köldököm,
    s pillámra dermedt forró könnyem ottan.
    Csiklandozott hideg halálöröm,
    vacogtam én is kénes habjaidban,
    és útamat még máig is töröm.

    A Tantalusz kínkelyhét én is ittam,
    izzadtam jégbe, fáztam tűzkohón.
    Megettek ördögök, s a testem itt van,
    véresre martam ökleim mohón.
    És mindhiába a szívembe vert kés,
    ha meghalok, százszor megújhodom.

    Magam vagyok a poklom, az erem kész
    csatorna, hol forr a tüzes patak,
    futnék magamtól és nincs, nincs menekvés.
    Bukom, botorkálok a kín alatt.
    A tűhegyű korom, a néma éjjel,
    a vasfogós manók mind kínzanak.

    Felhagytam én már rég minden reménnyel.
    Az ásító bolton nincs semmi fény.
    Utamban a kétségbeesés vezérel.
    Ó, mert nekem nincsen Beatricém!

    Forrás: MEK


  • Radnóti Miklós: Nyolcadik ecloga

    (töredék)

    És mondta a költő:
    »A mélyből kell fölhoznom most a szót,
    mint régi kútból a vödröt,
    s nem tudom, van-e még erőm hozzá.
    Kimerülten lóg a kötél,
    s a vödör kong, ha a kőfalnak ütődik.«

    És mondta a pásztor:
    »Hallgass, mert hallgatni jobb,
    mint sikoltani, amikor úgyse segít senki.
    Húzd be fejed,
    és álmodj inkább arról a rétről,
    melyet elhagytál, mikor a hajnal
    először füstöt kavart föléje.«

    (1944 nyara, Bor)

  • Radnóti Miklós: Ez volna hát…

    E ritkán szálló szó, e rémület,
    ez volna hát a termő férfikor?
    E korban élek, árny az árnyban;
    kiáltottam? már nem tudom mikor.
    Ó árny az árnyban, csöndben némaság
    Sziszeg a toll, míg sort a sorhoz űz.
    Vad versre készülök és rémült csönd kerít,
    csak szúnyogoktól zeng a lomha fűz.

    Ó mennyi társ, s a fájdalomban
    legtöbbje mégis úri vendég;
    emlékeim közt fekszem itt hanyatt,
    hamar halálra növő növendék.
    Bársony sötétség nem vigasztal,
    és már nem oldoz fel tüskés harag,
    virrasztva várom és reménytelen,
    mikor derengenek fel a falak.

    Reménytelen napokra vénülök,
    a régi villongó költőfiút
    konok, nehézkes férfi váltja fel,
    akit ziháltat már a régi út.
    Ziháltat s a kacér kapaszkodót
    új váltja fel, halálos, hős orom,
    széljárta sziklaszál felé vivő
    vad út, mely túlvisz majd e mély koron.

    Már onnan jő a szél és hozza híreit,
    fütyölni kezd a fölriadt eresz;
    az ifju asszony arcát fény legyinti,
    felsírja álmát és már ébredez.
    Már ébredez, álmos, szelíd szemén
    az éber értelem villan megint,
    álmára gondol s készül a vadnál
    vadabb világba, míg körültekint.

    Körültekint és védő, hűs keze
    néhányszor végigröppen arcomon,
    elalszom, fáradt szívem szíve mellett
    s szememre fú a jólismert lehellet.

    1937