Fáradt-szelíden megy a Szépség –
Felette éhes, sunyi vércsék
és csapja az út sárhabarcsa.
Életet lehel fűnek-fának,
de mint hajdan az Ember fiának:
nincs ahová fejét lehajtsa.
Hideg sírással jön az éjjel –
A vándor tekint szerteszéjjel
s veri zord alvók ajtaját.
Köpenyegét, a bús-kopottat
összehúzza és úgy kopogtat
a szívünkön: szabad-e hát?
Forrás: Index fórum – Kedvesch versek
Gizike barna dús hajával
besátorozta lelkemet,
Gizike gyönyörű hajával
bilincsbe font be engemet.
Ó mint imádom, hadd dicsérem
Gizike barna dús haját,
holtig kivánom, és kisérem
Gizike gyönyörű haját.
Aranka fürte szőke, gazdag,
becses buza, rendetlen asztag: –
Gizike fürte barna, dús,
simúlva milliónyi szála
önkénytelen harmóniára.
Aranka arca csupa hús,
Gizike arca csupa szellem,
Gizike teste csupa kellem,
Gizike lelke csupa fény:
Gizike lesz csupán enyém!
Gizike enyhe kellemesség,
Gizike májusi virág,
Gizike kedves kötelesség,
Gizike – egy egész világ!
Gizike kert, de nincs szurósa,
Gizike sárga viola,
Gizike néha, mint a rózsa,
Gizike, mint az ibolya.
Gizike drága szemepára
ma kivilágította lelkem,
Gizike szeme matt opála
hipnotizált fényével engem.
Ó mint imádom, hadd dicsérem,
Gizike szürke, mély szemét,
holtig kivánom és kisérem
Gizike gyönyörű szemét…
Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár
Ámor, fehérré s vörössé ne tedd
a gyönyöreimet,
és hölgyemnek ne adj
fekete szemet, ritka bájakat.
Csak őrültséget adj, mely összehord
sok szerelmet nekem.
Igazi sport
szerelemben a szerelem.
Amit szépségnek érzünk, semmi más,
csak puszta ámítás.
És ha most szeretek
ilyen fürtöket, olyan szemeket,
holnapra jöhet újabb keverék.
A szerelmem lehet
fekete, kék,
mi adja szépségét? a képzelet.
Étvágyunk adja meg, nem ételünk,
a kéjes ízt nekünk.
Bármely fogás lehet
olykor a fácánnál is ízesebb.
Magunkban minden a mi fonalunk,
egekig, poklokig
azon jutunk,
mindegy, milyen kéz gombolyít.
(Vas István fordítása)
Forrás: Lélektől lélekig
Szólongatom olykor magam: be szépek
A föld csudái, látod, bús nomád?
Miért hát mindig bánat a komád,
És sóhajszéllel bélelt halk beszéded?
Ne bánd, hogy csalfa csillogás az élet,
S hogy gyenge szálát zord párkák fonák,
Bár színe alján ott a torz fonák,
Nézd édes rajzát: száz szent semmiséget:
Szerelmek lágy kárminját, vágyak bús aranyfüstjét
S a remény reszkető, vékony s könnyes ezüstjét,
Nézd: áldott hímzés, halk pompával omló —
Kár volna vad kezekkel összetépned,
Hisz lassan úgyis elkopik az élet,
S jaj, csattan a párkák kezén az olló
Forrás: Lélektől lélekig
Áttetsző, üveges lett
a lomb a fán,
bíbor és barna és csont-
szín porcelán.
Tartják a fák japáni
csészéiket,
félvén moccanni – óh, ha
leesik egy!
Csupa fény a gyümölcsös
és reszketés,
mint egy üveg- és lámpa-
kereskedés.
„Vigyázz! – hallom szívemben –
ügyelj, nehogy
eltörj valamit abból,
ami ragyog!…”
Pedig micsoda kéj volt,
kamasz öröm,
megrázni őszi fákat,
s állni özön-
aranyuk zuhanyában –
Milyen csodás
halál volt az a fény- és
színzuhogás!
Megyek csöndesen már a
japánvörös
készleteikkel álló
meggyfák között;
fáj és fáj minden szépség,
mi leesik,
féltem a föld törékeny
értékeit.
Üveges, áttetsző már
nemcsak a fák
világa, áttetsző az
egész világ.
Áttetsző szívek, arcok,
lengetegek! –
Meddig kímél az őszi szél még
benneteket?
Nincs szél még, napsütésben
áll és ragyog
kert és teremtés. Annál
fájóbb, ahogy
a mozdulatlan fákról
egy-egy üveg-
levél – halotti csöndben –
alálebeg.
Forrás: Lélektől lélekig
A világ mindig gyönyörű,
nem azért, mintha valóban az volna,
hanem azért, mert én úgy látom.
Forrás: Szeretem a verseket
titkok-titka, te,
nem vonásaid szépek:
arcod gyönyörű
Forrás: Lélektől lélekig
Áldott az álom, mely ilyen szépet ad,
és áldott a szép,
ha halandó létnek ilyen álmot ad.
Forrás: Lélektől lélekig
Pihekönnyű daluk árad,
Rokokó-báj: szerelem.
Zene sincsen – susogás csak –,
Puha táncuk figyelem.
Forrás: Lélektől lélekig
A selyem,
Mit selyemgubóról fejtenek le fénylőn, lágyan,
Nem olyan selymes mint az arcod.
Az ének,
Mit trillázó pacsirta zeng bele a tavaszba,
Nem olyan édes mint a hangod.
A napfény,
Mi nyári reggelen szikrázik végig a mezőkön,
A mosolyodnak halovány árnya,
S a könnycsepp,
Mi végig harmatozza,
Az egek tiszta zokogása.
Forrás: Lélektől lélekig
