Piroslanak az októberi rózsák,
Széltől, madártól zsongnak a fakó fák,
A szökőkút csorog, akár a jóság.
Bennem is, bennem is, félénk dallamok
Borzolgatják a lomha őszi prózát.
Elálldogálok egy árvácska-ágynál.
Mondd, árva szívem, merre, mire vágynál?
Mi az a dallam, ami benned vájkál?
Messze van, messze van, minden messze van,
Az is ami volt, az is amit várnál.
Nézel az égre? Az a piros felleg
Immár csak emlék: nap-vissza-lehellet!
Ülj meg a békés szomorúfűz mellett.
Békesség, békesség, békés öregek
Bölcsek mosolya, immáron az illet.
Pereg a levél és pereg az óra.
Jön a november, a dér meg a bóra.
Jobb lesz, gondolj a decemberi hóra.
Neked is, neked is, holnap, úgy lehet,
Neked is fúvatnak takarodóra.
Hadd fúvassanak! Tudom, az is szép lesz!
Érett sziromnak lelengeni édes.
De míg bennem a dal fecskéje fészkes,
Hadd szálljon, – hadd fájjon: a tearózsát
Idesimítom ajkam melegéhez.
