„Mert nem lehet csak a valóságnak, a célszerűnek élni…
Valami fölösleges is kell az élethez, valami rikító és csillogó, valami szépség, ha még olyan olcsó szépség is. Az emberek legtöbbje nem bír a szépség káprázata nélkül élni. Valami kell, ha más nem, egy hatásos képeslap, mely – vörös és arany színekben – a naplementét ábrázolja vagy a hajnalt az erdőben.
Ilyenek vagyunk.”
Márai Sándor
Mint római kút szobra, tenyered
magasra tartod mozdulatlanul,
a tenyeredből zuhatag ered,
ezüst sugárral a válladra hull.
Aztán melledre hull. Aztán aláfoly.
Izgalmasan, áttetszőn, mint a fátyol.
Aztán térdedre hull. Szikrázva hull.
És egyre hull, hull, nappal, éjszaka.
Szépség és szerelem zuhataga.
És te mosolyogsz. Mozdulatlanul.
Forrás: Lélektől lélekig
„A lélek kapuja néha mindannyiunk előtt megnyílik egy-egy pillanatra.
A napfelkelte fensége, a távoli kakukkszó, a ráncok anyánk kezén, a babér illata tárja ki előttünk. Ezek azok a pillanatok, melyekben testünk és szellemünk egyszerre zeng fel, s úgy érezzük, nagyszerű dolog, hogy embernek születtünk.”
Marion Woodman
Forrás: Lélektől lélekig
A téli árnyak
alatt rejtőző kristálydal-varázslat,
tavasz-varázslat, fehér hóvarázslat,
s a messzeségben szélfeszítő szárnyak.
A téli csöndben
jó menni tavaszt megsejtő örömben,
sejtő örömben, fehér hóörömben,
s gyöngyöt nézni cseppenő tündérkönnyben.
A téli erdő
útja már mind új csillagért esengő,
csillagtavaszért, új égért esengő,
és cseng a szívben szépséghangú csengő.
A téli varjak,
tudom, kísérnek és velem maradnak,
át-átszállnak egén egy régvolt dalnak,
múlt tavaszán bolondkék pillanatnak.
Tündérkönny cseppen
ágak közé lopakodó melegben,
tavaszmelegben, ébresztő melegben
– és szól a csengő, egyre bűvösebben.
Forrás: Lélektől lélekig
Hogy is volt csak? A fáradt, bús öt érzék,
Öt halk rabszolgám, ernyedten pihent,
A színek selymét és a hangok ércét
Elejtették. Sötét volt. Tiszta csend.
Homályosan, mint félálom lidércét,
Még sejtettem a süllyedő jelent,
Egy kósza inger jött, de már nem érzék,
Felfogták még, s nem tudták, mit jelent.
Egy csöndes park előtt zsibbadtan álltam:
Szelíd csoportban tündérképre váltan
Leányok néztek rám – vagy rózsatők?
Úgy éreztem, az ég vállamra reszket,
S körültem csöndesen táncolni kezdtek
Nőszagú rózsák s rózsaszagú nők.
1915
Forrás: Vers mindenkinek
Minden, ami van, versre méltó
és ami nincs, az is.
Az esti szélben fodrozódó kék tó,
a lányok ajka is,
a köd, a kés, az alma is,
a dombok halma is;
s mi meg sem álmodottként száll az éjben,
mind úgy eseng, hogy édes dalba térjen,
ha belehalna is!
A föld beszéde zúg az árban,
ez szól a dalban is.
Szívünk egy kis szívet visel magában,
mely hű, ha ő hamis,
vigyáz a fényre alva is,
zenél hallgatva is,
csak őt sebzi meg a szerelmes ének;
minden, ami van, fáj a szív szívének
és ami nincs, az is.
Forrás: Lélektől lélekig
„A szépség és a csúnyaság mibenléte kivonja magát az emberi ítélkezés alól, holott ezeken alapszik a tetszés, mely a lehető legvégletesebb és változtathatatlan ítélet. Viszonyunk éppoly aránytalan ezekhez, miként a sorsunk se a mi arányossági igényeink szerint adja vagy nem adja; illetve adja az egyiket, de nem adja a másikat, vagy valamicskét ad az egyikből, ám hozzátesz a másikból is.”
Nádas Péter
Forrás: Lélektől lélekig
Ha már öreg lesz Ön, s este, gyertyája égvén,
tűz mellett űl, sodorva meg bontva a fonalt,
dudolva verseim, mélázón mondja majd:
Ronsard dicsért így egykor, mikor még szép valék én…
S ha hallja ezt cselédje, kit már a munka végén
el-elnyom a buzgóság, s főt bóbiskolva hajt,
nevemre fölneszel, s Önre áldást sohajt,
akinek munkálkodtam örökös dicsőségén.
Én föld alatt leszek már s merő árny, csonttalan,
mirtusok árnya közt nyujtózom gondtalan,
Ön meg anyóka lesz, tűzhelynél görnyedő,
s majd bánja már szerelmem, s lenéző gőgje olvad, –
ó, higgyen hát nekem, tán késő lesz már holnap,
éljen, tépje a rózsát, ma még van rá idő!
(Tóth Árpád fordítása)
Forrás: Lélektől lélekig
